Az USA rövid történelmének egyik legvéresebb eseménye volt a testvér-testvér elleni harc, a polgárháború. Az éveken át tartó háború szétszakította az amerikai társadalmat, és olyan mély sebeket okozott, amelyek begyógyítása hosszú évtizedeket vesz majd igénybe a polgárháború után. A háború hősök, karizmatikus vezetők, és katonatisztek teljes tárházát termelte ki mindkét oldalon. Olyan emberek lettek az események főszereplői, akik saját oldaluk érdekében mindent megtettek, ami csak emberileg és katonailag lehetséges volt. Korábbi barátok, katonatársaknak kellett egymás ellen fegyvert fogni, harcolni és akár egymás kezétől meghalni. A küzdelmek egyik leghíresebb tábornoka volt a déliek oldalán harcoló „Kőfal” Jackson, akinek hírneve szinte a legnagyobb volt, és főparancsnokával, Lee tábornokéval vetekedett. A déliek tisztelték, szerették, az északiak pedig rettegték és félték személyét és az általa vezetett „Kőfal” Brigádot. Halála súlyos csapást jelentett a déliek vezérkarának, mert személyében az egyik legjobb, legkreatívabb vezetőt vesztették el, akinek hiánya később megmutatkozott az események déliek részére gyászos végében is.
Főszereplőnk dédapja John Jackson még egy kisstílű piti bűnöző volt, akit Londonban elítéltek lopás miatt. A bíró 7 évi szolgaságra ítélte Amerikában a delikvenst. Ugyanakkor egy 180 cm magas, erős szőke nőt is elítéltek, szintén lopás miatt. A két kis tolvaj pont egy börtönhajóra került, ahol találkoztak, és mire a hajó megérkezett Amerikába szerelmespárként értek partot. A szerelmet házasság követte és a kis család nyugatra vándorolt Virginiába ahol 3000 hektárnyi szűzföld lett az övék, egyszóval jó útra tértek. John és 12 éves fia részt vett a függetlenségi háborúban is, ahol becsülettel harcoltak új hazájuk oldalán. Az érdekesen indult szerelmi házasságból az évek folyamán 8 gyermek született. A második fiú volt Edward Jackson, és neki a harmadik fia lett Jonathan Jackson, főszereplőnk, Thomas apja. Thomas Jonathan Jackson (1824. január 21) a harmadik gyermeke volt Julia Beckwithnek (1798-1831) és Jonathan Jacksonnak (1790-1826), aki ügyvédként kereste a kenyerét. Ekkor a család már szinte „bennszülött” családnak számított Virginiában. Édesanyja alig 28 évesen özvegyen maradt, sok adósággal és 3 kisgyerekkel együtt, úgy, hogy tífuszban eltemette a saját férjét és egy gyermekét is. Júlia eladta a család minden vagyonát, hogy meg tudjon élni, és beköltözött egy kis bérelt egyszobás lakásba. Pár évvel később újra férjhez ment egy ügyvédhez, de nem sokkal utána viszont meghalt egy szülésben, a babával együtt. Thomas húgával együtt ekkor már egy nagybácsinál Cummins Jacksonnál élt Jackson Millbe. Anyja halála után Thomas más rokonokhoz került, de nem igazán tetszett neki a dolog. Így fogta magát és inkább lelépett, gyalogolt vagy 30 kilométert a pusztában, ami tekintve, hogy alig 8 éves volt, nem rossz teljesítmény. És hova ment? Vissza Jackson Millbe, Cumminshoz. A nagybácsi nagyon szigorú ember volt, de Jackson mégis felnézett rá, segített a gazdaság körüli munkákban, amiből volt bőven. Amikor tudott, és ha kedve is volt hozzá, akkor benézett a helyi általános iskolába is, de inkább otthon szeretett tanulni autodidakta módon. Nagybátyja néger rabszolgáival pedig titkos alkut kötött, aminek értelmében könyveket kölcsönzött ki, és esténként titokban ezekből olvasott fel nekik, ami azért valljuk be nem tűnik nagy dolognak, de ha hozzá tesszük, hogy törvény tiltotta a rabszolgák tanítását, már nem is tűnik olyan veszélytelen vállalkozásnak. 1842-ben a West Point-i katonai akadémiára nyert felvételt, ami nagy fegyvertény volt számára, tekintve, hogy iskolai előtanulmánya egy cseppet hiányos volt. Szorgalmával, makacs eltökéltségével így is ő lett az egyik legkeményebben dolgozó a kadétok között az akadémián. Az 59 diák közül a 17 helyen végzett, ami nem is rossz eredmény, ha azt nézzük, hogy az utolsó helyről indult. Azt mondták társai, hogyha lett volna még egy év az iskolából, akkor ő végzett volna tuti az első helyen. Katonai pályája az 1. amerikai tüzérezrednél indult, aminek a kötelékében részt vett az 1846-48 közötti amerikai-mexikói háborúban. Ott volt Vera Cruz ostrománál, és több csatában is ott találjuk, de ami a legfontosabb, hogy itt ismerte meg későbbi „főnökét” Robert. E. Leet. A háború után New York majd Florida következett, ahol már erődparancsnok volt, de nem maradt sokáig egyik helyen se. 1851-ben tanári állást vállalt az újonnan létrehozott Lexingtonban alapított Virginia-i Katonai Akadémián, ahol a tüzéreket oktatta. Óráin a katonai fegyelemre, a mobilitásra helyezte a hangsúlyt. Értékelni kell az ellenség erejét és szándékait, miközben a sajátunkat el kell rejteni, a hatékonyságunk a gyalogság és a tüzérség együttes működésétől függ teljes mértékben, tanította. A diákok nem szerették, népszerűtlen volt, és azt sem szerette, ha a tanítványai segítséget kértek tőle. Gúnyolták szigorú, különc, és erős vallási kötődése miatt. Pár öregdiák meg is próbálta eltávolítani őt posztjáról, de nem jártak sikerrel. Ezek mellett még hipochonder is volt, aki arcüreg problémákkal, ízületi gyulladásokkal is küszködött. Gyakran evett kekszet és ivott tejet hozzá, mert azt gondolta, hogy ez kell az egészséghez. Nem lehet mindenki tökéletes. 1853-ban megnősült, felesége Elinor Jankin lett, de 1854-ben szülés közben, mint ő, mint a baba meghalt. 1857-ben nősült újra, 2-ik felesége Maria Anna Morrison volt Észak Karolinából. 1858-ban gyermekük született, egy kislány, de alig egy hónap múlva újabb gyermeke is meghalt. 1862-ben született meg végül Júlia nevű lánya, aki már megérte a felnőtt kort.
1859-ben Virginia kormányzója őt is felkérte a John Brown elleni fellépésben való részvételre, amiben Jackson szerepelt is, mint a tüzérség parancsnoka. 1859. október 16-án John Brown egy húszfős csapat élén megtámadta az Egyesült Államok fegyverraktárát Harpers Ferryben (Nyugat-Virginia), hogy fegyvert zsákmányolva rabszolgafelkelést robbantson ki. A csapat elfoglalta a város stratégiai pontjait – így például a fegyverraktárat és a hidat a Potomac és Shenandoah folyók összefolyásánál – ám vállalkozásuk nem járt sikerrel. Először a helyi milícia szállt szembe velük, majd egy tengerészgyalogos ezred érkezett a rend helyreállítására Robert E. Lee és Stuart parancsnokokkal az élen. John Brown 10 embere meghalt, ő maga megsebesült, hat társával együtt fogságba esett. Brownt 1859. december 2-án Charlestonban nagy tömeg előtt felakasztották rabszolgákkal való összeesküvés miatt, hat társát golyó által végezték ki. 1861-ben a polgárháború kitörésekor a Konföderációhoz csatlakozott, mint tősgyökeres virginiai. Virginia kormányzója ezredesi rangot adott neki. Létrejött a később „Kőfal brigádnak” hívott egység, amely a 2,4,5,27, és 33 gyalogezredekből állt. A Shenandoah-folyó völgyében Virginiában állította fel a főhadiszállását. Első katonai tette a háborúban a vasút mentén tartott razziákat jelentette újonc csapataival. Ez volt a szoktatás időszaka még csak. Nem csináltak mást, mint vonatrablósat játszottak. Az észak felé tartó, oda fontos anyagot szállító vonatok érdekes módon nem érkeztek meg a rendeltetési helyükre, vagy egy tucat mozdony került déli kézre, egyszóval a vasúti összeköttetést annak rendje módja szerint elvágták a formálódó két állam határán, hiszen Virginia határa államhatár lett, a Potomac folyón túl már az Unió terült el, amivel hadba állt a déli vagy másnéven Konföderált Államok Szövetsége.
Első Bull Run-i csata
A polgárháború első szakasza a déliek sorozatos győzelmeivel kezdődött, mivel ekkor még erősen érvényesült a szakképzett és fegyverforgatásban gyakorlott tisztikar, és gyalogság háborúban való jártasságából származó előny. A polgárháború első nagy csatája az első Bull Run-i csata (1861. július 21) néven vonult be a történelembe. Az uniós hadsereg főparancsnoka, Irvin McDowell dandártábornok aggódott a még újonc, kipróbálatlan hadserege miatt. Aggályait Lincoln elnök azzal szerelte le, hogy az ellenfél is hasonlóan tapasztalatlan, így csak támadjanak nyugodtan, sima győzelem lesz. McDowell engedve a politikai nyomásnak az Északkelet-Virginiai-hadsereg élén a Bull Run folyón átkelve felvonult a manassasi útkereszteződés közelében állomásozó Beauregard dandártábornok által vezetett konföderációs Észak-Virginiai-hadsereg ellen. McDowell 1861. július 16-án megindult a Washington alatt összevont 35.000 fős hadseregének zömével, mintegy 28.000 katonával. A konföderációs sereg ekkor mintegy 22.000 katonája Beauregard parancsnoksága alatt a manassasi útkereszteződés közelében táborozott, mindössze 40 km-re az uniós fővárostól. Az északiak terve az volt, hogy elterelő támadást hajtanak végre a Bull Run folyónál a konföderációs vonalak ellen, miközben seregük másik részével a déliek jobbszárnyat délről megkerülve fenyegetik a lázadó sereg hátában a vasútvonalat Richmond felé.
McDowell tervében az is szerepelt, hogy amíg ő Bull Runnál támad, addig tőle nyugatra Robert Patterson vezérőrnagy 18.000 emberével lefoglalja Johnston 12.000 fős, a Shenandoah völgyben álló hadseregét és megakadályozza, hogy erősítést küldhessen Beauregardnak. Az északi terv végül kudarcot vallott, mert a Shenandoah völgyben álló Johnston vezette déli sereg vasúton váratlanul lelépet, majd a főseregnél jelent meg. Északi felderítés – déli reagálás = 0:1. 1861 július 21-én az északiak támadást indítottak a konföderációs csapatok ellen. A támadás súlypontja a Henry és a Bald domboknál próbálta áttörni a védelmet. A védelem egyik kulcseleme volt a Jackson ezredes által irányított itt védelemben lévő virginiai csapatok. Itt, ezen a napon kapta ragadványnevét a Kőfal / Stonewall nevet a történelemben. De hogy pontosan, hogy is kapta, már nem annyira egyértelmű. Egyesek szerint egyik tisztje jelentette ki, hogy úgy áll a védelembe az ezredes, mint egy kőszikla, mint egy kőfal, olyan sziklaszilárdan tartja az állásait és tartja a kitartást az embereibe, de aki ezt mondta tiszt, nem élte túl az ütközetet, így kideríteni sem lehet már pontosan, hogy is történt a dolog. De a tényeken ez már nem változtat, megszületett a Kőfal Brigád, és megszületett Kőfal Jackson legendája.
A Kőfal Brigád szenvedte el a legnagyobb veszteséget a csata folyamán, ami azért jelzi, hogy milyen támadásnak is voltak kitéve. Még Jackson is megsebesült. A csata hevében az égnek emelte pont a kezét, amikor azt eltalálta egy repesz. Mivel a csata hevében nem volt hajlandó az orvoshoz menni, makacssága az egyik ujjába került, amit az ütközet után sajnos amputálni kellett. De számára nem egyik úja elvesztése, hanem a győzelem volt a fontos.
A maga nemében nevetségesnek nevezhető a csata azon eseménye, amikor északi civilek is pánikszerűen menekültek el a csatatérről. Minthogy Washington közel volt, a könnyelmű uniós parancsnokok szabályosan azzal hencegtek a tisztviselők és gazdag üzletemberek előtt, hogy könnyű lesz a déli lázadókat leverni. Az elit így gondolt egyet és minden elővigyázatosság nélkül kilátogatott Bull Runra, s a csatatértől alig néhány kilométerre rendeztek pikniket. Egyesek katonaruhában jöttek el, nagyon sokan elhozták a családjaikat, fényképészek és árusok is jelen voltak a csatatéren. Még maga McDowell tábornok is inkább köztük töltötte az idejét és közvetlenül nem vezényelte az ütközetet. A nézők eleinte láthatták a kezdeti hadmozdulatokat, ám a harc fokozódásával már sűrű füst takarta el a mezőt, így sokáig nem értesültek arról, hogy déli hadsereg visszaszorítja az északiakat. Amikor az északi csapatok menekülőre fogták, és megérkezett a hír McDowellhez, hogy a déliek előretörtek és a piknikezők felé tartanak egyszerre hatalmas pánik uralkodott el, a legtöbben eldobálták mindenüket, és uzsgyi, irány haza. Akiknek kocsijuk volt, gyorsan el tudták hagyni a csatateret, mások viszont gyalog jöttek ki Bull Runra, ezért lábon kellett iszkolniuk a csatatérről. A washingtoni mágnások és tisztségviselők futása erkölcsileg is vereséget jelentett az Unióra nézve, egész dél ezen röhögött aztán jó pár napig. A déliek üldözőbe vehették volna a rendezetlenül menekülő északiakat, de nem tették, mert őket is legalább annyira megviselte a győzelem, mint az északiakat a vereség. Látta ezt Jefferson Davis, a déliek elnöke is, aki a csata helyszínére sietett, s ott tárgyalt Johnston és Beauregard parancsnokokkal. Az ütközet eredményeként mindkét fél belátta, hogy ez a háború hosszabb és véresebb lesz annál, mint kezdetben várták. Eddig minden csak az előjáték, a bevezetés volt, a tárgyalás, az igazán véres események csak ezután következtek.
Jackson Shenandoah-völgyi hadjárata
1862 tavaszára az Unió szénája nem állt túl jól az első Bull Run-i csata után, míg a konföderáció morálja az egekbe szökött. Irvin McDowell a Bull Run-i vereség után nem változatott a tervén, még mindig az ellenséges főváros Richmond elfoglalása lebegett előtte célként, míg Nathaniel P. Banks vezérőrnagy seregével a fősereg „hátát” védte a Shenandoah-völgy bejáratánál. Azonban senki nem sejtette, hogy Jackson személyében lesz valaki, aki keresztülhúzza az északiak számítását. A polgárháború idején, a Shenandoah völgy volt az egyik legfontosabb stratégiai földrajzi területe Virginiának, amely több előnnyel is szolgált a konföderáció számára. Egyik oldalról, egy esetleges északi támadás esetén a völgy adottságai lehetővé tették az ellenséges sereg oldalba támadását a völgyet szegélyező hegyeket felhasználva, másrészt egy konföderációs támadás esetén az észak felé haladó csapatokat viszont elrejtette a völgy a kíváncsi szemek elől, és ezt fogja majd Lee tábornok kihasználni 1863-as támadása során. Plusz egy fontos mezőgazdasági terület is volt, amely nagyméretű hadseregek ellátását is lehetővé tette. Így e tényezők alapján jogosan jutott arra a következtetésre Jackson, hogy a völgy jelenti Virginia birtoklásának a kulcsát, és a déli főváros Richmond védelmében is fontos szerepet játszik a térség. És ezek mellé párosult még Jackson merészsége, kiváló katonai és helyismerete, ami révén a terep kínálta előnyöket ki tudta használni, és ne felejtkezzünk meg személyes varázsáról sem, amivel motiválni tudta csapatait, akik így mindent megtettek érte, még a rendkívül hosszú menetelések sem jelentettek akadályt számukra. Jacksonnak kezdetben alig pár ezer embere volt, ami a nyár közepére 17.000 főre duzzadt, még vele szemben az Uniónak közel 50.000 katonája állt. Lehet más tábornok ilyen erőviszonyok alapján nem igazán próbálkozott volna sok mindennel, de Jacksont nem zavarta a túlerő, meg egyébként is otthon volt, ő saját otthonát, Virginiát védte. Jackson 1861 novemberében megjelent csapataival a völgyben, és felállította a főhadiszállását is. Nem volt igazán nagy erő a keze alatt, így támadó hadműveletre nem is gondolt, de 1862 januárjában csekély lovassága azért egy cseppet „megzaklatta” néha a vele szemben lévő északi erőket. De a helyzet megváltozott mikor az északiak erősítést kaptak így a délieknek vissza kellett vonulniuk. Déli irányba kitértek a bekerítés veszélyéből, feladták főhadiszállásukat. Március elején a felderítés jelezte, hogy az északiak erőik egy részét kivonták, a saját fővárosuk védelmére kívánták őket felhasználni. James Shields vezetésével elállták az utat Winchester környékén, míg Banks vezetésével az erők másik fele már az elvonulásra készült. Jackson azonnal döntött, és 180 fokos fordulatot vett seregével.
1862 március 22-én 45 kilométer erőltetett menetet tett meg Jackson serege, amit másnap még 25 kilométer követett Kernstown településig ahol Shields serege állta el a déliek útját. Jackson először a jobbszárnyát küldte támadásba, de ez csak csel volt a részéről, a fő támadást a balszárnyon a Kőfal brigáddal akarta megindítani, de az északiak megelőzték. A Kőfal Brigád sokáig állta az ellenség rohamát, de Jackson látva a kritikus helyzetet a jobb szárnyáról is erősítést vitt a brigádnak, de már késő volt. Hiába volt a kitartás, a lőszer elfogyott, nem volt mivel harcolni, így a balszárny visszavonulásba kezdett. A csatát a konföderáció és így Jackson elvesztette, de hosszú távon ez mégsem így volt, mert mint később kiderült, hatását tekintve stratégiai győzelmet aratott Jackson. Ugyanis Lincoln a csata után egy cseppet megijedt, és nem elvonta az erőket a területről, hanem még több erősítést küldött, így az ide küldött erők hiányoztak a déli főváros elleni támadáshoz, ami azt jelentette, hogy Jackson erőt vonzott magához, így tehermentesítve a Richmondra nehezedő nyomást. Már e miatt is megérte ez a kis vereség. A csata után a dél felé mozgó Jacksont az északiak követték, vagy inkább üldözni próbálták, de ellátási problémák miatt ez nem igazán ment nekik. Ahogy teltek a napok, és továbbra is dél felé mozgott a hadsereg, az északiak csak arra tudtak gondolni, hogy biztos a hegyeken át kelet felé akar majd kitérni Jackson, és Richmond felé akar majd áttörni, hogy segítséget nyújtson a főerőknek. Mivel erre gondoltak, e szerint is cselekedtek. Jackson pedig szépen túljárt az eszükön. Seregével el is indult szépen kelet felé, vagy két napig abba az irányba menetelt, aztán egy éjszaka vonatra pakolták a teljes csipet csapatot és a sötét éjszakába elhúztak nyugat felé, mint Nils Holgerson a vadludakkal. 1862 május 8-án Jackson seregét a Milroy vezette északi sereg 3 ezreddel próbálta megállítani a nyugati irányba való mozgásban, mintegy 6000 emberrel, míg Jackson parancsnoksága alatt mintegy 10.000 fő állt rendelkezésre. Milroy egy megelőző támadás mellett döntött a konföderációs csapatok ellen, melyet azok nagy véráldozat árán, de visszavertek. Az északiak végül visszavonultak, a teljes seregük észak felé elindult, így a csatát döntetlenre tudjuk értékelni, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy a déliek nem üldözték az északi sereget, inkább visszafordultak a völgyben. Itt találkoztak egy másik hazai sereggel Ewell vezetésével. Megállapodtak abban, hogy itt a lehetőség a völgyben lévő északi seregek legyőzésére, mert azok összlétszáma már a 10.000 főt sem érte már el, a csapatok kivonásai miatt. A két sereg erőltetett menetben haladt újból észak felé, egymással párhuzamosan, és Jackson újfent túljárt ellenfelei eszén. Seregének lovasságát maga előtt előre küldte Banks főhadiszállása Strasburg felé, hogy azok magukra vonják a figyelmet, míg közben csapataival az északiak szárnyát biztosító Front Royal elleni támadásra tudjon összpontosítani, melyet alig 1000 északi katona védett. Az amerikai történelemben először és remélhetőleg utoljára is, két azonos nevű ezred került szemben Front Royalnál, az 1. marylandi gyalogos ezred, csak egyik északi, míg a másik déli volt. Itt tényleg testvér harcolt testvér ellen.
A déli lovasság körbevette az északiak állásait és elvágta a kommunikációs vonalakat, így azoknak a menekülés, vagy visszavonulás lehetősége is megszűnt, így a dolog vége elég egyértelmű lett, a 16.000-es déli sereggel szemben viszonylag hamar vereség lett az előadás vége, és az északiak nagy része is fogságba került. A csata legfontosabb következménye az volt, hogy Banks otthagyta állásait Strasburgnál és észak felé indult nem is kis sebességgel, és üzent haza, hogy kéne egy kis erősítés, mert nem túl rózsás a helyzet. Lincoln el is rendelte 20.000 ember átvezénylését ide, ami az északi fősereg erejének meggyengítésével járt, így megint csak a konföderáció helyzetét erősítette ez. És ki ne hagyjuk, hogy ezzel a kis csatával, közel 300.000 dollárnyi ellátmány is déli kézre került, ami azért a maga idejében sem volt kis összeg, azért azt jegyezzük meg. A csata után az volt a kérdés, hogy mit tesz Banks? Megindul seregével visszafoglalni Front Royalt, visszavonul észak felé, vagy valami mást talál ki. Minden eshetőségre fel kellett készülni, ami meg is történt. A lovasság Ashby vezetésével megindult a fősereg előtt, hogy hátha találkozik az észak felé visszavonuló ellenséggel, és oldalba tudja esetleg kapni őket, míg a sereg kisebbik részével Ewell nem mesze a főseregtől, mintegy esetleges segítségnyújtási távolságra haladt szintén észak felé az utakon. A május 25-én lezajlott Winchester-i csata kimenetele nem igazán volt kétséges. Jackson 16.000-es serege elsöpörte az északiak alig 6000 főre apadt seregét. Banks ezután már a Potomac folyón túlra vonult vissza a maradékkal, ami alig 4.000 embert jelentett már csak. Jackson hadjárata elérte legfontosabb célját ekkora. Most már tényleg komoly erősítés küldésére sarkalta Lincoln elnököt, aki lassan már a fővárosa védelméért is aggódni kezdett ezek után, és a déli főváros Richmond elleni támadás terve is csak egy hiú ábránd maradt már megint. Lincoln az új helyzetben egy új tervel állt elő, és most már Jackson és serege lett a fő ellenség. A déliektől nyugatra lévő Frémont-nak szóltak először, hogy induljanak meg kelet felé, a McDowell vezette főseregtől Shield vezetésével vált le egy sereg és indult meg nyugat felé, még a sebeit nyalogató Banks is kapott némi erősítést, hogy aztán ez a három sereg, három irányból is támadva egyszer és mindenkorra törölje el Jackson seregét. A terv papíron tökéletes volt, de sok múlt az időzítésen és azon, hogy a három parancsnok, a három sereg egy időben hajtsa végre azt, amihez elég nagyfokú precizitás szükségeltetett. Mindeközben Jackson a seregével még mindig a terület északi részén volt, mert arra kapott parancsot Lee-től, hogy amennyiben lehetséges támadjon a Potomac folyón túl, és törjön be északi területre, ezzel is még több fejfájást okozva az északiaknak.
Lincoln tervében az igazi probléma Frémont volt, aki ahelyett, hogy egyenesen keletre indult volna, hogy zárja a harapófogót, észak felé indult el seregével, ami jókora kerülőnek bizonyult. Shields sikeresebb volt, és május 30-án visszafoglalta Front Royal-t, így ő teljesítette a rá bízott feladatot. Banks-re viszont nem lehetett számítani, még mindig a sebeit nyalogatta a Potomac folyó túlpartján. Így Jacksont a szerencse is segítette, seregének szétszórt részeit egyesíteni tudta, és délre tudott húzódni, kikerülve az újabb bekerítési veszélyből. Sebességére nem lehetett panasz, mert a konföderációs sereg alig 36 óra alatt kb. 60-70 kilométert gyalogolt le, ami nem kis teljesítmény, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az időjárás nem volt kegyes, sártenger volt minden út, de ami legalább nemcsak a déliek mozgását nehezítette meg, hanem az őket követő északiak előrenyomulását is lassította. A mozgásban lévő konföderációs sereg és az üldözők között napokon keresztül mentek a kisebb nagyon csetepaték, főleg lovassági összecsapások formájában. Ashby déli lovassági tábornok még a hidakat is felégette a sereg mögött, így nyerve még több időt, de őt is utolérte a végzete, mert az egyik kis összecsapás során holtan rogyott le a lováról. Az egyik legígéretesebb lovassági tábornokot vesztette el így a konföderációs sereg. Mivel két uniós sereg is Jackson sarkában volt, az lett volna a leglogikusabb lépés, ha elhagyja a völgyet és a déli főváros Richmond felé megy, hogy annak védelmében segítsen csapataival. De őt nem ilyen fából faragták, be akarta fejezni, amit elkezdett, és csak kereste az alkalmat, a lehetőséget erre, ami meg is talált Port Republic közelében. Itt több folyó is találkozott, a város mellett magasodó magaslatok pedig a tüzérség számára bizonyultak hasznosnak. Június 7-én Ewell kiprovokálta Frémont támadását, aki üzent Shields-nek, hogy siessen a segítségére. Június 8-án a támadást tovább folytatta Frémont de elég óvatosan mozgott, mert az gondolta, hogy ő rendelkezik kevesebb emberrel, de valójában túlerőben volt. Az egész napos hullámzó harc nem hozott semmi eredményt, ezért Jackson másnapra 9-re készült inkább már ekkor lélekben. Erőit koncentrálni igyekezett, ami az éjszaka sötétjében sikerült is neki. Így a tervezett napon a kora reggeli órákban meg is kezdte a támadást. De a felderítés hanyagsága és a reggeli ködös idő majdnem katasztrófát idézett elő, de Jackson gyorsan kapcsolt és két gyalogos ezredet küldött az északiak által tartott magaslatra, ahol azok tüzérsége helyezkedett el. A támadás sikerült. Frémont erőit pedig sikerült elszigetelni a csatától pár híd elpusztításával.
Időközben egyre több konföderációs egység érkezett be, ami meghozta a gyümölcsét, a déliek maradtak a csatatér urai, az északiak visszavonultak. A csatát valljuk be rosszul kezdte Jackson azzal, hogy erőit csak fokozatosan vetette be, de a hadiszerencse mellé pártolt, és így győzelmet aratott. Frémont csalódottan visszavonult seregével, és magában átkozta Lincoln elnököt, hogy a korábban megígért erősítés nélkül kellett csatába vonulni, és lám mi lett a vége. Jackson viszont üzenetet küldött Richmondba, és kért potom 40.000 embert, akikkel nemcsak az egész völgyet ki tudná pucolni, hanem a Potomac folyón átkelve akár Washington irányába is tudna támadni már akár. Lee csak 14.000 embert tudott küldeni, ami a nagy tervhez azért kevéske lett volna, így az elmaradt.
Jackson a völgyi hadjárat után a konföderáció leghíresebb tábornoka lett, hírneve szinte a főparancsnok Lee-vel vetekedett ezek után már. Serege 48 nap alatt 1000 km-es gyalogtúrát nyomott le. 5 győzelmet aratott 17.000 emberrel, 50.000 ellenében, ami azért nem rossz teljesítmény. Nemcsak a saját főváros védelméhez sikerült sikeresen hozzájárulnia, nemcsak csapatokat vontak el miatta az északi főseregtől, de még az északi főváros védelmét is a miatta való félelem miatt kellett megerősíteni. Jackson ki tudta használni, hogy az ellene felvonuló erők soha nem egyesültek, és külön-külön, okosan manőverezve köztük, a túlerő dacára egyenként le tudta győzni őket. Lincoln ezek után olyan kiábrándult lett, hogy katonai karrierek törtek derékba, és a megmaradt erőket is inkább új sereg felállítására használták fel inkább.
A 7 napos csata
1862 januárjában Lincoln immár nem először, felszólította az USA tengeri és szárazföldi erőit egy egyesített támadásra a Konföderáció ellen. McClellan tábornok a Potomac hadsereg élén március elején partra tette csapatait a Virginia-félsziget csücskén és megindult nyugat felé. McClellan lassan, de folyamatosan nyomult Richmond felé, de túlzott óvatos volt, plusz haladását a déli csapatok jelentősen késleltették.
Jackson sikeres hadjárata után Lee egy grandiózus tervvel állt elő, amit ha sikerült volna valóra váltani, a déliek egy cannae-i vereséget mérhettek volna az északiakra. Június 26-án Jacksonnak a Shenandoah-völgyből hazatérve, Hill tábornok csapataival egyesülve kellett volna megtámadnia az északi jobbszárnyat. Jackson és a serege azonban kimerült volt és nem támadott, pedig McClellan annak ellenére nem erősítette meg a szárnyat, hogy számított a támadásra. Hill türelmetlen volt, Lee parancsa ellenére megtámadta ugyan az ellenség jobbszárnyát, de visszaverték, és csapatai súlyos veszteségeket szenvedtek. Bár az északiak taktikai győzelmet arattak és nem volt nagy a veszteségük, McClellan azt hitte, a déliek bekerítik a jobbszárnyát, ezért visszavonult. Másnap a csata folytatódott, Lee a háború legnagyobb déli támadását indította. Jackson is támadásba lendült, és bár az északiak több rohamot is visszavertek, végül vissza kellett vonulniuk. Június 27-én John B. Magruder támadta az északiakat, akik a kereszttűz elől visszavonultak, majd 28-án a Golding-farmnál nagy nehezen visszaverték a délieket. Június 29-én Magruder folytatta a támadást, de Jacksonnak ismét pihentetni kellett fáradt csapatait, így nem arattak döntő győzelmet. Június 30-án a lassan visszavonuló északiakat Hill és Longstreet tábornokok támadták, de a tervet rosszul hajtották végre. Ennek ellenére áttörték az északi vonalat, és 2 tábornokot foglyul ejtettek, további 5 megsebesült. Július 1-én Lee utolsó esélye is elszállt, hogy teljesen tönkreverje az északiakat. A szövetségi csapatok a csata során először, kedvező pozícióba kerültek. A terület mocsaras, és egy dombon fel tudták állítani az ágyúkat, innen az egész területet kontrollálhatták. Lee elkeseredetten támadt, de a többszöri próbálkozás ellenére sem járt sikerrel. A déliek nagy árat fizettek a győzelemért. 90 000 emberből 20 000-et vesztettek, míg az északiak csak 16 000-t a 105.000-ből.
Az Észak-Virginiai hadjárat
McClellan Virginia-félszigeti hadjáratának kudarcba fúlása után Lincoln elnök John Pope-ot nevezte ki az újonnan megalakított Virginiai Hadsereg élére, melynek létszáma csapatösszevonásokkal elérte a 77.000 főt. Lee Észak-Virginiai Hadseregét két “szárny” műveleti parancsnoksága alá osztotta, melyek összesen 55.000 fő felett rendelkeztek. A “jobb szárnyat” James Longstreet vezérőrnagy irányította, a balt “Kőfal” Jackson. Stuart vezérőrnagy lovassági hadosztálya Jackson szárnyát támogatta. Jackson volt a támadó szellemű, a kalapács, még Longstreet a védekezőbb, az üllő szerepe volt az övvé. Pope feladata kettős volt; meg kellett védenie Washingtont és a Shenandoah-völgyet, és Gordonsville irányába történő mozgással elvonnia a konföderációs erők figyelmét McClellan-ről aki még mindig a fővárostól keletre rostokolt serege maradékával. Lee ugyanakkor ennél nagyobb terveket dédelgetett. Az uniós hadsereg Pope és McClellan közötti megosztásával és egymástól való eltávolodásukkal Lee lehetségesnek vélte, hogy Pope hadseregét megsemmisítse, aztán ismét McClellan-re koncentrálja figyelmét. Hill vezérőrnagy 12.000-res hadosztályát Jackson segítségére küldte. Augusztus 3-án Halleck vezénylő tábornoka elrendelte McClellan számára a Virginia-félszigetről való teljes visszavonulást Észak-Virginiába Pope támogatására. McClellan tiltakozott és nem hajtotta végre a visszavonulást augusztus 14-ig. Ezzel megásta az északiak újabb vereségének a sírját.
Augusztus 9-én Banks hadteste megtámadta Jacksont a Cedar Mountain-i csatában. Támadása kezdetben teret nyert, de a Hill indította ellentámadás visszavetette a Cedar-patakon túlra. Jackson előrenyomulását ennek ellenére megállították. Eddigre Jackson értesült róla, hogy Pope összes hadtestét összevonta, miáltal meghiúsult a velük egyenként végzés terve, ezért csak állásainak megtartására korlátozta magát. Augusztus 12-én visszavonult Gordonsville-be, és ezért Lee augusztus 13-án odaküldte Longstreet-et Jackson megerősítésére. Augusztus 22-től 25-ig a két hadsereg kisebb összecsapások sorát vívta meg a Rappahannock-folyó mentén. A szakadó eső felduzzasztotta a folyó vizét, Lee pedig nem tudott átkelni rajta. Eddigre erősítések kezdtek érkezni a Potomac hadseregtől a félszigetről. Mivel az erősítésekkel együtt már Lee hadserege létszámhátrányba került Pope-al szemben, új tervet dolgozott ki. Jacksont és Stuartot Pope utánpótlási vonalának elvágására küldte az Orange & Alexandria vasútvonal ellen. Emiatt Pope visszavonulásra kényszerült volna, s mialatt átrendeződik, talán megverhetővé válik. Jackson augusztus 25-én indul el, és augusztus 26-ra virradó éjjel elhaladt Pope jobbszárnya mellett, keresztül a Thoroughfare-i hágón. Jackson csapatai elérték az Orange & Alexandria vasútvonalat és augusztus 27-én hajnalhasadás előtt kezükbe kerítettek egy jókora uniós hadianyagraktárt a Manassas-kereszteződésnél. E meglepő művelettől Pope valóban gyors visszavonulásra kényszerült a Rappahannock mentén húzódó állásaiból. Augusztus 27-ről 28-ra virradó éjjel Jackson északnak fordult az első Bull Run-i csata színhelye felé, ahol a befejezetlen vasútvonal mögött védőállást épített ki nem is akármilyet. A sűrű erdő eltakarta a déli katonákat, ellenben azok megfigyelhették az északiakat. A befejezetlen vasúti nyomvonal megfelelő fedezéket nyújtott, mintegy természetes lövészárok gyanánt. A thoroughfare-i hágónál lefolyt ütközetben augusztus 28-án Longstreet különítménye áttörte az gyenge uniós véderőt és átkelt a hágón. Ennek első ránézésre se nem osztó, se nem szorzó kisebb összecsapásnak következménye azonban az volt, hogy Pope veresége szinte biztossá vált az eljövendő ütközetben, mivel a két “szárny” egyesülni tudott később a manassasi csatatéren. Szintén 28-án Jackson felderítői észrevettek egy 3 dandárból álló északi hadoszlopot. Mivel tudta, hogy Longstreet csapatai úton vannak felé, közelebb lopakodott seregével. Attól félt, hogy az északi fővezér Pope visszavonja erőit és megvárja amíg McClellan csapatai is megérkeznek, ezt meg nem akarta hagyni, nem akarta megvárni. Így tett követte a gondolatmenetet. Kiadta az utasítást, hogy „előre a katonasággal, uraim”. A konföderáció csapatai támadásba lendültek , de az uniós újoncok állták a sarat. Az északiak nem is gondolták, hogy Jacksonnal állnak szembe, sokkal kisebb erőket feltételeztek, így ellentámadásokkal is kísérleteztek. Este 9-ig tartott a véres küzdelem, ami eredményeképpen volt olyan uniós dandár ami állományának 60%-át, még a Kőfal Brigád pedig létszámának 35%-át veszítette el pár óra leforgása alatt. Jackson lovassági parancsokának Ewellnek a lábát találta el egy lövedék, és annyira szétroncsolta, hogy amputálni is kellett a végtagot. A harc döntetlennel zárult, de Jackson a stratégiai célját elérte, magára vonta sikeresen Pope figyelmét. Pope abban a hiszembe volt, hogy ellenfele visszavonulóban van, ezért másnapra egy bekerítő támadásra utasította parancsnokait. Augusztus 29-én reggel Longstreet 25.000 emberrel elindult a csatatérre, míg Jackson 20.000 saját emberét egy 3 km széles védelmi vonalba rendezte el. Ennek a védelmi vonalnak a két széle ellen rendelt el támadást Pope. A félig kész vasúti töltések nyújtottak némi fedezéket a délieknek, akik elég dinamikus védekezést alkalmaztak, állandó ellentámadásokkal próbáltak megtörni az unió csapatainak ismétlődő támadásait. Dél körül személyesen Pope is kilátogatott a harcmezőre, hogy lássa a déliek közelgő vereségét. E helyett viszont megjelentek Longstreet előőrsei és elkezdtek felsorakozni Jackson csapatai mellett. Pope erre olyan parancsot küldött beosztottjainak, amit megfejteni senki nem igazán bírt, de még napjainkba se érti igazán senki. Semmi konkrétum nem volt benne, hogy ki mit csináljon, de a legnagyobb hülyeség az volt az az üzenetben, hogy tulajdonképpen mindenki csináljon azt, amit akar. És ez volt tábornok? Stuart déli lovassági tábornok a lovak farkára falombokat kötve olyan porfelhőt kreált az északiak szeme láttára, hogy azok azt hitték, hogy jelentős számú gyalogság is van vele, így nem merték azt megtámadni. Lee támadást rendelt el az unió balszárnya ellen, de Longstreet lebeszélte erről. Pope viszont 4 támadást is elrendelt Jackson állásai ellen, de átütő sikert nem tudtak elérni, ellentámadások sorozata megállította. Délután 17 órakor erőteljes támadás érte Jackson balszárnyát, amit csak nagy véráldozatok és a tartalék bevetése árán sikerült csak megállítani, a veszély elmúlt. Este Lee még mindig támadni akart, de a beálló sötétség miatt csak egy hadosztálynyi erőt küldtek kelet felé felderítés céljára, ezt tette Pope is szintén nyugati irányba, így amíg le nem ment teljesen a nap, addig a két hadosztálynyi erő azért megcsépelte egymást, ha már egyszer összetalálkoztak.
Pope végre rájött, hogy Longstreet hadereje megjelent a színen, de ez nem változtatott meggyőződésén, hogy az egész konföderációs erő visszavonulóban van; most már azt feltételezte, hogy Longstreet csak Jackson visszavonulását fedezni érkezett. Pope augusztus 30-ra újabb támadást készített elő. Ez volt Pope leghülyébb döntése az ütközet folyamán. Mivel létszámfölényét elvesztette, a legjobb, amit tehet az lett volna, ha visszavonul a Bull Run mögé és egyesül McClellan Potomac hadseregével, mely további 25.000 fő erősítést jelentett volna, és már nem volt olyan távol. De a hülyeségért ő nagyon közel állt anno a sorban, így maradt a seggén.
Augusztus 30-n hajnali 3 órára Longstreet utolsó csapatai is megérkeztek, így minden készen állt az aznapi csatára. Pope csak újabb hibák sorozatával tetézte eddig sem túl rózsás helyzetét, amit csak ő nem vett észre, hogy mennyire nagy kulimászban van már. Délután még ő rendelt el támadást Jackson jobbszárnya ellen, de így csapatai két tűz közé kerültek, mert Longstreet ágyúinak hatósugarába masíroztak. Ennek ellenére csodával határos módon sikerült az áttörés, a 48. Virginiai ezredet sikerült megfutamítani. A Stonewall dandár sietett oda bedugaszolni a rést, de azt is súlyos veszteségek érték. A csata legtöbbet emlegetett mozzanata akkor következett be, mikor két déli dandár a heves tüzelés következtében kifogyott a lőszerből és jobb híján kövekkel kezdték hajigálni a feléjük tartó északi 24. New York-i ezredet. Időnként célba találtak, ami a meglepett északiakat arra ösztönözte, hogy ők is köveket kezdjenek hajigálni, és szép kis kődobálás lett a vége. Őskor filing volt az tuti.
Jackson megingó védelmének támogatására Longstreet tüzérsége is egyre aktívabban bekapcsolódott a harcba. Az érkező és jól megszórt uniós erősítések sorai felbomlottak a pontos tűzcsapások következtében. Ezek után az északi tábornokok nem tehettek mást, mint a visszavonulás mellett döntöttek. Lee és Longstreet ekkor egyetértett, hogy a régóta vár alkalom elérkezett a támadásra, melynek célja a Henry House Hill dombja kell legyen, az első Bull Run-i csata kulcsfontosságú pontja, melyet ha sikerül elfoglalni, akkor az uniós visszavonulás útját elvághatják, és megsemmisítő vereséget mérnek az északi hadseregre. 25.000 embernek több dandárba osztva kellett támadnia egy 3-4 km hosszú, fákkal, erdőkkel, rétekkel, dombokkal tarkított szabdalt terepen, hogy elérjék a kitűzött célt.
A támadó konföderációs csapatokkal szemben alig 1-2 ezrednyi erő állt szemben a célig papíron, de kegyes sors közbeszólt ez úttal az unió oldalán. Ez a kevés erő is perceket, órákat volt képes nyerni addig, amíg a többi egység is megérkezett ide szép apránként.
Hét órára a cseppet észhez térő Pope erős védelmi vonalat hozott létre, mely összekapcsolódott a Henry House Hillen védekező csapatok állásaival. Este nyolckor általános visszavonulást rendelt el a kerítések mentén kelet felé. Az első Bull Run-i ütközettel ellentétben az uniós visszavonulás ezúttal rendben és csendben zajlott le. A déliek a harctól kimerülten, megfogyott lőszerkészlettel nem folytatták az üldözést az éjszaka folyamán. Noha Lee nagy győzelmet aratott, fő célját, Pope hadseregének felmorzsolását nem érte el. Az uniós veszteség 10.000 halott és sebesült volt a 62.000 résztvevőből; a Konföderáció 1.300 halottat és 7.000 sebesültet vesztett 50.000 katonájából. Míg az uniós sereg Centreville közelében felsorakozott, Lee már következő lépésén gondolkodott. Jacksont újra az ellenség mögé kerülni küldte, hogy Pope és Washington között bukkanjon fel. Pope megneszelte a műveletet és a két hadsereg szeptember 1-én újra összecsapott a Chantilly-i csatában, ami Jackson stratégiai győzelmével zárult.
Lee Marylandi hadjárata
Lee kb. 55.000 fős Észak-Virginiai Hadserege 1862. szeptember 3-án behatolt Maryland állam területére, miután a második Bull Run-i csatában legyőzte a Pope vezette Potomac hadsereget, akit nem sokkal később le is váltottak a vereség miatt. Jackson szeptember 4-én elfoglalta Harpers Ferry-t, megszerezve az ott található hatalmas mennyiségű készletet. Lee serege már hónapok óta nem volt, és később sem lett ilyen jól felszerelve, mint ekkor. A sikeren felbuzdulva a Konföderáció döntéshozói elhatározták, hogy a háború színterét áthelyezik az ellenség földjére. Néhány konföderációs politikus, köztük Jefferson Davis, az Amerikai Konföderációs Államok elnöke reménykedett, hogy az északi területen aratott katonai győzelem meghozza a külföldi elismeréseket országa számára. Az elismeréssel együtt anyagi támogatásban is reménykedtek az Egyesült Királyság, valamint a II. Francia Császárság részéről.
Miközben McClellan 75.500 fős Potomac hadserege Lee erőinek feltartóztatására indult, Barton W. Mitchell tizedes és John M. Bloss törzsőrmester, a 27. Indianai Önkéntes gyalogezred katonái megtalálták Lee 191-s különleges utasításának másolatát, melyet megsemmisítés helyett három szivar becsomagolására használtak fel, s aztán elvesztettek valami pancserek. Drága szivar lett így belőle, amiért sok ember vérrel fizetett. A parancsból megtudható volt, hogy Lee két, egymástól külön vonuló oszlopra osztotta fel hadseregét, mely lehetőséget nyújtott rá, hogy elszigeteljék, és külön-külön megsemmisítsék mindkettőt, amennyiben McClellan képes elég gyorsan lecsapni. McClellan az észlény, körülbelül 18 órányi habozás után határozott az előrenyomulásról és a szerzett értesülés kihasználásáról. Ennyit a gyors felfogásról. Szeptember 14-én South Mountain-nél megverte ugyan Lee hátvédjét, ami után Lee visszavonult Sharpsburgba, de már késő volt. Lee a vonalait az Antietam-patak mentén állította fel, és itt csatlakozott hozzá Jackson is. 38.000 déli nézett ekkor farkasszemet 75.000 északival. Szinte fele annyian voltak a déliek ugyan, de náluk volt Jackson, meg Lee, így szinte már meg is egyeztek az erőviszonyok. Bár az állás kedvező volt, mert a déli csapatok egy viszonylag jól védhető gerincen helyezkedtek el, de nem volt áttörhetetlen. A terep töltéseivel, kőfedezékeivel jó búvóhelyet kínált a gyalogságnak. Az állások előtt folyó patak a maga 20-30 méteres szélességével csak kisebbfajta akadályt jelentett egy támadás számára, könnyedén át lehetett gázolni rajta és egymástól másfél kilométer távolságban három kőhíd is ívelt át felette. Kedvezőtlen volt a helyválasztás abból a szempontból viszont, hogy a visszavonulás útját a Potomac teljes mértékben lezárta, s csak egy átkelőhelye volt elérhető a déli katonák számára.
Szeptember 17-én zajlott le a polgárháború egyik legvéresebb és döntetlenül végződő csatája az Antietam patak mentén. A déliek, és köztük Jackson csapatai is, 3 nagy északi támadást éltek túl hatalmas véráldozatok árán. A két fél együttes vesztesége elérte a 23.000 főt, mindezt pedig ugyebár alig egy nap alatt hozták össze. Az északi Potomac hadsereg elvesztette erejének 25%-át, míg Lee Észak-Virginiai hadserege ereje közel 30%-át vesztette el 24 óra alatt. 1862. szeptember 17-én több amerikai halt meg, mint bármely más megelőző időpontban az amerikai nemzet katonai történelmében. Összesen hat tábornok halt meg, vagy kapott halálosnak bizonyuló sebesülést a csatatéren. Másnap reggel Lee felkészült, hogy az uniós hadsereg újabb támadását is kivédje, mely azonban nem akart megindulni. Helyette rögtönzött fegyverszünetet kötöttek a sebesültek összegyűjtése és kicserélése érdekében. Ezután Lee visszavezette hadseregét Virginiába. Lincoln elégedetlen volt McClellan teljesítményével. Szerinte óvatoskodása és rossz műveleti irányítása miatt végződött eldöntetlenül a küzdelem, ahelyett, hogy a konföderációs hadsereget tönkreverték volna.
Északi ellentámadás 1862 telén, a Fredericksburg-i csata
Lee az Antietam-i csata után kettéosztotta seregét. Jacksont ismét a Shenandoah-völgybe küldte, míg Longstreet Richmond védelmére vonult seregével. 1862 novemberében Lincoln elnök már jogosan hiányolt egy olyan katonai sikert, ami megerősítette volna a közvélemény bizalmát kormánya irányában. McClellan utódja, Ambrose E. Burnside vezérőrnagy lett. Már nem is számoljuk hányadik tábornok kapott ekkor lehetőséget, hogy elsöpörje a délieket. Burnside elképzelése az volt, hogy november közepén átkel a Rappahannock-folyón Fredericksburgnél, és sietve beveszi az Amerikai Konföderációs Államok fővárosát, Richmondot, mielőtt Lee hadserege megállíthatná. De mint tudjuk egy dolog a terv, egy másik a valóság. A Potomac hadsereg november 15-én kelt útra, első egységei november 17-én érkeztek meg. Burnside műveleti terve igen hamar összeomlott. Puff neki, pedig most kezdett még csak. Pontonhíd építésére alkalmas elemeket rendelt kiszállítani a frontra a Rappahannock-folyón való gyors átkelés érdekében, de adminisztratív hibák okozta késés miatt az elemek csak a csapatok után érkeztek meg. Sumner vezérőrnagy megérkezése után amellett kardoskodott, hogy azonnal keljenek át a folyón annyi egységgel, amennyijük már jelen volt, és zavarják szét a túlpartot őrző 500 déli katonát, majd foglalják el a várost ellenőrző nyugati magaslatokat. Burnside azonban aggódott, hogy az őszi esőktől a folyó felduzzad, és a gázló használhatatlanná válik, miáltal Sumner a túlparton rekedve magára marad és egységét felmorzsolhatják, ezért várakozást parancsolt.Lee kezdetben azt gyanította, hogy Burnside erejét kihasználva, át fog kelni a folyón, és Richmond védelme érdekében a Fredericksburg-től délre eső védelmi állásokat kell elfoglalnia. De Burnside hadseregének lassú haladását látva minden rendelkezésére álló erőt Fredericksburg-be irányított. November 23-ig Longstreet összes hadosztálya megérkezett. November 26-án Jacksonért küldött, de az már korábban megérezte, hogy milyen parancsot fog kapni, ezért november 22-én erőltetett menetben megindult ide, szokása szerint napi több mint harminc kilométert megtéve. Burnside előtt még mindig ott volt a lehetőség, mivel ekkor még csak Lee erőinek felével állt szemben, és az sem volt beásva. Ha gyorsan cselekedett volna, talán még az előtt legyőzhette volna Longstreet hadtestét, hogy Jacksoné megérkezett volna. Burnside azonban ezt nem használta ki, hanem megvárta, míg az összes hídépítéshez szükséges anyag – a hónap végén – megérkezett. Ekkorra az ellenség már teljes létszámban jelen volt, és a teljes déli sereg erős védelmi állásokat hozott létre. Az uniós hadmérnökök hat pontonhíd építését kezdték meg december 11-én, a hajnalt megelőzve. Kettőt a városközponttal egyvonalban, a harmadikat a város déli végében, és másik hármat jóval délebbre, a Rappahannock és a Deep Run összefolyásának közelében. A hídépítő utászokra Barksdale dandártábornok, a város védelmével megbízott csapatainak lövészei kezdtek tüzelni. A 150 uniós löveg válaszként adott tűzcsapása jórészt hatástalan maradt a jó fedezéket nyújtó házak miatt. Henry J. Hunt dandártábornok tüzérségi parancsnok meggyőzte a főparancsnokot, hogy küldjön pontonhajókon gyalogságot a túlpartra, a hídfőállás biztosítására, és az ellenséges lövészek aktivitásának felszámolására. Norman J. Hall ezredes dandárja jelentkezett a megbízatásra. 15 órakor a tüzérség előkészítő tűzcsapást mért, majd a 135 önkéntes csónakokba ült. Sikeresen átkeltek és szétrajzottak a lövészek felkutatására. Néhányukat el is fogták, de a harc lényegében utcáról-utcára folyt, miközben az utászok befejezték a hidat. A város házról-házra történő elfoglalása és tüzérséggel való lövetése a háború első nagyobb utcai harca volt. Az uniós tüzérek több mint 5000 lövedéket zúdítottak a városra és a nyugati magaslatra. Estére négy dandár foglalta el a várost, és olyan kíméletlenül kirabolták, amire a háború folyamán még nem volt példa. Ez rendkívül feldühítette Lee-t, aki az ókori vandálok (már megint a szegény vandálok!) tevékenységéhez hasonlította a dúlást. A rombolás a jelentős részben helybéli, virginiaiakból álló konföderációs katonákat is felbőszítette. Még az uniós oldalon is sokakat megdöbbentett a városban okozott kár. December 13-n hideg és borús idő volt. Sűrű köd borult a talajszintre, és takarta el egymás elől a két hadsereget. Az északiak kiválasztották a támadó hadosztályokat és a délután folyamán megkezdték a támadást pont Jackson állásai felé. Megkezdődött a Fredericksburg-i csata legfontosabb mozzanata.
Jackson 35.000 katonája rejtve maradt annak a fás dombnak a gerince mögött, ahova az unió katonái igyekeztek felkapaszkodni. Bár a déli állások viszonylagosan erősek voltak, mégis hiba csúszott elhelyezésükbe. A. P. Hill hadosztályának vonalában egy háromszögletű erdős rész átlógott a vasút vonalán. Ez a kb. 500 méteres, sűrű aljnövényzettel benőtt, süppedős terep lyukként tátongott két déli dandár között. A résbe két uniós dandár hatolt be és jobbra, illetve balra fordulva oldalba támadták a déli egységeket. A kitáguló nyíláson újabb uniós dandárok áramlottak a magaslat teteje felé. Végül is pár uniós katona ténylegesen elérte a dombok gerincét, és kézitusába bocsátkozott a konföderációsokkal. A lőszertartalékok kimerültével már puskatussal, szuronnyal, sőt feltűzött szuronnyal dárdaként elhajított puskákkal is folyt az eszeveszett küzdelem. Végül az északi hadosztályokat visszavetették eredeti állásaikba, de súlyos veszteségek mellett sikerült csak. Az áttörés kiaknázása nem sikerült az északiaknak, a déliek és Jackson nagy szerencséjére.
A konföderációs katonák visszahúzódtak a várostól délre eső dombok védelmébe. Jackson egy ellentámadást fontolgatott, de az uniós tüzérség és a beálló sötétség hatására lemondott róla. A váratlan uniós áttörés előnyét elvesztegették, amikor nem mélyítették el a sikert a tartalékban álló kb. 20.000 katonával. Az unió veszteségei kb. 5.000 főre rúgtak, míg Jacksoné 3.400-ra volt tehető. Kisméretű összecsapások és tüzérségi párbaj búcsúztatta a világosságot, de újabb nagyméretű támadásra nem került sor, miáltal az ütközet súlypontja északra került, a Marye’s Heights dombjaira.
A harcok súlypontja áthelyeződött a konföderációs sereg balszárnyára, ahol Longstreet csapatit érte támadás. A sziklaszilárd védelem és a tüzérség megtette hatását. A több hullámban támadó északi ezredek óriási veszteségeket szenvedte. A gyilkos tűz a földre szegezte a katonákat, halott bajtársaik százai feküdtek a mezőkön. 14 támadást vezettek aznap a déli állások ellen. És mit értek el? Semmit. De ehhez a semmihez 6-8.000 ember halála kellett.
A december 13-n este tartott megbeszélésen Burnside drámai bejelentést tett arról, hogy személyesen fogja vezetni a Marye’s Heights elleni döntő támadást, de tábornokai másnap reggelig lebeszélték erről. A hadseregek december 14-én is állásaikban néztek farkasszemet egymással. Ezen a napon délután Burnside fegyverszünetet kért Lee-től a sebesültek ellátása érdekében, amit meg is kötöttek. Másnap az uniós hadsereg visszatért a folyó bal partjára, s ezzel a támadást ideiglenesen beszüntette. Az északiak 12.600 főt vesztettek, míg a déliek ennek nagyjából a felét. A déliek ujjongva ünnepelték a győzelmet, még északon egy újabb főparancsnok ment a levesbe a vereség miatt.
Chancellorsville-i csata, Jackson halála
Az északiak a Fredericksburg-i véres vereség után Joseph Hooker (már megint egy újabb főparancsnok) vezetésével ujjászervezték a Potomac hadsereget, s elárasztották Virginiát, a 130.000 főnyi északi hadsereg megindult Chancellorsville irányába. Lee-nek ezzel szemben alig 60.000 ember állt rendelkezésre. Hooker terve az volt, hogy a kétszeres túlerőben lévő seregével egyszerűen két irányból bekeríti és megsemmisíti Lee seregét. Hooker megtámadta Lee kommunikációs vonalait, hogy elvágja Richmondtól, hogy emiatt a tábornok visszavonuljon, és eközben csapdába ejthesse őket. Lee, Anderson-t küldte ki felderítésre, aki látva az északi seregeket, lövészárkokat ásatott, Jackson pedig szintén a Vadon felé indult, hogy feltartóztassa a szövetséges csapatokat. A déliek nem hátráltak, Hooker terve nem jött be. A két sereg május 1-jén találkozott egymással. Hooker visszavonta csapatait egy sűrű erdőbe, amelyet a helyiek Vadonnak hívtak. Itt védelmi pozíciót vettek fel, hogy a Vadonban a déliek rendezetlenül tudjanak csak előre nyomulni. Lee kockáztatott, tovább osztotta a seregét, és Jacksonra bízta a benyomulást az erdős területre. Jackson meg is futamította az északiak jobbszárnyát, a csapatai azonban szürkületkor kezdtek összezavarodni és megálltak. 1863 május 2-n este Stonewall Jackson és pár embere előbbre ment saját csapataiknak őrvonalán, hogy felderítsék az északiak hadállásait, visszafelé jövet az erős alkonyi félhomályban Hill déli altábornagy hadosztályának gyalogosai ellenségnek vélték, s rálőttek. Jackson két tisztjét agyonlőtték, Jackson is komoly lövéseket kapott, egy lövés a jobb kezében akadt meg, a másik lövés átment a bal csuklóján, a harmadik lövés a könyöke és a válla közt szilánkosan sebesítette meg a csontot.Társai elsősegélyben részesítették, majd hordágyon vitték a tábori kórházba, de ez sem volt egyszerű, mert most meg az északiak tüze alá kerültek a hordágyvivők. A korszak lehetőségeinek megfelelően ellátták az altábornagyot, jobb kezéből kioperálták a golyót, bal karját amputálták majdnem vállból, és a levágott kart a virginiai Ellwoodban temették el. 1863. május 10-én azonban a szövődményeként kialakult tüdőgyulladásban meghalt. Utolsó szavai ezek voltak: „Keljünk át a folyón, s pihenjünk le a fák árnyékában.” Testét a virginiai Lexingtonban helyezték örök nyugalomra. A csata egyébként konföderációs győzelemmel zárult, és mindkét fél 12-12.000 embert veszített el a Vadonban. Ez volt az utolsó nagy déli győzelem, ami után az igazán véres három napos Gettysburg-i csata jelentett olyan fordulópontot a háború történetében, amikortól kezdve már csak az elkerülhetetlen vereség volt dél számára az egyetlen opció. Nagyon sok olyan háborút ismerünk ahol a vesztes fél is, és a győztes is a saját igazáért, és mindkettőnek valamilyen szempontból igaza volt, és mindkét oldalon voltak rokonszenves hősök, akik példák mutattak. Ilyen példakép volt Jackson tábornok is. Nemcsak szűk hazája Virginia, hanem egész dél számára. Egy követendő, és az emberek emlékezetében máig elevenen élő példakép, akire mai napig sokan tisztelettel emlékeznek, és nemcsak a korábbi déli államokban. Tisztelet a hősöknek, tisztelet a kiváló és igazi katonáknak.
Felhasznált és javasolt irodalom:
John Keegan: Az amerikai polgárháború. Budapest; Akadémiai Kiadó, 2012.
Földi Pál: Észak Dél ellen : az amerikai polgárháború : 1860-1865. Budapest; Anno Kiadó, 2005
Szuhay-Havas Ervin: Kék-szürke tragédia: az amerikai polgárháború története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1966.
http://tortenelemcikkek.hu/node/175
http://hell.blog.hu/2010/05/02/kofal
http://www.history.com/topics/american-civil-war/stonewall-jackson