Tacfarinas lázadása

A Római Birodalom a kr. e. 3. századtól kezdve Itáliából kiindulva a Földközi-tenger medencéjének meghatározó hatalmává vált, és amellett, hogy óriási területeket, rendkívül sokszínű népességet is az uralma alá hajtott. A legnagyobb kiterjedése idején a határai Britanniától egészen Mezopotámiáig, a Rajna-Duna vonaltól pedig Észak-Afrikáig terjedtek. Ez a hatalmas birodalomépítés és a meghódított területek igazgatása elkerülhetetlenül váltott ki ellenállást a leigázott népekből és a birodalom elnyomott társadalmi csoportjaiból. A római történelmet szinte végig kísérték azok a lázadások és felkelések, amelyek időről időre különböző mértékben megrázták a birodalom alapjait. Küzdöttek Róma ellen a társadalom legkiszolgáltatottabbjai, a rabszolgák, de volt, hogy fellázadtak a birodalom hadseregének gerincét adó, de nem teljes jogú segédcsapatok katonái is, akiket katonai és politikai sérelmek mozgattak. Arra is volt példa, hogy fegyvert ragadtak az egyes provinciák lakói, akik a római adminisztráció túlkapásai, a kulturális vagy vallási elnyomás ellen küzdöttek, vagy éppen elvesztett függetlenségüket próbálták ilyen módon visszaszerezni.

Tiberius császár (14–37) uralkodása alatt Africa provincia a Római Birodalom egyik stratégiailag kulcsfontosságú területe volt, leginkább a Róma gabonaellátásában betöltött szerepe miatt. A Tacfarinas vezette felkelés kitörése előtt a régió viszonylag stabil volt, bár a római terjeszkedés és adminisztráció már korábban is feszültségeket szült a helyi berber törzsekkel. Tacfarinas felkelése egyedülállóan kitartó és komoly kihívást jelentett a római hatalom számára. A konfliktus súlyosságát jelzi, hogy potenciálisan veszélyeztette Róma városának élelmezését az afrikai gabonaszállítások megzavarása révén, ami túlmutatott egy egyszerű helyi zavargáson, és a birodalom központjának stabilitását is fenyegette.

A berberek

Észak-Afrika hatalmas területeinek, a nyugat-egyiptomi oázisoktól az Atlanti-óceánig, a Földközi-tenger partvidékétől a Szahara mélyebb zugaiig húzódó területeinek az őslakói a berber népek. Jelenlétük a régióban évezredekre nyúlik vissza. Önmagukat leggyakrabban imazighen néven említik, amelynek jelentése „szabad emberek” vagy „nemes emberek”. Ez éles ellentétben áll a „berber” kifejezéssel, amely valószínűleg a latin/görög barbarus (barbár) vagy az arab barbar szóból ered. Történelmileg a különböző berber csoportok gyakran saját törzsi nevüket használták, nem pedig egy egységes, átfogó megnevezést. A genetikai kutatások arra utalnak, hogy a berberek ősei a felső paleolitikum óta jelen vannak a térségben, bár eredetüket vagy a legkorábbi befolyásokat illetően Kelet-Afrika és/vagy a Közel-Kelet is felmerül lehetséges kiindulási pontként, a részletek azonban napjainkban is tisztázatlanok.

Körülbelül Kr.e. 5000–4500 körül a Szahara éghajlata jóval szárazabbra fordult. Ez a klímaváltozás jelentős népességmozgásokat indított el a sivatagosodó területekről a Nílus-völgy és a mediterrán partvidék felé. Ezekből az őskori közösségekből alakultak ki a késő bronzkor és a korai vaskor folyamán azok a proto-berber törzsek, amelyekkel később az ókori civilizációk kapcsolatba kerültek. Amikor a föníciaiak megérkeztek, már kialakult berber közösségekkel találkoztak, amelyek közül sokan már áttértek a letelepedett, pásztorkodó-földművelő életmódra. A berberek fontos kereskedelmi partnerekké váltak a tengerjáró föníciaiak számára. Karthágó idővel a nyugati föníciaiak vezetőjévé vált, és a Kr. e. 5. századra saját, Tunézia központú birodalmat hozott létre. A karthágói állam területén belül a numídiai berberek jelentős népességet alkottak, bár társadalmi helyzetük gyakran alárendelt volt: sokan jobbágyként vagy katonai szolgálatra kötelezettként éltek, míg a föníciai származásúak alkották a nemességet és a kereskedőréteget. Katonai szempontból azonban a numídiai lovasság kiemelkedő fontosságúvá vált Karthágó számára, zsoldosként szolgálva a hadseregben. A föníciai/karthágói jelenlét katalizátorként hatott a berber társadalmak fejlődésére. Felgyorsította a letelepedett mezőgazdaságra való áttérést, fellendítette a kereskedelmet, elősegítette a katonai specializációt (könnyűlovasság), és komplex társadalmi és vallási integrációhoz vezetett.

Az ókori mediterrán hatalmakkal, különösen Karthágóval és Rómával való interakciók hatására a kr. e. 3. századra Észak-Afrikában nagyobb, szervezettebb berber politikai egységek, királyságok jöttek létre. A két legjelentősebb és legismertebb ilyen államalakulat Numídia és Mauretánia volt. Numídia a mai Kelet-Algéria és Nyugat-Tunézia területén helyezkedett el, és alapvetően két nagy törzsszövetségből állt: a keleti masszülioszokból és a nyugati maszaiszülioszokból. Mauretánia Numídiától nyugatra, a mai Marokkó és Nyugat-Algéria területén terült el. A berberek és a két említett államalakulat szempontjából mindenképpen meg kell említeni II. Juba uralkodását, aki egy különleges figurája volt a térségnek az első római császár uralkodásának az időszakában. A Caesar által legyőzött I. Juba numídiai király fia volt, aki még gyerekkorában elvesztette mindenét, beleértve a családját, és a leendő államát, örökségét is. Diadalmenetben vitték keresztül Rómán, de megkímélték az életét, és Augustus családjában lett belőle érett és művelt férfi. Római polgárjogot szerzett, de ami annál is fontosabbnak bizonyult, a leendő császár közeli barátjaként megkapta először Numídia, majd pedig Mauretánia trónját is. Még a felesége személyében is sikerült nagyot szakítania, mert VII. Kleopátra, Egyiptom utolsó ptolemaida királynőjének és Marcus Antoniusnak a lányát, II. Kleopátra Szelénét vette el, amivel nemcsak az afrikai, hanem a görög-római-makedón kapcsolatok, kulturális hatások is jártak.

II. Juba hűséges klienskirálynak bizonyult, aki alatt a terület komoly gazdasági és társadalmi változásokon is átment. A görög-római-egyiptomi stílusjegyek egyaránt megjelentek, ötvöződtek, és leginkább az új főváros Caesareára esetében volt ez igazán szembeötlő. Juba után a fia Ptolemaiosz lépett a trónra, aki a származása miatt még rokoni kapcsolatban is állt a római császári házzal, a Julio-Claudius dinasztiával. Az uralma viszont már nem volt olyan békés, mert több háború és felkelés is megrázta a régiót, így többek között a Tacfarinas-féle felkelés is, amelynek a leverésében segédkezett a rómaiaknak. Dacára a hűségnek és a Rómának nyújtott többszöri segítségnek Ptolemaiosz sem kerülhette el a római szenátorok és Caligula császár őrültségét, aki egyszerűen féltékeny volt a népszerű királyra, így egyszerűen kivégeztette őt. A Ptolemaiosz dinasztia ezzel kihalt, és a két berber kliensállam római provinciává vált.

Berber ellenállás: A Tacfarinas-felkelés (Kr. u. 17–24)

A) A felkelés első évei (17-18)

A római uralom megszilárdulása után nem sokkal, Tiberius császár uralkodása alatt tört ki az egyik legjelentősebb berber ellenállási mozgalom. A felkelés hátterében valószínűleg az elnyomó római politika állt: súlyos adók, a hagyományos legelők elfoglalása és gabonatermesztésre való átalakítása, valamint a kényszersorozás. Tiberius császár (Kr. u. 14–37) uralkodása alatt Africa provincia a Római Birodalom egyik stratégiailag kulcsfontosságú területének számított, leginkább a Róma gabonaellátásában betöltött szerepe miatt. A Tacfarinas vezette felkelés kitörése (Kr. u. 17) előtt a régió viszonylag stabilitásnak örvendett, bár a római terjeszkedés és adminisztráció már korábban is feszültségeket szült a helyi berber törzsekkel. A Tacfarinas felkelése kihívást jelentett a római hatalom számára, aminek a súlyosságát jelzi, hogy potenciálisan veszélyeztette Róma városának az élelmezését az afrikai gabonaszállítások megzavarása révén, ami túlmutatott egy egyszerű helyi zavargáson, és a birodalom központjának a stabilitását is fenyegette.

A régió fontosságát mutatja az a tény is, hogy Augustus császár korábban a III. Légiót küldte ide a belső területek védelmére, és arra is törekedett, hogy veteránokat telepítsen le így ösztönözve a római városiasodást. A mezőgazdaság fejlesztése viszont együtt járt a földek felmérésével, a berber törzsi területek csökkenésével, ami a római politika és a helyi népek érdekeinek az ütközését jelentette. A régióban élő berber törzsek közül a musulamii fontosak a történetünk szempontjából. Ez a nomád, félnomád törzs a Szahara peremviékén élt, a mai Algéria, Tunézia vidékén. Főként pásztorkodással foglalkoztak, leginkább szarvasmarha, kecske juh tenyésztése volt a döntő. A törzs tagjai évszakosan vándoroltak, az év egyik felében a magasabb régiókba, a hegyekbe a tunéziai fennsíkra húzódtak, ahonnan a déli sós tavak vidékére vándoroltak. Mindehhez szabad mozgásra, térre valamint megfelelő kereskedelmi kapcsolatokra volt szükség a letelepült népekkel.

A római terjeszkedés közvetlenül sértette a musulamii érdekeket: római telepesek érkeztek, a mezőgazdasági területek növekedtek, és bekerítették a hagyományos legelőket. Az útépítés, különösen a Tacape-Ammaedara út, akadályozta a vándorlási útvonalakat.A földméréseket a kisajátítás és adóztatás előkészítésének tekintették a helyiek. A musulamii törzs nem azonnal, de pár évtized alatt eljutott így arra a szintre, hogy a sérelmeik egyre csak halmozódtak, és mindössze egy szikrára volt szükség ahhoz, hogy azok a felszínre törjenek. A musulamii törzs tagja volt Tacfarinas, aki nagy valószínűséggel Thagaste városában látta meg a napvilágot. Fiatal korában a római haderő egyik segédcsapatában szolgált. Nem ismert, hogy ez mennyire önszántából történt, sem az, hogy mennyi ideig, vagy pontosan melyik egységnél szolgált. A származása és a numídák kiváló lovastudománya miatt a lovasságnál vállalhatott szolgálatot nagy valószínűséggel. Az itt töltött évek alatt megismerte a római hadsereget, a taktikákat, és ezeknek az ismereteknek fontos szerepe lett a későbbiekben. Azt tudjuk még biztosan, hogy dezertált a hadseregből, aminek az oka szintén ismeretlen. Lehetett személyes sérelem, bűncselekmény, vagy akár valamiféle politikai motiváció, a népe sérelmeinek a felismerése.

Tacfarinas Róma utáni „karrierje” gyakorlatilag bűnözőként indult. Csavargók, fosztogatók, a társadalom peremére szorult egyének gyülevész csapatának lett a vezére. Nem tudni mennyi ideig tartott ez az állapot, de hamar rá kellett jönnie, hogy amennyiben valós, hatásos és tartós eredményt akar elérni a rómaiakkal szemben akkor katonai téren úgy kell működnie mint a korábbi kenyéradó gazdái. Elkezdte reguláris egységekbe szervezni a híveit, amelyeket római fegyverzettel látott el, és az általa is tanult kiképzési, fegyelmi, taktikai ismeretek átadását is elkezdte. Tacfarinas átalakulása akkor fejeződött igazán be amikor a katonai mellé politikai hatalmat is szerzett, ugyanis a musulamii törzs vezetőjévé választották. Mindezek mellett az is fontos tényező volt, hogy sikerült egy koalíciót, egy szövetséget is létrehozni, amihez még vagy féltucat kisebb nagyobb törzs csatlakozott. Ez azt is jelzi, hogy a Rómával szembeni sérelmek, ellenérzések nem korlátozódtak csak egy régióra, hanem Észak-Afrika berber törzseinek jelentős részét érintette.

Ez volt az a szint amikor már szükségessé vált a katonai beavatkozás, és Róma nem is habozott a kellő erő bevetése tekintetében. Marcus Furius Camillus prokonzul (17–18) a III. Légióval és helyi segédcsapatokkal szállt szembe Tacfarinas szövetségével. A berberek ezúttal vállalták a nyílt csatát, aminek az okát leginkább abban láthatjuk, hogy létszámbeli fölényükben bízhattak. A prokonzul viszont a római katonákban bízott, és azok nem is okoztak csalódást, szétverték a berberek egyesített seregét. Tiberius császártól jutalmul diadalmi jelvényeket kapott a prokonzul, de mint kiderült nagyon elszámították magukat a rómaiak. Tacfarinas a túlélőkkel visszavonulva folytatta a harcot, mindössze taktikát váltott, és áttért a gerilla hadviselésre.

Tacfarinas szórványos portyákkal, kisebb falvak elleni támadásokkal folytatta a rómaiak elleni harcát a mai Kelet-Algériai hegyvidék területén. Vagy 19-ben, vagy 20-ban sikerült az első komolyabb eredményt felmutatni, amikor egy római cohorst, kb. majdnem 500 fős egységet sikerült a Pagyda folyó közelében teljesen szétverni a lázadóknak. Ez a kis vereséget viszont szégyennek élte meg Lucius Apronius prokonzul (18-21), aki a cohors túlélőin a decimáció, a tizedelés régi római hagyományát alkalmazta büntetésként, amiért „megfutottak”. A minden tizedik katona kivégzése hivatott visszaállítani a fegyelmet a helyi erőkben, ami a berber gerillahadviselés sikerei miatt eléggé mélyponton volt abban az időben.

B) Eszkaláció és a gerilla hadviselés időszaka (18-21)

A római katonákkal szemben alkalmazott igen drasztikus büntetésnek hála a morál emelkedett, amire pár hónnappal később már példát is szolgáltattak. Valamikor 20 körül Tacfarianas a seregével megtámadta Thala erődjét, amelynek a pontos helye feledésbe merült, de valahol Tunis közelében lehetett. A több ezres támadóerővel szemben alig 500 elszánt római katona jelentette a védelmet, akik ezúttal kitartottak és önerőből sikerült a berbereket az erőd falai alól elűzni. Egy Helvius Rufus nevű közkatona még kitüntetést is kapott egy társának a megmentéséért. Ez a kis vereség mégis nagy hatásúnak bizonyult Tacfarinas taktikájára. Felismerte, hogy hiába ad az embereinek római mintájú fegyvereket, és némi római mintájú kiképzést, ezt még így is kevés, nyílt csatában a hóditók szinte verhetetlenek. Ekkor tért át teljesen a gerilla hadviselésre, ami a könnyű fegyverzetű, gyors berber lovasok számára is közelebb álló taktikának bizonyult. A következő hónapokban így sikerült a felkelkést újra mozgásba hozni, egyre nagyobb károkat tudtak okozni a római erőknek, amelyek ezekre nem tudtak hatékony válaszlépéssel lenni. Ez viszont hosszú távon megbosszulta magát. A sok zsákmány miatt egyre nehezebben tudott a felkelő sereg mozogni, így inkább egy állandó tábort kezdtek használni, aminek a pontos helye viszont nem maradt sokáig titokban. Apronius Caesianus a római lovassággal, némi segédcsapatokkal és a mozgékony légionáriusokkal sikeresen megtámadta és a sivatagba űzte a lázadókat.Apronius is diadalmi jelvényeket kapott a siker fejében, de a háború egyáltalán nem ért még véget.

C) Római ellentámadás és diplomácia (21-23)

Tacfarinas újabb veresége után is újra talpra tudott állni, és onnan folytatta ahol abbahagyta. Ez viszont megint csak sok borsót tört a rómaik óra alá, aminek a tényét az is jelezheti, hogy Tiberius császár Észak-Afrikába vezényelte a IX. Hispania légiót, amivel már két harcedzett és nagy hírnévnek örvendő erővel kellett a berbereknek számolni. Ennek is lehetett szerepe abban, hogy Tacfarinas követséget küldött Rómába. Az ajánlata egyszerű volt, a békéért fejében földet kért a népének, míg annak elutasítása esetén egy véget nem érő háború rémével riogatott. Tacfarinas ajánlata egy apró ponton hibádzott. Azt képzelete, hogy egyenrangú félként tárgyalhat a római császárral. Tiberius csak megsértődött azon, hogy egy lázadó mire vetemedik, ezért még csak mérlegelés tárgyává sem tette Tacfarinas talán igencsak őszinte ajánlatát.

Az új prokonzul, Quintus Junius Blaesus (i.sz. 21–23) új stratégiát kezdett alkalmazni Tacfarinas és a követői ellen. Amnesztiát hirdetett azon felkelők részére, akik lerakják a fegyvert, és ez a több éve harcoló, jó pár vereséget átért berberek körében igen sok ember számára igencsak kedvező ajánlatnak tűnt a „végtelen háborúval” szemben. Blaesus a római erőket három részre osztotta. A fősereggel maradt ő, a IX. Légiót pedig egy híres Scipió családból származó tisztre bízta. A prokonzul fia felelt Cirta védelméért. Egy olyan megerősített vonalat hoztak létre ami erődök és kisebb megerősített helyek láncolatával segített a római hadműveleteket. Tacfarinas üldözése elkezdődött. Sikerült a berber vezér testvérét elfogni, a felkelők maradékát pedig a Szahara perzselő homokvidékére szorítani. 22 vagy 23-ban Blaesus is diadalmi jelvényeket kapott Tiberius császártól, aki már harmadszor hitte azt, hogy egy hadvezére végett vettet a berber lázadásnak. Ezért is vonta ki Afrikából a IX. Légiót. A Rómában érzékelt tények és a valóság között viszont még mindig igencsak nagy eltérés mutatkozott.

D) Az utolsó hadjárat (24)

Tacfarinas még ekkor sem adta fel, hanem immár harmadszor, de újrakezdte a felkelést. Sikerült új szövetségeseket is szerezni, ugyanis a felkeléstől nyugatra elterülő, és eddig békés Ptolemaiosz király országában egy lázadás tört ki több törzs összefogásával, amelyek nemcsak politikai szövetséget kötöttek Tacfarinassal, hanem számos harcost is küldtek a segítségére. Ostrom alá vette Thubuscum települést, amivel viszont cselekvésre sarkalta a rómaiakat is. Publius Cornelius Dolabella prokonzul (kr. u. 23-24) az első lépésben a lázadó törzsek pár vezetőjét kivégeztette, majd pedig az ostromlott település felmentésére koncentrált, amit végre is hajtott. Visszatért a korábbi, több kisebb egységre való felosztás taktikájához, amivel egyre inkább sikerült szűkíteni azt a területet ahol Tacfarinas a seregével bujkált. Ahogy a kör elkezdett szűkülni, úgy koronázta végül siker a római hírszerzés munkáját. A mai Algériában egy Auzea nevű romos erőd közelében találták meg Tacfarinas táborát. Nem akartak sokat várni, hiszen félő volt, hogy új helyszínre költöznek, így amint megvolt a hely támadásra indultak a rómaiak. Kivételesen éjszakai támadást rendeltek el, amiben könnyű fegyverzetű gyalogosok és lovasok vettek főként részt. A berbereknek esélyük sem volt a menekülésre a minden irányból rájuk zúduló támadók miatt. Vad mészárlás vette a kezdetét. Tacfarinast bekerítették, a testőreit megölték, a fiát pedig elfogták.A vezér vagy a haláláig harcolt vagy öngyilkos lett, de egyes források szerint a saját testőrei végeztek vele.A vezér halálával viszont a felkelés napok alatt összeomlott.

Következmények és örökség

A háború befejezésével véget ért a hét évig tartó bizonytalanság és pusztítás Africa Proconsularisban és Mauretaniában.A konfliktus jelentős gazdasági hatással járt a mezőgazdaság és a gabonaellátás megzavarása miatt, és időnként súlyos római veszteségeket, valamint a helyi hadsereg moráljának a csökkenését is okozta.Annak ellenére, hogy Dolabella döntő győzelmet aratott, és véget vetett a hosszú háborúnak és megölte Tacfarinast, Tiberius megtagadta tőle a diadalmi jelvényeket. Tacitus ezt egy bizonyos Sejanus befolyásának tulajdonította, aki védeni akarta nagybátyja, Blaesus presztízsét, aki korábban már kapott ilyen kitüntetést. A felkelés tapasztalatai hozzájárulhattak ahhoz, hogy később Caligula császár idejében alatt szétválasztották a katonai és polgári hatalmat Afrikában, felismerve, hogy a proconsul számára gyakorlatilag lehetetlen volt mindkét szerepet betölteni komoly konfliktusok idején.

A háború közvetlen következményeként az egész tunéziai fennsíkot regisztrálták a földadóztatás céljából, és a területet elsősorban búzatermesztésre állították át. Fokozódott az adminisztratív kontroll, és folytatódott a törzsi földek kijelölése (a kataszteri felosztást 29–30-ban fejezték be).Ez a nomádok végleges kizárásához vezetett a hagyományos legelőikről , és arra kényszerítette őket, hogy szárazabb vidékekre húzódjanak.A rómaiak katonai szempontból megtanulták a könnyűfegyverzetű csapatok és az adaptált taktikák fontosságát a helyi törzsekkel/felkelésekkel szembeni harcban, ami hozzájárult a régió későbbi viszonylagos stabilitáshoz.

Tacfarinas felkelése része volt a berber ellenállás hosszabb történetének a római terjeszkedéssel és uralommal szemben. A musulamii törzs 45-ben ismét fellázadt, és a hasonló felkelések évszázadokig folytatódtak.Későbbi lázadások (pl. Firmus, Gildo a 4. században; a berber felkelés az Omajjádok ellen a 8. században ) az idegenekkel szembeni ellenállás tartósságát mutatják Észak-Afrikában. A 45-ös lázadás után a musulamii törzsi ellenállás véget ért.Később egy musulamii cohorsot beintegráltak a római hadseregbe (cohors Musulamiorum). Traianus császár (Kr. u. 98–117) pedig letelepedésre kényszerítette a törzset. Lehetséges, hogy Traianus földet is juttatott nekik: egyes források szerint a letelepítésre kijelölt terület nagyobb lehetett, mint a felkelés előtti földjeik, ami egyfajta késleltetett római engedményként értelmezhető Tacfarinas eredeti követelésére. Róma talán megtanulta, hogy az ellenállás egyszerű leverése és a földek elvétele nem elegendő a tartós békéhez, és végül egy fenntarthatóbb földrendezésre volt szükség, még ha ez közel 80 évvel később is következett be.

Tacfarinas emlékezete fennmaradt, és az észak-afrikai/berber ellenállás szimbólumává vált az idegen elnyomással szemben. Alakját sokan az algériai nemzettudat/ellenállás előfutárának tekintik. Hacène Zermani algériai kabyle zenész tiszteletére vette fel a „Takfarinas” művésznevet.Tacfarinas modern kori elfogadása nemzeti/kulturális hősként, különösen Algériában, jól mutatja a történelmi alakok tartós erejét a kortárs identitásért, autonómiáért és az észlelt elnyomás elleni küzdelmek szimbolizálásában, még évezredek és gyökeresen eltérő politikai kontextusok távlatában is.