Kevesen ismerik Szübőtejt, a mongolok legendás hadvezérét, aki nélkül nem jöhetett volna létre a Mongol Birodalom. Dzsingisz kán legkiválóbb hadvezéreként egész népeket hódoltatott be, miközben játszi könnyedséggel irányított egymástól több száz kilométerre lévő seregeket is. Tette mindezt úgy, hogy lóra is csak 14 éves korában ült fel.

Szübőtej 1176-ban az Uriangkhai törzs kovácsának fiaként látta meg a napvilágot. A törzs a Bajkál-tótól nyugatra élt. Tagjai többségében vadászok és halászok voltak, akik a mongolokkal való kereskedelemből, prémek eladásából éltek. A nomádokkal ellentétben letelepedve, kis falvakban tengették napjaikat. Az arab tudós, Rashid ad-Din így írja le őket: „Azt hiszik nincs boldogabb élet az övékénél. Az országuk nagyon hideg, többségében a hóban vadásznak. Hosszú fa léceket rögzítenek a lábaikhoz, amiket chana-nak hívnak, a kezeikben botokat fognak és azzal hajtják előre magukat, akár a csónakot a vízen. Olyan könnyedén siklanak a hegyoldalakon, hogy képesek állatok elfogására… Ez olyan valami, amit látni kell ahhoz, hogy el hidd”

Lássuk be, ilyen háttérrel azért elég nehéz a legnagyobb mongol hadvezérré válni, ráadásul úgy, hogy  teljesen máshogy nevelkedett, mint a nomád gyerkőcök. Nem tanították meg lovagolni 3 évesen, nem tanították meg 5 évesen íjjal lőni és valószínűleg 14 éves koráig, mikor is csatlakozott Temüdzsin seregébe, még csak nem is ült lovon sem. Arról már nem is beszélve, hogy nem ivott kumiszt, nem evett nyers ételeket és nem ivott ló vért, hogy fenntartsa az erejét a hosszú menetek alatt, amit szintén nem gyakorolt.

Az élete akkor változott meg, amikor is találkozott Temüdzsinnel. Szübőtej bátyját, Dzsebét már régebben odaadta az apja a mongol vezérnek, míg ő 14 évesen önként csatlakozott a későbbi Világhódító seregéhez, aminek az apja annyira nem örülhetett, hisz fiú nélkül maradt. Temüdzsin azonban nagyra értékelte ezt a gesztust, és már a kezdetektől különös figyelemmel kezelte a két srácot, lévén hogy egyike voltak az elsőknek, akik önként csatlakoztak hozzá.

Aki Temüdzsin közelébe került, óhatatlanul is a haditanácsba kerül. Így történt ez a fiatal Szübőtejjel is, aki teljesen véletlen került a vezérek közelébe. Értékes megjegyzései miatt hamarosan rendszeres vendége lett a tanácsnak, aminek következményeként fejlődtek a parancsnoki képességei, miközben bőszen igyekezett elsajátítani a mongol élet fortélyait.

1197-ben, Temüdzsin a merkit törzs elleni háború előtt összehívta a parancsnokait tanácskozni, és megkérdezte tőlük, hogy ki akar elsőként hadba vonulni. Szübötej természetesen egyből jelentkezett. Bátorságának nagyrabecsüléseként a kán 100 elit harcost adott neki. Szübötej megígérte, hogy „Elintéz mindent”, majd elviharzott a merkitek táborába, ahol előadta azt, hogy mennyire gáz Temüdzsin serege, ráadásul még azt is letétbe helyezte, hogy ő is átáll.  Ezzel a kis dezinformációval annyira lenyugtatta az ellenséget, hogy mikor a főerők átértek a Tchen folyón, teljesen felkészületlenül találták a merkiteket. Ez a taktika jellemzi később is Szübőtejt; az ellenség totális megtévesztése, majd az erők koncentrálásával annak teljes megsemmisítése.

1202-ben a lázongó tatárok ellen vezette csapatait, majd őket legyőzve egyszer és mindenkorra lerendezte az egészet. Felsorakoztatta az összes férfit, majd elvezette őket egy szekér előtt. Akinek a magassága meghaladta a tengelyszöget, azt lefejeztette. A gyerekek így életbe maradtak és rögtön be is sorozta őket az új mongol seregbe, míg a nőket rabigába hajtotta. Kegyetlennek tűnhet ez a megoldás, de abban a térségben ez bevett szokás volt, noha ilyen mennyiségben, egy egész nép tekintetében még senki nem alkalmazta. Ha már a szekereknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy Szübőtej találta fel a mongoloknak (máshol már ismert volt) a vasalt szekérkerekeket, ezzel sokkal gyorsabb és tartósabb járműveket voltak képesek létrehozni. A szekereken kívül elkezdte vassal felszerelni a hadsereget is. Újfajta páncélok és kardok jelentek meg, ezzel is fokozva a hatékonyságot.

Temüdzsin hódításai sokaknak nem tetszett, így összefogtak ellene. 1203-ban az ellene létrehozott liga a seregét teljesen szétverte. A 20 000 harcosából alig 3 000 maradt életben. Akkora veszteséget szenvedtek, hogy minden harcosnak csupán egy ló jutott. Nem voltak szekereik, nem voltak utánpótlást cipelő állataik, semmijük nem volt. A mongoloknál ha egy vezér vereséget szenvedett, a katonái általában elhagyták és új főnököt kerestek. Nem úgy Szübőtej, aki pár társával együtt a legválságosabb pillanatban is kitartott Temüdzsin mellett, aki ezt soha nem felejtette el nekik. Azon kívül hogy a „harci kutyáinak” kezdte el a négy megmaradtat hívni, olyan kiváltságokat is adott nekik, mint hogy 9 főbb vétket elkövethetnek büntetlenül, valamint bármikor bemehettek a jurtájába.

Megérte hűségesnek maradni. A következő évre Temüdzsin újra megerősödött, és a „harci kutyáinak” hála szétverte az ellenséget, majd ennek révén 1206-ban a mongolok nagykánjává választották. A hadszervezet is átalakult. Bevezetésre kerültek a tümének (10 000-es egységek), amelyik élükre kinevezte a vezéreiket. Szübőtej és a bátyja, Dzsebe biztos szomorú volt először, mert az ő nevük nem hangzott el a tisztségek kiosztásakor. Azonban Dzsingisz kán nem felejtkezett meg a leghűségesebb és legtehetségesebb embereiről. Megtette a két testvért marsalljának, valamint úgy határozott, hogy vezessenek akkora seregeket, amekkorát csak össze tudnak gyűjteni. Innentől kezdve Szübőtej engedélye nélkül nem indulhatott új hadjárat. A lapok azonban le lettek osztva. Az ötlet, hogy melyik népet hajtsák rabigába, az Dzsingiszé, még a megvalósításban a kán teljhatalmat adott a kedvenc hadvezérének.

Szübőtej 30 éves volt, amikor először vezetett önálló hadjáratot a merkitek törzse ellen. Számos alkalom volt, hogy hercegek, uralkodók elfogására, birodalmak megtörésére küldte őt Dzsingisz, szabadon engedve a láncokat, hogy kényére-kedvére tomboljon a kutyája. Sokszor azonban még hadba sem kellett vonulni, hanem elég volt csak megfenyegetni Szübőtejjel valamely épp kevésbé szimpatikus uralkodót és az már rohant is a kánhoz térdre borulni.

Az a szokás alakult ki, hogy a kán hivatalosan kinevezett egy embert a hadjárat élére, aki őt képviselte, de az irányítás mindvégig Szübőtej kezében maradt. Hadjáratok pedig voltak bőven, mivel Dzsingisz országát sem a hangyák hordták ám össze! A legfőbb kutyája harcolt a grúzokkal, a muszlimokkal, a kazahokkal, a kínaiakkal és gyakorlatilag mindenkivel, akinek olyan balszerencsés volt a csillagzata, hogy a Mongol Birodalom a szomszédja lett.

De beszéljünk inkább az 1237-1242-es nyugati hadjáratról, aminél a nálunk jobban ismert Batu kán képviselte a nagy kán személyét. A háború egyik előzménye a Kalka-menti csata volt. 20 000, vértől megvadult mongol ütközött meg a 30-40 000 főt számláló orosz-kun sereggel. Szübőtej tudta, hogy ilyen túlerő ellen valószínűleg még neki se lenne esélye, ezért megint a szokásos megtévesztéséhez folyamodott. Szándékosan csak kisebb csetepatékat vállalt, amikből rendszeresen visszavonultatta az embereit. Ennek az egyenes következménye az lett, hogy az oroszok, de még a kunok is elbízták magukat. A fejedelmek, mivel utálták egymást, nem akarták megosztani a győzelmet egymással, ezért a halicsi fejedelem, Merész Msztyiszlav és a hozzá tartozó sereg egyedül kelt át a Kalkán, így a mongoloknak lehetőség adódott, hogy részenként verjék szét az ellenük egyesült sereget, amit meg is tettek 1223. máj. 31-én. A had maradéka, aki nem kelt át a folyón, a domboldalon megerődítette a táborát és minden támadást visszavert. Tudták, hogy nem tarthatnak ki örökké, így kapva kaptak az alkalmon, hogy szabadon elvonulhatnak. Nem kellett volna. A mongolok nem tartották be az ígéretüket és mind egy szálig lemészárolták őket.

A Kalka-menti csata után egészen a Kárpát-medencéig nyitva állt az út, amelyet hamar be is jártak. A IV. Béla vezette Magyar Királysággal is megütköztek a Szübőtej vezette hadak a muhi csatában, sikerrel. Itt történt meg az, hogy ostromgépeket használt a nyílt csata alatt, ami szinte egyedülálló dolog az európai történelemben. Történt ugyanis, hogy a magyar íjászok megakadályozták az éjszakai átkelést, amire másnap válaszul Szübőtej kőhajító és más ostromgépekkel lőtte a túlpartot, szétkergetve a magyarokat, aminek révén a lovassága röhögve átkelt a folyón. A csata további kimenetelét mindenki ismeri.

Szübőtej 1248-ban halt meg. A muhi csata után keleten még számos háborút vívott. Összesen 32 nép felett aratott diadalt, közel 65 csatában győzedelmeskedve. A mongolok tetteinek elismeréseként már éltében Nemes Szübőtejnek, (Szübőtej Baghatur) hívták. Leszármazottai még évtizedeken keresztül szolgáltak Dzsingisz utódait, győzelmet győzelemre halmozva.

Forrás:

Pintér János Zsolt – Szübeetej és Dzsebe hadjárata az Amu-darjától a Dnyeperig

Richard A. Gabrial: Subotai The Valiant