A keresztes vitézek között rengeteg kemény arcot találhatunk, de az első – és messze legsikeresebb – keresztes hadjárat egyik legfőbb katonai vezetőjének és legvakmerőbb harcosának lenni még e dicsőséges társaságban is kiemelt helyet jelent.
I. Bohemund tarantói herceg és Antiochia fejedelme az első keresztes hadjárat egyik kiemelkedő alakja volt.
Bohemund 1058-ban született az itáliai Calabria tartományában, San Marco Argentanóban. Apja a híres normann zsoldosvezér, Robert Guiscard volt, aki fiatalkori dicső haditettei nyomán a pápa jóvoltából Puglia és Calabria hercege lett. A normann vezérek amúgy is jó kört futottak akkoriban, valami Vilmos nevű vezetőjük is elfoglalta Angliát…
A keresztségben hősünk ugyan a Márk (Marcus) nevet kapta, de apja mindig Bohemundnak hívta a legendabéli óriás, Buamundus Gigas után. Illett is hozzá. A kortárs feljegyzések szerint emberünk délceg, szálfaegyenes, nagy erejű gyerek volt, aki után a nők is – köztük állítólag a bizánci császár leánya is – megfordultak. A név aztán oly mértékben rajta ragadt, hogy „hivatalosan” is ezt használta, sőt, elsőszülött fiát is ekként hajtották már a keresztvíz alá. Szóval Bohemund ráadásként még szép ember is volt.
Hősünk fiatalkoráról keveset tudni, de minden bizonnyal alapos lovagi nevelést kapott. Felcseperedve, 1080-tól már apja alatt szolgált a Bizánci Birodalom elleni támadásokban, mivel a szintén keménytökű fater nem kevesebbet tűzött ki maga elé, mint Bizánc meghódítását. A háború apropója az volt, hogy Robert Guiscard Heléne nevű lányát eljegyezte VII. Mikhaél bizánci császár, akit azonban 1078-ban rútul elkergettek a trónról. A fater erre persze idegállapotba jött, hogy a lányát így megfosztották a bizánci császárnéi címtől.
1081. október 18-án vívták a háború legnagyobb csatáját, a híres dürrakhioni ütközetet, amelyben az időközben hatalomra került I. Alexiosz Komnénosz vezette bizánci erők csaptak össze a Robert Guiscard és a fia által parancsnokolt csapatokkal. Az ütközet végül fényes normann győzelemmel zárult, pedig sokáig a bizánci csapatok álltak nyerésre (a normann flotta nagy része megsemmisült). Egyes feljegyzések szerint Bohemund vezetésével ebben az ütközetben már alkalmazták a híres, és a muszlimok által is rettegett „klasszikus” páncélos, nehézlovasrohamot, amely kitűnően vizsgázott. A nehézlovasok (Európában) korábban a lándzsájukat csak a már kialakult közelharcban használták lefelé irányuló döfésekre. Az egységes „vasförgeteg” – amelynek keretében a lovasok a meghosszabbított lándzsájukat a hónuk alá szorítva, azt előreszegezve rohamoztak zárt alakzatban – főként normann hatásra honosodott meg a nehézlovasság körében, és Bohemund vitézei is nagy hatékonysággal vetették be.
A győzelem után Robert Guiscard 1082. februárjában elfoglalta Dürrakhion városát is, majd a szárazföld belseje felé vonulva megszállta Macedónia és Thesszália nagy részét is. Ezután azonban el kellett hagynia a Balkánt, mert szövetségesét, VII. Gergely pápát bizánci felbujtásra megtámadta IV. Henrik német-római császár, (dúlt amúgy az invesztitúra harc is, Guiscard pedig a pápa hűbérese volt), ezért a fiát tette meg görögországi seregének vezérévé.
Bohemund lehetőséget kapott tehát, hogy kiváló hadvezéri képességét önállóan is megmutathassa. A feljegyzések szerint katonái között rendet és fegyelmet tartott, ami abban a korban ritkaságnak számított. Mégis, a szigor ellenére az emberei a pokolba is követték volna. Más források szerint akkora dicsőség volt Bohemund alatt harcolni, hogy a vitézek akár ingyen is a zászlaja alá sereglettek. Az 1082-84-ig tartó hosszú hadjárat kezdetén elsőként Ioannina mellett csapott össze Bohemund fegyelmezett serege a bizánci csapatokkal, ahol emberünk fényes győzelmet aratott, majd Arta mellett is elkente I. Alexios csapatainak a száját. Ezen utóbbi győzelmének hatására a Bizáncnak alávetett bolgárok Bohemundot kiáltották ki új hűbéruruknak, aki ezt követően egészen Bizánc szívéig, a Thesszáliai Lárisszáig vezette seregét. Ez már I. Alexiosz császárnál is kiverte a biztosítékot, így csapatai, ha kínkeservesen is, de végül megállásra kényszerítették Bohemundot. Az inváziós sereg kimerült a hosszúra nyúlt hadjárat alatt. Az utánpótlás akadozott, járvány is dúlt – amiben Bohemund is súlyosan megbetegedett – így a normann hadak végül visszatértek Itáliába. A bizánci császár amúgy annak is köszönhette győzelmét, hogy aljas módon 7.000 hitetlen szeldzsukot is a zsoldjába fogadott. Bohemund már ekkor megfogadta, hogy ezeket egyszer még nagyon elkalapálja.
I. Alexiosz
A bizánci körökben Bohemund a vereség ellenére is rettegett és gyűlölt ellenfélnek számított ettől kezdve, aminek később még jelentősége lesz majd.
Robert Guiscard 1085. április 17-én az örök harcmezőkre távozott, birtokait két fia, Bohemund és az első házasságából született Roger örökölte. A mostoha testvérek között hamarosan fellángoltak az összecsapások az örökség felett, amelyet kihasználva Bizánc is szépen visszafoglalta a normannok által meghódított területeket. Az „örökösödési háború” változó szerencsével folyt, végül Fragentónál Bohemund seregei győzedelmeskedtek, majd elfoglalták Tarantót. A fivérek ezután II. Orbán pápa közreműködésével békét kötöttek és felosztották az örökséget, Bohemund pedig megalapította az önálló Tarantói hercegséget.
Emberünk aztán a következő éveket hercegségének bővítésével, szervezkedéssel, a csapatainak frissen és felkészülten tartásával töltötte, vagy éppen a nagybátyját, I. Rogert segítette a szicíliai harcokban. Szicília nem sokkal korábban még szaracén kézen volt, azonban ez időtájt fokozatosan kiszorították a hitetlen kutyákat a szigetről.
Bohemund a korban ritka módon – apja elveit követve – nagy hangsúlyt fektetett a rendszeres katonai gyakorlatozásra is, igazi kis páncélos elitalakulatot szervezett. Mivel a családjuk elég közvetlen viszonyban volt a mindenkori pápával, így II. Orbánnal is, minden bizonnyal már a legendás clermont-i zsinat előtt tudott a meghirdetésre kerülő keresztes hadjáratról.
Bohemund is hamar magára öltötte a keresztet. Ekkora buliból nem lehet kimaradni. A legjobb harcosok és egyéb szerencsevadászok is sorban álltak a zászlaja alá és készültek életük legnagyobb kalandjára. Az előkészületek után nyomban elindította a válogatott normann nehézfiúkból álló seregét a Szentföldre. A többi keresztes csapat Magyarországon és a Balkánon keresztül haladt a közös gyülekezőhely, Konstantinápoly felé, míg Bohemund átkelt az Adriai-tengeren és ugyanazon az úton haladt, amit az 1082-1084-as hadjárat során is követett, csak hogy vegzálja kicsit a kétszínű bizánciakat is. 1097. áprilisában megérkezett Konstantinápolyba. A bizánciak érthető módon nem fogadták túl nagy vendégszeretettel emberünket és seregét, útközben volt is egy-két kisebb csörte a felek között, de Bohemund hamar letisztázta Alexiossal, hogy most a Szentföld visszahódítása sokkal izgalmasabb meló számára, mint a bizánciak fegyelmezése, így nem kell tőle tartania. Egyelőre… Bohemund még egy formális hűségesküt is tett a bizánci uralkodónak, amelyet természetesen egyik fél sem gondolt komolyan. Alexios amúgy valamennyi keresztes vezértől (Boullion Gottfried, Rajmund, Balduin stb.) is kieszközölt valamilyen alávetési nyilatkozatot, amelynek mindenki többé-kevésbé eleget is tett, ha másért nem, egy-két zsák bizánci aranyért.
Nem ok nélkül tartott Bizánc a mohó és becsvágyó keresztes uraktól. 1204-ben a IV. Keresztes hadjárat vezetői be is váltották bizánci félelmeket, és Jeruzsálem visszafoglalása helyett Konstantinápolyt vették be, megalapítva ezzel az 1261-ig fennálló Latin Császárságot.
A keresztes vezérek a rövid bizánci pihenő után elindultak hát Jeruzsálem visszafoglalására. Alexiossal megegyeztek, hogy a bizánci segédcsapatok folyamatosan biztosítják az utánpótlást, cserébe a keresztesek Bizánc érdekei szerint járnak el a hadjárat során. Természetesen a megállapodást mindkét fél a maga szájíze szerint értelmezte.
A keresztes fősereg előtt egy évvel már eljutottak Kis-Ázsiába az Amiens-i „remete” Péter által vezetett szedett-vedett zarándokcsapatok, akiket aztán a szeldzsukok könnyedén szétvertek. Most azonban keményebb fickók érkeztek…
A keresztesek pontos létszámáról nincsenek megbízható adatok. A korabeli források több százezer harcosról számolnak be, de ez a szám még a jelentős számú segédcsapatok és egyéb zarándok, vagy éppen örömlány egységeket is beleszámítva erősen túlzónak tűnik. Valódi harcértéket a nehézpáncélos lovasok képviseltek. Ezek létszáma legfeljebb 4-5.000 lehetett, ráadásként körülbelül háromszor ennyi magasabb harcértéket képviselő nehézgyalogossal és íjásszal.
A keresztény hadak 1097. június 26-án indultak Kis-Ázsia belső területei felé, miután visszavették Nikaiát, amelyet kénytelen kelletlen átadtak Alexiosnak. Június 29-én aztán felderítőik révén tudomást szereztek róla, hogy Dorylaeum mellett az errefelé regnáló Ikóniumi Szultánság uralkodója, I. Kilidzs Arszlán rajtaütésre készül ellenük.
Június 30-án este a keresztes sereg élén haladó normann alakulatok Bohemund vezetésével letáboroztak Dorylaeum közelében, de Kilidzs Arszlán csapatai még aznap éjjel bekerítették és elvágták őket a Bouillon Gottfried vezetése alatt álló csapatoktól.
A támadás hajnalban indult meg, a szeldzsukok behatoltak a táborba, nagy mészárlást hajtva végre az ott talált gyalogos katonák és egyéb segéderők között. A fegyvertelenek védelmére Bohemund parancsba adta lovagjainak egy védelmi vonal létrehozását. A páncélos lovasok egy gyűrűt formáltak a tábor köré, mire Kilidzs Arszlán a szeldzsuk lovasíjászokat küldte ellenük, akik állandó nyílzáporral tartották sakkban őket. Habár az alakzatban lévő páncélos lovagoknak nem tudtak sokat ártani, de több lovat is kilőttek alóluk és a nyílzápor a táborban rekedt gyalogos katonák és civilek közt is nagy pusztítást végzett. Bohemund a korábbi bizánci és szicíliai harcokban már találkozott a szeldzsuk lovasíjászokkal, ezért szigorúan megparancsolta a katonáinak, hogy keményen tartsák a sort, ne törjenek ki, mert akkor az íjászok könnyen bekerítik és leszedik őket. Tudta jól, hogy csak egy nagy erejű, összefogott rohammal győzhet. Futárokat küldött a többi keresztes vezérhez, hogy szedjék a lábukat, mert helyzet van.
Délután egy kb. 50 főből álló lovagsereg érkezett Bouillon Gottfried vezetésével a megsegítésükre, de nem voltak képesek áttörni a szeldzsuk vonalakat és bejutni Bohemund táborába. Később azonban egy újabb keresztes sereg érkezett, akik eljutottak végre egészen Bohemund harcálláspontjáig, majd az egyesült hadak csatarendbe álltak és elsöprő erejű rohamot indítottak a muszlimok ellen. Az utoljára ideérő keresztes alakulatok pedig hátba támadták a szeldzsukokat. Most megtudták a pogány kutyák, hogy milyen az, amikor többezer feldühödött keresztes nehézlovas ront nekik előreszegezett lándzsával és Deus Vult! üvöltéssel.
A csata hatalmas keresztény győzelemmel végződött, Kilidzs Arszlán teljes tábora a keresztesek kezére került, a szultán a hegyekbe menekült. A győzelmet követően a szeldzsuk főerők megsemmisültek vagy szétszóródtak, majdnem egy évbe tellett mire sikerült rendezni a soraikat. A keresztes seregek szinte akadálytalanul vonulhattak a térség egyik legjelentősebb erődje, Antiochia ellen. A hadjárat tényleges vezetője ettől kezdve Bohemund volt. (A keresztes hadjárat formális vezetője Adhemar le Puy püspök volt.)
Az egyedüli nehézséget a kínzó forróság és az utánpótlási vonalak akadozása okozta a hónapokig tartó úton, mivel a bizánciak csak tessék-lássék módon küldtek néha valami ellátmányt, a helyi erők pedig többnyire a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, ha már a nyílt harcot nem merték felvenni a keresztes fősereggel.
A keresztes sereg időközben több ágra bomlott, Balduin és Bohemund unokaöccse, a legendás Tankréd Edessza felé vette az irány, amelyet végül előbbinek sikerült az uralma alá hajtania, a sereg magva azonban Bohemund vezetésével hamarosan megpillantotta Antiochia ősi városát.
Antiochia már a Római Birodalom egyik legnagyobb városa volt, de a keresztények számára is kiemelten szent helynek számított mivel itt alapította Szent Péter az első püspökséget, és számos ereklyét is rejtettek az ősi város kazamatái. A vár falait már Justinianus császár idején elkezdték megerősíteni, majd az ezredforduló táján görög és örmény mérnökök segítségével erős, jól felszerelt bástyákkal látták el. A hatalmas erőd falait közel 400, egyenként húsz méter magas bástyatorony koronázta.
A város 1085-ben árulás révén került a szeldzsukok kezébe, a lakosság azonban a muszlim uralom ellenére továbbra is zömmel keresztény maradt. Antiochia védelmét 1097-től a tapasztalt türkmén harcos, Jági- Sziján látta el, aki már tudott a keresztény seregek közeledéséről, és volt elég ideje felkészülni a vár védelmére, a készletek feltöltésére. Tudta azt is, hogy a keresztény lakosságban nem bízhat, ezért őket is szemmel tartotta, az árulásra utaló cselekményeket keményen büntette.
A Bohemund vezette keresztes haderő 1097. október 20-án érkezett meg Antiochia falai alá. A keresztesek érthető módon a szenvedésekkel teli út után nem kívánták sürgetni az ostromot, ezért biztos távolságban letáboroztak, és ellenőrzésük alá vonták a környéket, majd várták a bizánci ellátmányt és a komolyabb ostromhoz szükséges hadmérnökök érkezését. A tábort ez idő alatt a környékbeli szintén keresztény örmény lakosság látta el a szükséges élelemmel, akikkel közben Balduin családi kapcsolatra is lépett, ezzel rövid úton megörökölve az Edesszeai Őrgrófságot.
A keresztesek néhány kisebb rajtaütést és egy-két jelképes rohamot intéztek azért a szeldzsukok ellen, csak hogy érezzék a törődést. Aztán megérkeztek végre bizánci hajók is, de csak némi élelmet hoztak, egyebet nem. A bizánciak amúgy hathatós segítséget egyszerűen nem voltak hajlandó nyújtani a seregeknek – noha igényt tartottak a keresztesek által elfoglalt területekre – mivel attól féltek, hogy túlságosan megerősödnek pozíciójukban Krisztus katonái, különös figyelemmel persze hősünkre, aki ugye nagy népszerűségnek örvendett a bizánci körökben.
Karácsonyra aztán elfogytak a készletek, így a seregnek ismét a nélkülözéssel kellett szembenéznie, és ebben az évben rendkívüli módon hideg volt a tél is. Komor viharok, és jeges esők ostromolták az Orontész síkságon táborozó keresztes csapatokat. 1098. január végére a keresztes sereg nagy része lázasan feküdt, sokan dezertáltak, a sereg morálisan is a padlón volt. Tavaszra pedig egyre nyomasztóbb hírek érkeztek egy közeledő felmentő seregről, amelyet a rettegett moszuli Kerboga emír vezetett
Bohemund elhatározta hát, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat, Alexiost pedig vigye el az ördög. Tudomására jutott, hogy a városban számos keresztény lakik, ezért úgy döntött, hogy felveszi velük a kapcsolatot. Hosszas próbálkozás után sikerült beszélnie egy örmény keresztény származású toronyparancsnokkal, Fíruzzal. Az örmény toronyőr nem sok mindenre volt kapható, mivel nagyon tartott Jági-Sziján megtorlásától, de végül sikerült rávenni arra, hogy egy megbeszélt jelre egy kötelhágcsót eresszen le a falon kívül, amit jó esetben még ki is köt valahova.
Bohemund előadta a tervét a többi keresztes vezérnek is, akik helyeslően bólintottak rá, az már persze kevésbé tetszett nekik, hogy siker esetén magának követelte a várost. A ravasz normann természetesen maga vezette a legjobb embereiből álló „kommandós” különítményt, akik közül azonban senki nem akart elsőnek felkúszni a kötélen, mivel árulástól tartottak. Hősünk azonban vállalta a kockázatot, és maga mászott fel elsőként a toronyba. Ezek után persze az emberei is követték. Odafent aztán rövid idő alatt lefegyverezték a torony őrségét, az összecsapásban még Fíruz fivére is életét vesztette, mivel a tesó annyira be volt majrézva, hogy még tulajdon öccsét sem avatta be a dolgokba. Bohemund ezt követően kinyitotta a közeli kaput keresztes seregek előtt, akik hajnalban a megadott jelre benyomultak a városba. A zűrzavar közben Jági-Sziján a kíséretével együtt életét vesztette, majd kezdetét vette a keresztesek egyik kedvelt szabadidős elfoglaltsága, az elfoglalt város lakosságának kardélre hányása és kifosztása.
1098. június 3-ára a hosszú ostrom után Antiochia a keresztények kezére került. Nem sokkal később azonban, június 6-án megérkezett Kerboga felmentő serege oly nagy erőkkel, hogy rövidesen körbezárta a 12 kilométer hosszú várfalat. Az ostromló keresztesekből ostromlottak lettek, a város készletei a hosszú ostrom miatt teljesen kiapadtak, az esetleges utánpótlási vonalak is le lettek zárva. A kereszteseknek így idejük sem maradt, hogy felkészüljenek a védelemre. Kerboga júniusban több alkalommal is heves rohamot vezényelt, melyet a Bohemund vezette védők hősiesen visszavertek. Június közepére azonban a város élelmiszer készleteit a szó szoros értelmében felették. A tevéket, öszvéreket, szamarakat mind levágták, és a lovak többségéből is élelem lett, a csatalovakat azonban Bohemund nem engedte megenni. A kutyák, macskák, patkányok azonban külön ínyencségnek számítottak.
Az éhezés miatt a sereg annyira kimerült, hogy többen az ostrom közepette eszméletlenül rogytak össze vagy zuhantak le a bástyákról. A letargia egyedül Bohemundon nem fogott, most is, mint mindig, kiváló hadvezérnek bizonyult, és még ilyen kilátástalan helyzetben is hatni tudott a katonákra. Személyes jelenléte mindannyiszor új reményt adott a végletekig kimerült védőknek. A keresztények azonban már csak a csodában bízhattak, és amely a legváratlanabb módon köszönt rá a kimerült seregre. Az egyik zarándok, egy bizonyos Pierre de Bartholomy felkereste Bohemundot, majd arról számolt be neki, hogy álmában megjelent előtte maga Szent András apostol, aki megmutatta neki, hogy Antiochiában, Péter apostol templomában van elásva a Szent Lándzsa, amellyel egykor Longinus centurio megnyitá a Megváltó oldalát.
Mi is volt egy keresztes vitéz egyik leghatásosabb fegyvere? A lándzsája. Kell hát egy igazi keresztes lovagnak jobb fegyver mint maga a Szent Lándzsa? Ugye nem. Tudta ezt Bohemund is, aki ezúttal a nyers harci erő, vagy a cselvetés helyett a propaganda eszközökhöz nyúlt. Nem tudni persze mi köze volt pontosan neki a „látomásokhoz”, mindenesetre a bejelentést követően embereivel nekikezdett a templom feltárásának, és egynapi kitartó munka után kiemeltek egy lándzsát a megjelölt helyről. Bohemund ügyelt arra is természetesen, hogy az akció kellő publicitást és hathatós egyházi támogatást is kapjon.
A terv kiváló volt, igazi keresztény legendába illő történet bontakozott ki, mindenki azonnal ki akart rohanni, hogy halomra kaszabolhassa a muszlim kutyákat. Bohemund eldöntötte hát, hogy nem is csigázza tovább a kedélyeket, másnap reggel kitörnek a várból. Hősünk akkora arc volt, hogy még látványosan követeket is küldött Kerbogához, és felajánlotta, hogy a szeldzsukok szabadon elvonulhatnak a vár alól, mert ha nem teszik, a keresztények senkinek nem irgalmaznak.
Kerboga minden bizonnyal hangosan felröhögött a felhíváson, és azt megvetően elutasította, a követeket pedig azzal küldte vissza a várba, hogy készüljenek a halára. Készültek is, de nem a halálra, hanem a fényes győzelemre. A keresztények végső erejüket összeszedve, június 28-án kivonultak a várból. Sokan annyira elgyengültek voltak már, hogy a kardot is nehezükre esett felemelni, de akkor, amikor a Szent Lándzsát hordozva kilovagoltak a lovagok, valami földöntúli ihlet szállta meg a sereget.
Kerboga nem vette túl komolyan azt, hogy a keresztes sereg harci alakzatba állt, úgy vélte a kimerült kereszteseket egyetlen csapással elsöpöri. Ám ez az elbizakodott döntése végzetes hibának bizonyult, mivel a keresztesek hadrendbe álltak, és a maradék nehézlovasság Bohemund vezetésével az első rohammal sikeresen átütötte a szeldzsuk jobbszárnyat. Ezt látva a serege maradéka kirobbanó szenvedéllyel tört előre, nem engedték, hogy az ellenség összeszedje magát, s vad rohamukkal teljes és dicsőséges győzelmet arattak. A Szent Lándzsába vetett hit megtette hatását. A győzelem mellé járt természetesen a teljes szeldzsuk tábor, amelyből a kimerült sereg készleteit feltöltötték.
Rövid erőgyűjtés után aztán a sereg megindult Jeruzsálem felé, útközben egyesültek a szétvált seregtestek, de ez már egy másik történet…
Bohemund a győzelem után felvette az Antiochia fejedelme címet, és egyelőre megpróbált egy független keresztes államot létrehozni, amely azonban fennállása alatt hol Bizánc, hol Jeruzsálem vazallusának számított. Hősünk sem sokáig élvezhette friss hódításának gyümölcseit, mivel a folyamatos harcok közepette először évekre muszlim fogságba esett, majd szabadulása után az Itáliai birtokai védelmében és toborzás céljából is többször haza kellett utaznia. Végül itt érte a halál 1111-ben. Tartós távollétei alatt Antiochiát unokaöccse, Tankréd igazgatta, míg trónját a fia, II. Bohemund örökölte.
Bohemund mauzóleuma
Bohemund nem vette ki ugyan részét a keresztes hadjárat végső összecsapásából, Jeruzsálemet a másik dicsőséges vezér, Boullion Gottfried foglalta el a szintén keménytökű lotharingiai nehézlovagjai élén, de neki köszönhető, hogy a sereg egyáltalán eljutott a Szent Sírhoz, és nem fulladt az I. keresztes hadjárat már az elején csúfos kudarcba.
Emberünk tehát megtestesítette a korabeli klasszikus keresztes vitéz eszményképét: bátor volt, erős, vakmerő, ravasz, becsvágyó és a legnagyobb győzelmét pedig az egyik legszentebb keresztény ereklye, a Szent Lándzsa árnyékában vitte véghez.
Írta: Morzál Ádám