A Mongol Világbirodalom

A Mongol Birodalom létrejötte és hatalmas hódítási folyamata példa nélküli a világtörténelemben. Egy olyan méretű ország jött létre viszonylag rövid idő alatt, amelynek határai a Japán-tengertől, Koreai-félszigettől egészen a középkori Magyar Királyság határáig húzódtak. A sikerek nagyon nagy önbizalmat adtak a mongol vezetőknek, akik tekintetüket kelet felé fordították, a Japán-tengeren túl elterülő császárságot pedig nem is tekintették egyenrangú ellenfélnek, így álmukban sem gondolták, hogy az eljövendő események a saját világbirodalmuk végének előszele lesz, míg Japán esetén a dicső nemzeti múlt mítoszának kialakításában segédkeztek a mongol hódítók.

Alig pár évtized alatt szinte a semmiből kiindulva az egyesült mongol törzsek a világ valaha létezett legnagyobb egybefüggő birodalmát hozták létre Dzsingisz kán, majd annak halála után pedig az utódok irányítása alatt. Történetük abból a szempontból is érdekes, hogy a múltban igen ritkának számított, hogy egy nomád társadalom építsen ki egy olyan birodalmat, amely képes maga alá gyűrni letelepült, és jóval fejlettebb országokat. A birodalom a fénykorát, és egyben a legnagyobb kiterjedését az alapító unokája Kubiláj kán idejében érte el.

1259-ben Kubiláj kínai császárrá koronáztatta magát és 1264-ben Pekinget tette meg a Mongol Birodalom fővárosává. Ezt követően Korea került sorra, ami több évtizedes harcok után 1270-re lett végérvényesen a birodalom része. A koreaiak számára a béke nem sok jót hozott, mert részt kellett vállalniuk a mongolok következő nagy álmában, a Japán-szigetek meghódításában.

Japánba  először követeket küldtek, megpróbálták fegyver nélkül térdre kényszeríteni a császárságot, vazallus állammá tenni. A követek által vitt levélben Mongólia „császára” Japán „királyához” szólt, és benne a mongolok hatalmának elismerését követelték, amelynek elmulasztása esetén viszont háborút helyezett kilátásba. Az első követjárást továbbiak követték, de azok is eredmény nélkül végződtek, a japánoknak eszük ágába se volt a mongolok „igájába” önként belemenni. Annyit azért megtettek, hogy a Korea felé néző tartományok vezetőinek utasításba adták, hogy tegyenek védelmi előkészületeket, meg semmit nem bízva a véletlenre azért a papoknak is szóltak, hogy ejtsenek már pár imát az ország és a császár védelme érdekében. 

Takezaki Szuenaga

A küszöbön álló mongol invázió megacélozta a japánok lelkét, a szamurájok pedig alig várták, hogy tovább öregbíthessék dicső hírnevüket. De a szamurájok nagyon haragudtak ellenfeleikre, mert a mongolok piszkos eszközökkel harcoltak, robbanószereket lőttek ki katapulttal, és rá se hederítettek a szamurájokra, akik tisztes párviadalra és becsületes ellenfélre számítottak. A hatalmas mongol-kínai-koreai flotta mindkét támadása alkalmával ott volt a védekező seregben egy Higo tartományból érkezett ifjú harcos, Takezaki Szuenaga. Ez a szamuráj később jócskán felszaporodott vagyonából megbízást adott egy festménysorozat elkészítésére, hogy saját vitézi tetteit megörökíttesse. A festményeket később összeragasztották, s utóbb levelek, imádságok, ediktumok és harci jelentések gyűjteményével kiegészülve „lnváziós Tekercsek” néven váltak ismertté.

Az első invázió

Kubiláj kán parancsára 1274-re állt össze egy akkora haderő és flotta, amelynek papíron elegendő esélye volt Japán leigázására. A flotta 300 nagy és 400-500 kisebb hajóból állt, fedélzetükön 15.000 mongol és kínai, valamint 8.000 koreai harcossal, illetve a mongolok lovaival. A lovasnomád mongol nép első ízben merészkedett ki ekkora erővel a nyílt tengerre, és mondani se kell, hogy a hajóépítéshez egyáltalán nem értő hódítók hajói kínai és korai kikötőkben készültek rabszolgamunka keretében.

A támadó flotta először a Japán-szigetek felé útba eső két kisebb szigetre vetette magát. Csuzima szigetét alig 80 szamuráj, Iki szigetét meg 100 mindenre elszánt harcos védte az utolsó leheletéig. Inkább mind egy szálig meghaltak, de eszükbe se volt, hogy megadják magukat. Mindez jelezte, hogy mire számíthatnak a mongolok, ha partra szálnak, milyen elszántsággal kell majd szembenézni, főleg, ha az Ilk szigeten történteket nézzük, ahol 100 elesett szamurájra 1.000 halott mongol katona jutott.

1274. november 19-én az első mongol katonák partot értek Japán harmadik legnagyobb szigetén, Kjúsún.  A partraszállás helyén, a Hakatai-öbölben másnap összecsaptak a japánokkal, ami a hakatai csata néven vonult be a történelembe. Éppen ez volt az a terület, amelyet a japánok a saját védelmük érdekében 500 évvel korábban már elkezdtek megerősíteni, amikor a Korea felől érkező betöréstől féltek, de amely betörés soha nem valósult meg. A mongolok fegyvertáruk teljes repertoárját bevetették a szamurájok ellen. Így a mongol rövid összetett íjak, mérgezett nyílvesszők, rakétával hajtott nyílvesszők, puskaporral megtöltött kerámia gránátok zúdultak a japánokra. A mongoloknak jobb fegyvereik és nagyobb harci tapasztalatuk volt, de a támadásra hónapok óta készülő, nagyobb létszámú japán sereg megállította őket, közel 3-3.500 mongolt kaszaboltak le, majd az éjszaka kitört vihar visszavonulásra kényszerítette a támadókat.

Szuenaga az 1274-es invázió idején 29 éves, és már túlesett néhány összecsapáson, amikor a mongolokkal találkozott. Hiába volt elszánt mindenre, nagy bánatára nem mutathatta meg igazán, hogy mit tud. A közelgő vihar rákényszeríti a támadókat arra, hogy hajóikra visszavonuljanak. Az éjszaka folyamán le is csapott egy tájfun az inváziós flottára. A hatalmas vihar megtette hatását, egyes források szerint közel 200 hajót küldött hullámsírba a háborgó tenger.

Azonban a kis japán hajók sokkal gyorsabbak és manőverezhetőbbek voltak, mint a mongol hajók, és a vihar elvonulta után sok bátor szamuráj kis hajókon a sötétség leple alatt megtámadta a mongolok hajóit. A támadók a meglepetés előnyével rendelkeztek, amihez jött még az a tény, hogy a hajókon lévő mongol katonák nem tudták használni félelmetes nyilaikat. Azonban a vékony japán kardok beragadtak a mongolok vastag, főzött bőrpáncéljában, aminek következtében a japán kovácsok a későbbi időszakban újraértékelték kardjukat. Így az első mongol invázió és az ott szerzett tapasztalatok hozzájárultak az általunk ismert igazi szamuráj fegyver, a kard változáshoz, ami során elnyeri egy évszázadon belül ma is ismert formáját. A mongol vezérek a japánok által okozott veszteségek és főleg a természeti csapás, a tájfun hathatós közreműködése után inkább a visszavonulás mellett döntöttek. Kubiláj a hadjárat kudarca után újfent a diplomácia „fegyverét” vette elő, újabb mongol követek érkeztek Japánba. Ezúttal viszont a követeket már a partaszállásuk helyén szinte azonnal lefejezték, és nekiláttak a védelem megerősítésének, készülve a mongolok újbóli eljövetelére.

A második invázió

Hét évvel később, a második mongol invázió során 1281-ben Szuenaga ismét jelen volt, és alig várta az újabb próbatételt. A mongolok ereje sokszorosan felülmúlta az első támadás méretét. A források többféle verziót is emlegetnek, de ami biztos, hogy két flottát is útnak indított Kubilaj kán. A kisebbik flotta állt 900 hajóból, és 40.000 harcosból, míg a fő flotta 3.500 hajóján 100.000 hódításra vágyó katonát zsúfoltak össze. Szóval semmit nem bíztak a véletlenre, biztosra akartak menni.

A japánok ezúttal már felkészültebbek voltak; a Hakata-öböl mentén egy új védfalat építettek, mely ahhoz éppen elégségesnek tűnt, hogy a mongolokat a partvonalhoz szorítsa. 1281 június 8-án a Japán felé tartó mongol flotta egy egysége partra szállt Tsushima szigetén, ahol olyan heves ellenállásba ütköztek, hogy inkább visszavonultak. Június 23-án a mongolok bepróbálkoztak Shika-szigetén, ahol egy nap alatt sikerült a sziget nagy részét elfoglalniuk, de a japánok ellentámadásba mentek át, és sikerült is győzelmet aratniuk, a mongolok elmenekültek Iki szigetére. Július 16-án egy körülbelül 10.000 fős japán hadsereg három klán vezetésével támadást indított  Iki-szigetén. Július 18-án le is győzték a mongol hadsereget, melynek az egységei Hirado-szigetére vonultak vissza. A következő hetekben patthelyzet alakult ki, amit mindkét fél az erői összegyűjtésével töltötte az időt. A mongoloknak szüksége is volt rá az elszenvedett vereségek miatt, főleg, hogy csak a kisebbik flotta vett részt eddig a műveletekben, és inkább megvárták a főerők befutását. Augusztus 15-én nagy vihar támadt a Tsushima-szorosban, amely két teljes napig tartott és elpusztította a támadó flotta jelentős részét. A korabeli japán beszámolók szerint több ezer hajó pusztult el a viharban, és a hajók elsüllyedése mellett a túlélőkkel pedig a parton cirkáló szamurájok végeztek. Augusztus 20-án Szuenaga lóháton, teljes harci díszben vágtatott a partra, ahol az ellenség hajói még mindig a tengeren horgonyoznak. Szuenaga alig tudta fékezni magát. A csapatszellemmel nem törődött, a parancsokat nagyvonalúan elengedte a füle mellett, kizárólag az önmegvalósító hősködésre összpontosított.

– Ebben a sorsdöntő helyzetben hajóra van szükségem, anélkül nem harcolhatok ellenük! – ordította. Parancsnokát, Gota Gorót szemlátomást hidegen hagyta a hőzöngés: – Ha nincs hajód, maradj nyugton – mondta. Csakhogy nem Szuenaga az egyetlen, aki fékeveszetten rángatja az istrángot; egy másik, ugyancsak mindenre elszánt harcos így érvel: – Menjünk a kikötőbe, keressünk a hajók között egy alkalmasat, és űzzük el a kalózokat! – Helyes! – bólintott rá Szuenaga. – Ezek a hajók gyalogságot szállítottak, és nyilván tengerjárók. Irány az ellenség, legalább egyet meg akarok ölni! Így hát Szuenaga két társával nekiiramodott, hogy keressenek egy hajót, melyen az ellenség közelébe férkőzhetnek. De nem találtak, és már majdnem feladták a keresést, amikor befordul az öbölbe egy japán hadihajó. Nem túl nagy, mindössze nyolc méter hosszúságú és tíz vagy tizenegy ember volt a fedélzetén. Öbölcirkálásra még alkalmas, ám a nyílt tengeren már nem sok jóval kecsegtet. Gota Goro felismerte, hogy a hajó egy rangidős tiszt, Adacsi Jaszumori flottájához tartozik, kiküldte Szuenagát és a barátait, hogy próbáljanak egyezkedni. A buzgó harcosok csónakkal kieveztek, majd, amikor hallótávolságon belülre értek, Szuenaga imbolyogva kiállt a csónak orrába, s odakiáltotta, hogy parancsa van a legelső hajót lefoglalva az ellenségre támadni. Majd anélkül, hogy engedélyt kapott volna rá, fölugrott a fedélzetre. A kapitány azonban leparancsolta: – Ez Adacsi hajója! Csak az ő tengerészei léphetnek a fedélzetre! Azonnal le innen! Ám Szuenaga nem tágított: – Életbevágó ügyben kell az uram segítségére sietnem. Most már itt vagyok a fedélzeten, és eszem ágában sincs távozni, hiszen ki tudja, mikor jön erre másik hajó. De a kapitányt is keményfából faragták. – Szégyen-gyalázat, hogy még mindig itt tartózkodik, miután megparancsoltam, hogy távozzon a fedélzetről! El lehet képzelni, milyen átkozódások közepette, de Szuenaga mégiscsak engedelmeskedett, visszamászott a csónakjába, és két társával együtt elevezett. Kisvártatva újabb hadihajó bukkan fel, mely egy Takamasza nevű tiszt parancsnoksága alatt állt. Szuenaga ezúttal is odasiklott a hajó mellé, de a nagy zűrzavarban elvesztette a sisakját. Ezúttal nem bajlódott a magyarázkodással, egyszerűen hazudott egy jó nagyot: – Titkos parancsot teljesítek. Engedjenek a fedélzetre! Takamasza hajójáról kiáltások hangzottak: – Miféle parancs! Semmi ilyenről nem tudunk. Vissza innen! Senki sem jöhet fel! Szuenaga sunyin finomított a követelésén: – Híres harcos vagyok, legalább én hadd menjek fel. A trükk beválik. – Éppen csatába tartunk – morognak a fedélzeten. – Minek itt ekkora hűhót csapni? Másszon fel! Szuenagának több se kellett. Nem elég, hogy társait faképnél hagyta, de egyiküknek még a lábszárvédőjét is ellopta, hogy az elveszett sisakját valamivel pótolja. A tiltakozásra rá se hederít. „Az íj és a Nyíl Útja dicső tettet követel” – magyarázta később. A fedélzeten azzal kezdi, hogy tanácsokat osztogat, hogyan kell az ellenséget horgonykampókkal magukhoz láncolni. – Ezek addig úgysem adják fel, amíg a fedélzetet el nem foglaljuk – magyarázta. – Megcsáklyázzuk a hajójukat, és ledöfjük őket a páncéljaik illesztésein át. Takamasza legénysége hiányos felszereléssel indul harcba, ugyanez elmondható Szuenagáról is – fejvédőnek az elcsent lábszárvédőt használja -, ám ez csöppet sem zavarja. Öt újdonsült társával megtámadják az útjukba eső első kisebb mongol cirkálót. A hajó mindössze tíz méter hosszú, és héttagú legénységet, valamint pár kínai tisztet visz a fedélzetén. Egy korabeli kép éppen azt mutatja, amint Szuenaga elsőként ugrik a hajó orrára, miközben a társai a tatot ostromolják. A képen az egyik tiszt holtan fekszik, torka elvágva. Hősünk egy másikkal van elfoglalva, éppen a fejét nyisszantja le: egyik kezével a varkocsánál ragadja meg ellenfelét. Nem kétséges, hogy sikerül megkaparintaniuk a hajót. Ezt bizonyítja egy későbbi illusztráció is, melyen Szuenaga két fejet tart a kezében. A kis csata után borzalmas trófeáival valahogy partra evickél, jelenti tetteit parancsnokának, Gota Gorónak, aki (legalábbis Szuenaga beszámolója szerint) megdorgálja ugyan rakoncátlanságáért, de ez akár dicséretnek is felfogható. „Nem volt hajód, és megint hazudtál, csak hogy harcolhass. Tényleg te vagy a legzsiványabb az összes szamuráj között!”

Augusztus 22-én a mongol hadsereg mintegy 100.000 katonája várta a megmaradt hajókon a további parancsokat. A nem sok harci kedvel rendelkező mongolok helyzetét felismerve a japánok támadást indított. A szamurájok támadása megsemmisítette a megmaradt mongol hadsereget, és ebben a csatában 20–30 000 foglyot ejtettek, ami végérvényesen megpecsételte a támadók sorsát. A megmaradt hajók egyszerűen hazavitorláztak. Kubiláj kán még a vereség hatására sem tett le a szigetország meghódításáról, és elrendelte egy újabb támadás előkészítését, ami már soha nem került végrehajtásra mert más délkelet-és közép-ázsiai események fontosabbnak bizonyultak.

Összegzés

Szuenagának ettől kezdve több dolga már nem akad, hiszen a többit igen hatékonyan elintézte maga a természet az évszak első tájfunjával, mely az egész flottát porrá zúzza, és a tengerfenék iszapjába temette. De azért nem feltétlenül csak a természetnek köszönhető a mongolok megsemmisülése. Az okok egyike már a tervezés fázisában megtalálható, ugyanis akkora méretű flottára volt szükség, amelyet addig nem látott még a világ, és annyi hajót még az összes kínai és koreai hajóépítőnek együtt is évekig tartó kemény munka volt elkészíteni. A határidő meg elég szoros volt, így a legegyszerűbb, leggyorsabban összetákolható típusok készültek nem túl jó minőségben. A hajók legtöbbje nemhogy tengeri útra sem volt alkalmas, hanem még folyami közlekedésre is csak óvatosan. És képzeljük el, hogy ezekkel merészkedtek a Japán-tengerre, amelyet az év jó részében tájfunok csapatnak végig elég rendszeresen. Nagy bátorság kellett itt hajózni, még jó állapotú, igazi tengerjáró hajókkal is, nemhogy gyorsan összetákolt teknőkkel. Egyszóval a vihar olyan mértékben legyalulta a mongol hajóhadat, hogy a legtöbb vezető saját hajójával még le is lépett, magára hagyva saját katonáit. Egyes források szerint 20-30 ezer hadifoglyot ejtettek a japánok végig a partok mentén a vihar után, meg több összecsapás során melyeket rendre megnyertek.

Szuenaga saját hősiességének biztos tudatában, hatalmas elbizakodottsággal kerül ki a csatából, míg a japánok a tájfunt Isteni Szélnek, azaz kamikázénak vélték, mely azt bizonyítja, hogy Japán a menny védelme alatt áll, és soha nem kerülhet barbár hatalmak kezére. Tulajdonképpen nagyon is lehetséges, hogy a szamurájok hatékony közreműködése, küzdőszelleme és a fal, melyet az öböl közelébe építettek, elegendő lett volna ahhoz, hogy ezt az erőteljes inváziót feltartóztassa. Kétségkívül elképzelhető, hogy a szamurájok ezúttal nem igazán szorultak rá az isteni közreműködésre, de ha már „jött” köszönték szépen a segítséget. Mindenesetre a mongol inváziós kísérletek nyomán egy hatalmas birodalom elérte a terjeszkedése végső határait, egy kis nemzetnek pedig óriási lökést adott a saját identitása terén.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

http://www.bowdoin.edu/mongol-scrolls/

http://www.louis-chor.ca/emaki3.htm

https://www.historynet.com/artists-how-i-fought-kublai-khan.htm

https://www.samurai-archives.com/suenaga.html

Conrad Totman (2006): Japán története, Osiris Kiadó, Budapest

Edwin O. Reischauer (2000): Japán története, Maecenas Kiadó, Budapest

John Man (2012): Az utolsó szamuráj igaz története, General Press Kiadó, Budapest

R. H. P. Mason – J. G. Caiger (2004): Japán története, Püski Kiadó, Budapest