A sagák szerint vérfarkas, alakváltó, troll és berzerker ősökkel rendelkező Egill Skallagrímsson egy igazi önimádó, vadállat költő volt, akinek kedvenc foglalatossága volt összerúgni a port mindenkivel az Északi-tenger vidékén.
Ragnar Lodbroknak igazából minden fia hihetetlenül vagány volt, mondhatni tökéletes vikingek. Most azonban csak az egyikről, Vasbordájú Björnről lesz szó, aki nem azért kaphatta a Vasbordájú becenevet, mert valami cuki háttérkép volt beállítva a munkahelyi gépén, hanem inkább a vezéri képességei meg a harcokban mutatott keménysége miatt.
Harald Sigurdsson neve sokaknak ismeretlenül csenghet, pedig menőségéhez kétség sem fér. Ő volt azon viking királyok egyike (ráadásul az utolsó is), akiben a portyázó, öldöklő, fosztogató lét minden szépsége egyesült. Fiatalkorától kezdve egy jóféle csatát sem hagyott ki. Kalandos életében még a híres Varég Gárdában is harcolt.
Az élvhajhász Károly kezdetben egyáltalán nem tűnt jó uralkodónak, annál inkább egy szórakozott őrültnek, aki puszta szórakozásból veri le a tisztes polgárok fejéről a kalapot, lövi szét a pisztolyával a cserepeket/muskátlikat miközben literszámra issza a vodkát. A mentalitása akkor változott meg, amikor a medvéjét (mert volt neki) annyira leitatták, hogy az kiesett az ablakon és szörnyethalt. E tragikus esemény rádöbbentette az ifjú svéd királyt, hogy az élet milyen értékes, ezért az elkövetkező években szenvedélyesen arra törekedett, hogy megfossza tőle ellenségeit.
Ragnar Lothbrok a dán történelem egyik legtökösebb karaktere. Na, nem azért mert sárkányokkal, jó emberekkel, meg egyéb mitológiai szörnyekkel harcolt, hanem mert egy kőkemény hadúr volt, aki felprédálta az angol és francia partvidéket, felgyújtotta a nőket és megerőszakolta a falvakat, egyszóval mindent megcsinált, ami egy vikingtől elvárható.