A legutóbbi Árpád-kori törvények olvasottságán felbuzdulva azt gondoltam, ma valami olyasmit hozok nektek, amit a mindennapokban is használunk, de egyáltalán nem ismerjük az eredetét.
Ha azt mondom, hogy asylum, talán sokatoknak a bőrszerkós igazságosztó, Batman jut eszébe, akiről ismét egy új filmet forgatnak Robert Pattisonnal a főszerepben.
Bár a középkorban is voltak álgúnyások, ők leginkább a komédia, és nem az önkéntes igazságszolgáltatás válfaját képviselték.
Így tehát az asylum nem egy Gotham szívében húzódó erősen beteg embereknek fenntartott “rehabilitációs” intézet, hanem egy középkori jog, ami egészen az ókori Görögország történetéig nyúlik vissza, jelentése nem más, mint menedék.
Csakhogy ez nem egyszerű bunker, ahol magadra zárod az ajtót, és étlen-szomjan várod a végítéletet.
Nem, az asylum csak egyetlen egy helyszínen működhetett: a templomokban.
Ahogy Szent László 3. dekrétumának 4. törvényei is fogalmaz:
“Ha valamely szabad lopást követ el, és az egyházba menekül, legyen annak az egyháznak a szolgája, amelyben menedéket keresett. Az pedig, akinek a tanácsára menekült meg, saját részét veszítse [ti. a tolvaj szétosztandó vagyonából]. És ha a pap amazt [az odamenekült tolvajt] felszabadítja, helyette legyen az egyház rabszolgája. Azt pedig, ki a lopást elkövette [és a pap szabadon bocsátotta] adják el más országba, és ha később ide visszatér, szúrják ki a szemét.”
De hasonlót látunk az ötös törvényben is:
“a) A rabszolgát pedig, aki lopást követett el, és az egyházba menekül, urának adják vissza, és az, akinek tanácsára futott oda, adjon az egyháznak két penzát.
b) És ha szabad követett el lopást, de mielőtt elfogták vagy megkötözték volna, az egyházba menekült, az [ilyen] hasonlóképpen legyen az egyház rabszolgája, és akit meglopott, az ne veszítse el az ő részét.
c) Ha rabszolga fut ilyen módon az egyházba [ti. mielőtt elfogták volna], ura egy pénzzel visszaválthatja őt, és akinek a tulajdonát ellopta, annak [a szolga ura] azt teljesen térítse meg.
d) Ha pedig a szolga valami nagy dolgot lopott, éspedig akkorát, amennyit ura visszatéríteni nem tud, az, akié a szolga, adjon az egyháznak egy penzát, és a szolga legyen az egyházé.”
Csakhogy ez a fajta protekció nem mindig létezett, ahogy fentebb is olvashattátok. Sokszor a bűnöst bizony kiragadták az egyház falai közül, majd odakint, a puszta téren hajtották végre a büntetést – attól függően, hogy milyen vétségben volt az illető.
Ha azonban a vétkes tisztázni kívánta magát, élhetett egy igazán érdekes “fellebbezési módszerrel”, melyet istenítéletként ismerünk, s melyeket a váradi regesztrumokban találhatunk meg. Az istenítélet volt a tüzes-vas, valamint a vízpróba. A tüzes próba volt az, mikor az illető kezéhez egy tüzes vasat szorítottak, majd azt szorosan lekötözték – azaz lepecsételték. Ha a seb begyógyult, úgy azt a bűntelenség jeleként fogták fel – ellenkező esetben, ha sebes maradt, úgy akár az illető halál fiává is válhatott.
A vízpróba ennél talán egy fokkal érdekesebb. A próba lényege, hogy az illető testére különböző nehezékeket helyeztek. Ha elsüllyedt (miért is ne tette volna, hisz a vízben a súly hatására elmerülünk), akkor bűntelennek tekintették, azonban ha a víz felszínén maradt, sokszor nem bűnösnek, hanem sokkal rosszabbnak mondták ki az embert: boszorkánynak.
Hogy milyenek lehettek a középkori boszorkányok, abba nem szeretnék most belemenni. Őket Könyves Kálmán is említ törvénykönyvében: “márpedig boszorkányok nem léteznek“. Kálmán itt a strigákra gondol, tehát azokra, akik képesek megrontani az embereket, például átkok segítségével, vagy alakot tudnak váltani. Az, hogy ők nem léteznek arra sugallhat minket, hogy a középkorban – joggal – nagyon is hittek az efféle szóbeszédekben (különösen a mágiában). Habár az is igaz, hogy a 18. században már jóval több boszorkánypert ismerünk. Ennek egyik – véleményem szerint – híresebb mementója a szegedi boszorkányperek, melyekkel Brandl Gergely és Tóth Péter foglalkozott könyvében. Ma a boszorkányoknak a szegedi boszorkánysziget állít emléket.
Ahogy Koszta László, történész fogalmazott:
„A magát a kormányzati munkával együtt járó feladatok miatt bűnösnek
tekintő uralkodó templomba temetkezve, az egyház asylum jogával élve, halála után a teste és lelke számára menedéket remélt”.
Azonban a templomi védelmet igen komolyan vették általában, sőt, az egyház igyekezett ezt komolyan betartani, melyből későbbiekben egy komoly probléma adódott magának Lászlónak a temetkezésével kapcsolatban: egyszerűen annyi történt, hogy egy mondatot félreértelmeztek a Somogyvár-i apátság történetével kapcsolatban: “ahol az ő tiszteletreméltó teste nyugszik”. Ezt a mondatot egyes kutató – Mátyás Flórián, Szent Lászlóra értette, míg más kutató, Solymosi László, már nem a királyra vonatkoztatta. Véleményem szerint Solymosi Úrnak kell igazat adnom, mivel valóban Mátyás Flórián nem a teljes mondatot fordította le – így aligha temethették Lászlót Somogyvárra.
Tehát nem csak az élőkre vonatkozott, hanem a holtakra is ez a fajta egyházi védelem. Azonban – talán nem oktalan azt megjegyeznem, hogy így sem volt mindig minden esetben ez az állítás igaz.
Különösen II. András, illetve fia, IV. Béla esetében látjuk, hogy az egyház – mai szemmel látva groteszk dolgot tett. Pert indított az uralkodók holttestéért, hogy azokat saját egyházi intézményükben eltemethessék. IV. Béla esetében az ügy annyira komoly súllyal bírt, hogy egészen Szent Péter helytartójáig, a pápáig jutott, aki végül úgy döntött, hogy Bélát oda temessék vissza, ahol eddig is nyugodott, Esztergomba, a minoriták (kisebb ferences testvérek) rendházába.
Hogy az asylum joggal hol találkozhattok ma? Igazán egyszerű. Ez jelenleg leginkább diplomáciai semlegességhez hasonlítható, tehát az a fajta jog, hogy téged a saját nagykövetségeden – remélhetőleg nem ráncigálhatnak ki (amúgy akit jobban érdekel, annak ajánlom az Argo Mentőakció c. filmet).
Köszönöm, hogy elolvastad a cikket!
Források:
Bertényi Iván: Magyar történeti Szöveggyűjtemény 1000-1526. Osiris Kiadó, Budapest
Brandl Gergely – Tóth Péter: Szegedi Boszorkányperek 1726-1744. Balassi Kiadó, 2016, Budapest-Szeged.
Danka Balázs: A 13-14. századi magyar uralkodók sírhelyének problémái. A székesfehérvári temetkezés hagyományától való eltérés főbb okai. In: SZETE 2019. “Sapere Aude”. Belvedere, Szeged, 2019.
Dr. Koszta László: Fejezetek a korai egyházszervezet történetéből. Doktori disszertáció (MTA doktora). Szeged, 2012.
Solymosi László: Szent László király sírja, kultusza és szentté avatása. Az MTA rendes tagjának székfoglaló előadása