Magyarország 16. századi történelmét a sorscsapások korszakának, időszakának is tekinthetjük. Közel egy évszázadon keresztül mi voltunk Európa védőpajzsa, de az 1526-ban lezajlott végzetes mohácsi csata és az azt követő események megrendítették ezt a pajzsot. A széthúzás, a nemesek egymással való marakodása, a lehetséges királyjelöltek érdekében vívott háború csak még jobban kivéreztette a magyarság megcsappant erőit, erőforrásait. Egy jelentős csapást talán kibírtunk volna, amire jó példa a múltunkból a tatárjárás, és az azzal járó pusztítás, mely után alig egy emberöltő elég volt az országnak a regenerálódásra, de a 15. századtól folyamatosan támadó Török Birodalom erre nem adott esélyt. Faluról falura, városról városra, várról várra haladva tolta ki a birodalom a befolyási övezetét. Ez a vészterhes korszak hősök egész tárházát „termelte” ki, akik példát mutattak hősiességből, hazaszeretetből, önfeláldozásból, amivel óriási mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy Európa védőpajzsa, ha recsegve ropogva is, de kitartson. Ennek a kitartásnak rengeteg névtelen hőse volt, de vannak olyanok is akiknek viszont a nevét, meg az életét is ismerjük. Ezek közé tartozik Thury György, akinek tetteit szájról szájra adták az emberek, és az országot járó vándorénekesek nyomán legendája mai napig fennmaradt. A végvári vitézek „mintapéldányát” tisztelhetjük személyében, aki a nemzetért az országért való aggodalom és szeretet vezérelt, és egész életét ennek szentelte, fiatal korától kezdve kitartott ezen elvei mellett. Élete egy hollywoodi forgatókönyvnek is beillene, és ha nem e kis nemzet tagjaként született volna, lehet készült is volna már az életéről egy jó kis izgalmas kalandfilm. De ki is volt Thury György?
Születésének pontos dátuma nem ismert, mert akkoriban nem volt olyan pontos anyakönyvezés, mint manapság, nem is beszélve arról, hogy egy-egy anyakönyvi kivonat nagyon könnyen el is tűnt a történelem viharában. Bár pontos dátum nem ismert, azért egy hozzávetőlegeset tudunk, ami szerint 1519-20 körül születehetett egy Hont megyei Középtúrról származó középnemesi családban. Őseit megvizsgálva egy hosszú történelmi múlttal rendelkező katonacsaládról beszélhetünk, amely család története egybeforr hazája sorsával is. Egészen az Árpád korig visszavezethető katonacsalád volt a Thury. Nagyapját Hunyadi Mátyás fekete seregében találjuk, apja Thury Gábor pedig a Jagelló-korszakban űzte ezt a mesterséget. Ilyen családi háttérrel mondani se kell, hogy a kis György milyen játékot kapott a kezébe a kiságyba, ami nem lehetett más mint egy kis fakard. Születésének időszaka egybeesett a Török Birodalom felemelkedésével, ami II. Szulejmán trónra kerülésével volt egyenlő. Alig 6 éves körül lehetett, midőn a magyar nemesek színe java II. Lajos magyar királlyal az élen odaveszett a mohácsi síkon. A tragikus esemény befolyásolta Thury György élétét is, mert ezek után nem kellett nagy lángésznek lenni, hogy minden nemes, minden katonaember tisztában legyen azzal, hogy milyen jövő várható, és milyen emberekre van szüksége a hazának. Ezek után szinte természetesnek vehetjük, hogy nevelésében az értelmi nevelés inkább háttérbe szorult, így a források szerint még írni olvasni sem tanult meg, de azon kívül csupa olyat vertek a kobakjába amire viszont sokkal nagyobb szüksége volt későbbi élete során. Így a lovaglás mellett a haditudományok minden csínját bínját, a különböző fegyverek használatát gyakorolta nap mint nap a kis György.
1541-ben Szulejmán szultán sokadszor látogatott el hazánkba, és ha már itt volt, nem jött egyedül, hozta magával seregét is, és ha már az is jött vele, ki is használták az alkalmat, és mint mindenki ismeri, meg tanulta még általános iskolában, a janicsárok bementek széjjelnézni az aranyos Budára, és ha már ott voltak, elfelejtettek kijönni, így került Buda ormára lófarkas lobogó közel 150 évre.
Thury György nagyjából ezzel egy időben került el otthonról és lett katona, de egyelőre nem ment olyan messzire csak a szomszédba, így került Ipolyságra, mint huszárlegény. 1544 tavaszán az esztergomi törökök egy éjszaka titokban átmásztak Léva városának agyaggal tapasztott palánkfalán és az ellenállókat levágva a vár kapuja ellen indultak rohamra. Balassa Menyhért várkapitány az ágyból kiugorva ragadott kardot és vette át a védelem irányítását. A védők határozott kiállása végül meghátrálásra kényszerítette a törököket. A támadók a város házait kirabolva és felgyújtva visszavonultak a zsákmányul szerzett lovakat magukkal hajtva. Balassa és katonái lóra kapva üldözőbe vették őket, de a törökök nagy számát látva csak a hátvédbe kaptak bele, majd visszafordultak. Azonban időközben a környékbeli végvárak magyar katonasága is megérkezett a támadás hírére segítségül, így Thury György is csapatával. A támogatókkal kiegészülve ismét üldözőbe vették a törököket és a Szalka melletti völgyben ütöttek rajtuk. A magyarok véres közelharcban megfutamították a török szpáhikat, akik magukra hagyták a janicsárok csapatát. Ezek, fanatikusan védekezve, szinte mind elestek, egykorú forrás szerint 500 török veszett oda. Thury György lerakta a névjegyét.
Amikor Buda után Vác és Esztergom is elesett, az udvar az 1546-ban kiadott 44. sz. törvény szerint megparancsolta, hogy az Ipolysági kolostort állami költségen erődítménnyé kell erősíteni. A vár első kapitánya lett az ifjú Thury, akinek ez volt első parancsnoki megbízatása. A róla szóló regék szerint 1549-ben részt vett Gyöngyösön egy török-magyar tárgyaláson, és úgy leitatott egy Juszuf nevű törököt, hogy az lóra ülve addig hadonászott a tőle kapott kopjával, míg halálra nem sebezte magát. Sajnos ahhoz kevés volt a szőlő Magyarországon, hogy e módszerrel hatékonyan tudjanak fellépni a hódítókkal szemben, így maradt a „hagyományos” módszer.
1552-ben aztán az egész határvidék megbolydult amikor Hadim Ali budai pasa 8-10 ezres seregével elkezdte szépen kitolni a hódoltság területét. Támadásával először Budától nyugatra bővítette a török befolyási övezetet Veszprém várának és környékének elfoglalásával, majd észak felé fordult és a Hont megyei várak felé folytatta tovább. Ekkor zajlott Drégely várának históriája, ami a magyar történelem fontos eleme lett hőseivel, Szondi Györggyel a várkapitánnyal az élen. A budai pasa eddigi ténykedése még csak szinte a bevezető volt, mert a török fősereg délről érkezve Temesvár, majd annak eleste után Szolnok felé haladt, hogy aztán egyesüljön a budai pasa seregével. A török fősereggel szemben semmi esélye nem volt a magyar királyi hadseregnek, ahhoz nem volt elég ember, és ami a legfontosabb, pénz sem. I Ferdinánd így parancsaiban csak a kisebb sereggel szembeni támadásra tudott utasítást megfogalmazni. Útnak is indult egy sereg amiben spanyolok, itáliaiak, németek, csehek, morvák, magyarok, hajdúk, és így egy teljesen vegyes kompánia próbálkozott valami eredmény felmutatásával. Ez így egy kb. 10 ezer fő körüli haderő volt, ami számszerűen vizsgálva a dolgot, nagyjából egyezett a budai pasa seregével, de figyelembe véve a morált, a harci tapasztalatot, már más volt a helyzet, és nem a mi javunkra. A királyi sereg célja Drégely visszafoglalása lett volna, de el se jutott odáig a sereg. 1552 augusztus 10-én Palásta környékén a török sereg rajtaütött a keresztény táboron, de sikerült visszaverni őket. A külföldi katonák közül egyedül az itáliaiak harcoltak becsülettel, de őket viszont beszorították egy völgybe, így félő volt, hogy teljesen megsemmisítik őket. A szorult helyzetből a magyar végvári katonaság mentette ki őket, így az aznapi csatát sikerült döntetlenre „hozni”. Másnap újra egymásnak feszült a két sereg, de a keresztény katonák harci szelleme nem volt túl magas, és a csata hevében a lőporkészlet egy része is felrobbant egy szerencsés török találat következtében. Mivel az ágyuk egy része is megsemmisült, pánik tört ki a csapatok között, és újfent megint csak az itáliai csapatok tartottak ki, akiket megint ki kellett segíteni, hogy rendezetten vissza tudjanak vonulni, és ismét csak a magyar végvári katonaság, köztük Thury György és csapata mentette meg a pusztulástól a hátráló katonákat. A keresztény sereg hatalmas veszteséget szenvedett, csak fogságba közel 4000 ember került, köztük még a fővezér von Teufell is, akit Szulejmán parancsára később ki is végeztek. A vesztes csata következményeként a török hatalma az Alsó Ipoly mentén megmaradt, és meg is erősödött, aminek következtében létrehozták a szécsényi szandzsákot.
Thury György szépen haladt felfelé a ranglétrán az idő előrehaladtával, aminek következtében 1556-ban már egy igen fontos vár, jelen esetben Léva kapitánya lett, amit követett a Bors megye főispánja tisztség is. De alig két év után egy másik, és a végvárrendszer szempontjából fontosabb erősség vezetői tisztségét bízták rá, ami Várpalota /Palota/ volt. A vár jelentősége évről évre egyre nagyobb lett Buda elfoglalása után, az 1540-50 években többször is kísérleteztek a törökök a vár elfoglalásával, hol ostrommal, hol rajtaütéssel.
1563-ban Miksa főherceget, Ferdinánd magyar király legidősebb fiát, a trónörököst, Pozsonyban magyar királlyá koronáztak még apja életében. A fényes ünnepségek egyik elengedhetetlen feltétele volt abban az időben még mindig a lovagi párviadalok rendezése, pedig a lovagság intézménye már kiveszőben volt. A Habsburg Birodalom minden szegletéből érkeztek bajvívók, akik egymásnak feszültek és a nagyérdemű szórakoztatására megmutatták, hogy mit is tudnak, mire képesek. A sok vitéz közül végül kettő „maradt talpon”, Thury György és Gyullafy László, akik a döntő viadalt vívták. De az ifjú király leállította a küzdelmet, nem akarta, hogy két ilyen jó vitéz közül az egyik esetleg komolyan megsérüljön, vagy netán meghaljon, hisz szükség volt rájuk. Thury mintegy jutalmul aranysarkantyús lovagi címet kapott, de annál inkább többet ért a király által adományozott három falu. De Thury nemcsak itt mutatta meg katonai képeségeit, ezen a lovagi tornán. Az ő személyében a magyar „Cid”-et tisztelhetjük, aki a „legvadabb” magyar, és a „Dunántúl oroszlánja” kifejezést is megkapta híres párviadalai miatt. A krónikák szerint mintegy 600 viadal kötődik a nevéhez, de ez a szám túlzásnak mondható, így inkább a 60-70 áll a legközelebb a valósághoz, ami még mindig nagyon szép kis teljesítmény figyelembe véve azt, hogy ezek szinte mind életre, halálra menő viadalok voltak, és a legjobb, legerősebb és legsikeresebb bajvívók életük során 20, legfeljebb 30 összecsapásban vettek részt – értelemszerűen győztesként.
De milyenek is voltak a korszak bajvívásai? A bajvívás életben tartotta a harci szellemet, kielégítette a virtust, dicsőséget hozott a csapatra. A “baj” csak az volt vele, hogy az ember élete során általában csak egyszer veszíthetett, mert az igazi párbaj életre-halálra szólt. A kihívások török és magyar részről egyaránt gyakoriak voltak. Az egész általában azzal kezdődött, hogy valakiben túlbuzgott a harci kedv, új parancsnokot kapott a szemben lévő vár, híres harcos érkezett a közelbe – az ok igazából mindegy is volt, a szándékon volt a hangsúly. Nem akarták túlhajtani a futárokat, ezért rögtön a lényegre tértek: az elképzelhető legalpáribb, legmocskosabb módon elhordva mindennek az illetőt, a levélíró jelezte, szeretné levágni a fejét. Vagy csak úgy egyszerűen a törökök/magyarok valaha élt összes felmenőjét pocskondiázva, senkiházi gyáva ribancnak nevezve adott erősség minden rendű és rangú szolgálattevőjét annyit írt a kihívó: álljon ki ellenem a legbátrabb, a legerősebb közületek. Az ilyenre persze kutya, aki nem felel, hosszabb-rövidebb levélváltások során megállapodtak a részletekben. Ki hány fővel vonul ki, hova, mikor, hányan fognak párbajozni, illetve meddig megy majd a harc. A pakliban benne volt az “első vérig is”, de igazi harcos életre-halálra ment. Végül a megbeszéltek szerint végbement a viadal. “Sportszerűen”, mint egy mai „ketrecharcos” mérkőzés, csak sokkal durvábban, és komolyabb tétért. A közönséget itt a bajtársak alkották mindkét fél részéről olyan számban, ahogy arról korábban megállapodtak. De a néző fiúk itt nem popcornt majszoltak: kardot villogtatva, lovukat ugratva, maguk is harcra készen biztatták övéiket, és szórtak vaskos szitkokat az ellenfél “csapatára”. Nyilvánvalóan volt gyors döntés, de sokszor megesett, hogy órákig tartott az összecsapás. Eközben a “buli” is eldurvulhatott – mert a bajvívás tényleg annak számított, eseménynek, programnak. Tudunk olyan esetről, amikor mindkét oldalról 50-50 harcos ment ki egyetlen páros viadalára. Volt, hogy a felek napestig birkóztak egymással, amit már a “nézők” sem bírtak cérnával.
A világtörténelem nem ismer embert, aki ennyi életre-halálra szóló, egy az egy ellen megvívott párbajt nyert volna meg, mint Thury György, főleg, hogy ebben a kategóriában ugye az első vereség egyben az utolsó is. Ő maga sem kerülte a bajt, közismert szokása volt, hogy bajvívásra hívta ki a szomszédságbeli török várak új főtisztjeit. Így tett akkor is, ha őt nevezték ki új állomáshelyre… Odáig vitte a bajvívás “művészetét”, hogy békeidőben már egyenesen Bécsből tiltották meg Thury Györgynek a további párbajokat. Olyanról is van tudomásunk, hogy télen sem bírt megülni a helyén, még a befagyott Balaton jegén is párviadalt vívott.
A bajvívásokról a történésekre térjünk csak vissza! 1566-ban a már elég idős agg Szulejmán szultán a hetedik magyarországi hadjáratára készülődött. Immár sokadszor a Habsburgok székhelye Bécs volt a kiszemelt célpontja. De még a török seregek megérkezése előtt kiderült, hogy Arszlán budai pasa viszont „kedveskedni” szeretne a szultánnak, egy másik jelentős vár elfoglalásával, pont a Thury György által parancsnokolt Várpalotát szemelte ki a pasa. A várható török támadás miatt február 23-án Thury György immár sokadszor sürgette a királyi kamarát, hogy azonnal fizessék ki az őrség 2400 forintos zsoldhátralékát, s küldjenek lőszert a várba, különben baj lesz. Sokadik kérése végre meghallgatásra került, így az utolsó pillanatban érkezett Győrből száz magyar puskás gyalogos, egy másik gyalogosszázad pedig Pápáról, akikre hamarosan szükség is volt. Thury esete sajnos nem egyedi volt. Várkapitányok egész sora bombázta mindig leveleivel a hatóságokat, a királyt. Nem volt elég lőszer, élelmiszer, katona, sose volt időben fizetve a zsold, éves elmaradások is előfordultak. Sok esetben a katonákat a hazaszeretet tartotta a helyükön, és akár korgó gyomorral is, de tovább harcoltak, hisz a külföldi zsoldosokkal ellentétben nem volt más lehetőségük a szeretett hazájuk védelme érdekében.
Szokollu Mehmed pasa nagyvezír a „bécsi király” kötelező adóinak elmaradásáért Arszlán pasa budai beglerbéget tette felelőssé. Arszlán pasa tudta, hogy veszve van, ha nem férkőzik az új nagyvezír kegyeibe. Ezt – vesztére – egy módon vélte elérhetőnek, ha ő kezdi meg a háborút Magyarországon. „Arszlán jelentette a szultánnak, hogy a császárnak sehol sincs felkészült serege, semmi tudomása nincs Miksának a szultán jöveteléről, s ha most gyorsan jön, bármerre fordítja fegyverét, a háborúval nemcsak Magyarországot hajthatja uralma alá, hanem Bécset is elfoglalhatja.” Ezért döntött úgy, hogy Palotát még a török főerők beérkezése előtt elfoglalja. Ennek a célnak az érdekében még a török fősereg megindulása előtt április 24-én a budai vilajet csapataival félrevezető hadműveletet indított el. Csapatainak egy részével megrohanta és elfoglalta a Gömör vármegyei kis Hajnácskő várát. Az újabb háborús év megkezdődött.
1566 május elsején a török főerők elindultak Magyarország felé. A hadjárat eredeti célja – egyes kutatók véleménye szerint – az 1552-ben sikertelenül ostromolt Eger bevétele volt. Forgách Ferenc emlékiratai szerint a török politikai és katonai vezetés „három évre tervezett háborút” szándékozott indítani a Habsburg-birodalom ellen. A támadás első évét – Gyula és Szigetvár elfoglalásával csak a hadjárat bevezetésének, első lépcsőjének szánták. Az 1566-ról 1567-re forduló telét a török hadsereg Esztergom, Tata, Buda, Fehérvár és Veszprém körzetében akarta volna eltölteni. Majd a következő, 1567-es évre tervezték, hogy „nemcsak Magyarország fennmaradó részét, hanem Bécset is meghódítják egész Ausztriával együtt”.
Arszlán budai pasa mintegy 7-9.000 főnyi sereggel június 5-én vette ostrom alá a Thury György által védett Várpalota várát. A várban eredetileg csak 250 lovas és gyalogos katona volt. Ehhez járult a várba érkező, már említett kétszáz győri és pápai gyalogos. Istvánffy Miklós az alábbiakban írta le Arszlán pasa felvonulását és készülődését az ostromhoz: „Minthogy zavaros eszü volt, s a naponta szívott ópiumtól és pálinkától nem volt józan, meggondolatlanul elhatározta, hogy még a szultán megérkezése előtt megkezdi a háború, arra gondolva, hogy ezzel Szolimán kegyét ki fogja érdemelni.” Thury György várkapitány, akit „kiváló katonának” és „vakmerő észjárásúnak” mond Istvánffy Miklós, tudta előre a török terveit, ugyanis még a paraszti nép is hallotta, hogy a török „Thuryt és a palotai rablókat (akarja) megbosszulni!” Thury, látva a veszedelmet és saját gyenge erőit, segítségért küldött. Testvérét, Thury Farkast és vele Pálffy Ferencet – kivert fogairól a katonák Csorbának hívták – Győrbe, illetve Bécsbe küldte.
Palota ostromát teljes részletességgel csak Istvánffy Miklós írta le. Eszerint a török csapatok sáncokat emeltek a vár körül, s az ágyúkat a kaputól jobbra emelkedő kerek bástya, az ún. Móré-bástya ellen szegezték. Miután a tornyot sikertelenül ágyúzták – a torony falai erősebbnek bizonyultak annál, hogy azt rövid idő alatt le lehessen rombolni –, az ágyúkat a vártól keletre emelkedő magaslatokra, a mai evangélikus templom környékére telepítették át. Ott az ágyúknak újra sáncokat építettek, majd onnan lőtték a várnak a keleti, a vártemplom felőli falait. A nagy erejű ágyútűz rövidesen eredményt hozott: a fal egy széles szakaszon leomlott, s az árkot omladékokkal és kővel töltötte fel. Arszlán pasa úgy vélte, hogy az omláson át már meg lehet kísérelni a rohamot. A biztonság kedvéért azonban a pasa előhozatta két palotai magyar foglyát, Pap Pétert és Péter deákot és megkérdezte tőlük, a törésen át be lehet-e hatolnia várba. A két fogoly azonban azt állította, hogy a kápolna alatt egy 3-4 méter mély boltozatos pince van, melyen a katonáknak át kell hatolniuk. Arszlán ezért a rohamot elhalasztotta, s folytatta a vár ágyúzását. A vár védői is keményen védekeztek. Ágyúikkal ők is szakadatlanul lőtték az ellenség sáncait és ágyúállásait. Két budai török ágyúmestert rövidesen ki is lőttek. A várbeliek nemcsak ágyú- és puskatűzzel védekeztek. Az ostrom első napjainak egyik éjszakáján Thury huszárjaival kitört a várból, s nagy vérengzést vitt végbe a török táborban. Ezt a bátor és dicső kirohanást még a költő Zrínyi Miklós is megénekelte a „Szigeti veszedelem” -ben:
„Szégyenli az Turi, hogy vagyon kűfalban
sáncolva, akarna lenni táborában.
Mint erős oroszlány nem késik barlangban,
Mikor fekve találják vadászok abban:
Kiugrik haraggal sok erős dárdát ront,
Vadász halomban mar, erős hálókat bont,
Valamerre fordul, piros vért sokat ont,
Így Turi cselekszik, töröktől bántódott.”
Mivel Thury hiába várta a felmentő sereget, másik testvérét is kiküldte a várból, ahogy sürgesse a segítséget. Egy Zasius nevű személy – Bécsben, 1566. június 18-án kelt – levelében azt írta, hogy Palotából Thury egyik testvére kitört, s hírül hozta: a törökök június 6-16. között sok ezer ágyúgolyót lőttek a várra. Egy torony is beomlott. De Thury utolsó csepp véréig tartani fogja magát, csak tudni akarja, remélhet-e segítséget?
Arszlán pasa felderítői jóvoltából értesült a felmentő hadak gyülekezéséről, s ezért megelőző óvintézkedéseket tett, nehogy a támadás váratlanul érje. Az ostrom tizedik napján, június 14-én a tatai Deli Luftit és negyven katonát Győr alá küldött, hogy figyeljék az ott gyülekező császári hadakat, s ha gyanús mozgást észlelnek, azonnal értesítsék arról. A török lovasok még aznap elérték Ménfő falut, ahol figyelőállást foglaltak el. Ekkor egy véletlen eset következett be. Június 14-én délután a győri táborból gróf Salm tábornok háromszáz szekeret indított útnak, szekerenként 4-4 puskás katonával, hogy a tábor erődítéseihez fát hozzanak a Bakonyból. Amint a szekéroszlop megközelített Deli Lufti és katonáinak lesállását, a törökök előretörtek, s megtámadták a szekereket kísérő magyar és német katonákat. „Amikor Lufti …meglátta a szekerek és kocsik hosszú sorát, s az egyes kocsikról leugráló puskásokat …azt gondolta, hogy az egész hadsereg itt van…” Deli Lufti és lovasai gyors vágtában rohantak vissza a Palota alatti táborba, s rémülten jelentették, hogy itt van az ellenség, a gyorsaság kedvéért szekereken szállítják őket, s már nincsenek messze”. A török főparancsnok ijedelmét még növelte az is, hogy a június 15-re virradó éjszaka a győri császári táborból valóban megindultak a lovasság osztagai Palota felé. Amint megközelítették a körülzárt várat, hogy előre jelezzék jöttüket, két parasztházat és számos szalmakazalt felgyújtottak. A fellángoló tüzek fokozták a törökök rémületét, s az éjszaka folyamán az ostromlók megkezdték a vár alól az elvonulásukat. Istvánffy Miklós így írta le a török csapatok gyors visszavonulását Palota alól: „Arszlán, a váratlan félelemtől megrettenve, az ágyúkat nagy csendben nyomban visszavonatja, igavonó állatokat fogat eléjük, s Székesfehérvárra visszaviteti. A csapatparancsnokokat és tiszteket pedig nem trombitákkal és dobokkal, hanem az egyes sátrakba csendben elküldött futáraival utasítja, hogy felhagyva az ostrommal, siessenek hazatérni, mert azt mondják, hogy nagy számú sereg érkezik az ostromlottak segítségére. A megrémült és megzavarodott törököket oly nagy félelem és rettegés fogja el, hogy lóra kapva és ott hagyva a gyalogságot, zászlók nélkül, sorba sem állva, amerre ki-ki tudott, gyors futással szétszéledtek, sokan sátraikat is, melyek tele voltak mindenféle gabonával, árpával, liszttel, sajttal, sózott hússal és hasonló élelmiszerrel, hátrahagyták, hogy minél gyorsabban menekülhessenek. Két kis kerekes ágyút is otthagytak, mert éjszaka nem tudták a réten legelésző igásállatokat megtalálni, s az elszállítására elébük fogni.” A török hadak gyors elvonulása utáni napon a felmentő sereg június 16-án megérkezett a várhoz. A történteket Zrínyi Miklós is megörökítette Szigeti veszedelem című eposzának második énekében:
„Megszállá Palotát vezér ennyi néppel,
Sok ágyúval, elég tüzes mesterséggel,
Időt nem múlatván, sok ágyúlövéssel,
More bástyát törni kezdé keménységgel…
Azért nagy ágyúkkal gyorsan elrontatá,
az More bástyáját, s földhöz hasonlítá,
Lovára felugrék, trombitát fújata.
Ostromnak az tábort bástyának indítá…
Száguld az bástyához, az kapitányt szídja,
Esti denevérnek és lopónak híja,
De neki megfelelt Thury György ágyúja,
Mert jó lovát alatta ketté szakasztá.
Ha gyorsan janicsárok el nem kapták volna,
Az másik ágyú magát lütte volna,
Gyalázattal azért onnan elszalada.
Részegségnek mindenkor az az jutalma…
De az Luftis aga igen megijeszté,
Mert keresztény hadat, hogy siet, hirdeté,
Arszlán sátorokat gyorsan fölszedeté,
Félve és rettegve onnan elsiete.
Ez lén vége Palota megszállásának,
Ez lén vége Arszlán vezér haragjának,
Jó híre marada Thury kapitánnak;
Ezután békessége lész Palotának.”
Istvánffy Miklós arról írt, hogy tizennégyezer főnyi sereg vonult Palota alá. Thury György a közeledő felmentő hadak elé ment, s fogadta őket, „s jelentette nekik, hogy a törökök a sereg hírére eltávoztak, majd vígan és örvendezve befogadta őket abba a táborba, melyből az ellenség távozott.” A Palota váránál összpontosított német és magyar hadak parancsnokai tanácskozást tartottak, hogy a felvonult sereget a továbbiakban mire használják fel. Egy részük úgy vélte, hogy Veszprémet kell elfoglalni, mely mindössze 19 km-re van Palotától, s melyről az volt az általános vélemény, hogy régi és gyenge falai egyáltalán nem fogják elviselni az ágyúlövéseket. A kapitányok másik csoportja Tata visszafoglalását ajánlotta, mert ez a török kezén levő vár Győrhöz és Komáromhoz közelebb fekszik. A felderítők jelentései után Török Ferenc, valamint Gyulaffy László és maga Thury György is arra kérték a főparancsnokot, hogy vonuljanak Veszprém várának ostromára. A királyi sereg el is kezdte Veszprém ostromát, amit nagyon kis számú török erő védett, így pár nap elég volt ahhoz, hogy a várat elfoglalják. A sereg nem pihent ezután hanem folytatta a hadműveleteket, így Tata ostromába fogott, amit július 5-én elfoglaltak. Hamarosan Vitány, Gesztes, Csókakő és Zsámbék is sorra került, és már Esztergom ostromát tervezték, mikor megjött Bécsből a parancs a hadműveletek leállítására. Július második felében Miksa király is a győri táborba érkezett, ezért Thury György Győrbe ment, s ott a királynak bejelentette lemondását a palotai kapitányi tisztről. A király ezt elfogadta, s Thury György unokaöccsét, Thury Mártont nevezte ki Palota kapitányává.
1566 augusztus elején bezárult a gyűrű Szigetvár körül, ahol Zrínyi Miklós és kicsiny serege vívott élethalál küzdelmet a török fősereggel és Szulejmán szultán „hírnevével”. Az egyre gyarapodó, de a török fősereg becsült 100 ezres számához képest jóval kisebb „felmentő” – nek titulált sereg viszont nem mozdult a győri táborából. Mahmud bég szeptember 5-én ötszáz lovasával, akiket „részint az ő székesfehérvári, részben az ázsiai, karamán és kilikiai lovasaiból válogatott ki” rajtaütést hajtott végre a megerősített táborból kijáró takarmányozó katonákon. A fehérvári bég lovasai többeket levágtak közülük, néhányat pedig „nyelvként” fogságba ejtettek. A szétugrasztott katonák közül néhánynak sikerült a táborba visszamenekülnie. A török lovassereg megjelenésekor a megerősített táborból elsőnek a tábor szélén, az ágyúk közelében tanyázó Thury György és huszárjai ugrottak nyeregbe és törtek ki, bár Miksa császár minden portyázást és a tábor elhagyását szigorúan megtiltotta. Thury 120 huszárjával a törökökre csapott, a német lovasság és gyalogság pedig sűrű csatasorban nyomult utánuk. Mahmud bég arra számítva, hogy a keresztények esetleges cseltől tartva nem merik messze üldözni a török lovasságot, szembefordult a huszárokkal; mint Istvánffy Miklós írta: „Össze is csaptak, s mindkét részről néhány lovas elesik, s néhány megsebesül. Kazi György lovát dárdával átszúrták. Király Györgynek a melléhez pedig hiába sújtottak oda egy lándzsával, mert vaspáncél védte.” Az egyre nagyobb erejű támadás miatt Mahmud bég azonnal visszavonulót fúvatott, s a Bakony erdőségei felé hátrált. Példa nélkül álló üldözéses harc alakult ki a győri tábor felől támadó magyar lovasság, valamint a Bakony északi erdősége felé menekülő török lovassereg között. Az erdő előtt elterülő széles mezőn azonban a törökök újra megálltak. Részben azért, mert lovaik kimerültek, részben pedig azt gondolták, tovább már nem üldözik őket, mivel félnek, hogy a törökök a közeli erdőben lesben állnak. Thury lovasai, valamint az utánuk nyargaló németek azonban nem álltak meg. Megtámadták a törököket, s a kézitusában újra többet levágtak közülük. „Az ellenség (mint az Istvánffy Miklós írta) végül gyors futással beveti magát a Bakonyerdőbe. Ott azonban a hatalmas fák sűrűségétől akadályozva, nem tudták soraikat megtartani, hanem szétszóródtak…” A magyar és német lovasság az erdőben is makacsul üldözte a most már menekülő török lovasokat. A harcban Thury lovát is átdöfték karddal, ő maga azonban több török katonát levágott, sőt néhányat saját kezével fogott el. A menekülő törökök már túljutottak a Bakonyon, mikor a magyar lovasság egy út menti régi halastónál utolérte a törököket. Sokan belevetették magukat, úgy próbáltak menekülni. A magyar katonák azonban onnan is kihúzták és fogságban ejtették őket. Elesett a karamán Rusztán, és még számos török vitéz. A koppányi Hasszán a lovasság parancsnoka, miután lova elesett, s ő kardját elvesztve és arcát összezúzva a földre zuhant, fogságba esett. Két ismeretlen magyar lovaskatona elfogta Mahmud szandzsákbéget is, akinek még arra sem volt ideje, hogy kirántsa kardját hüvelyéből. Thury és vitézei 40 török fogollyal, 40 levágott török fejjel és nyolc zsákmányolt török zászlóval tértek vissza a győri táborba. A császár másnap Thury Györgyöt az egész hadsereg előtt lovaggá ütötte, s egy ezer forint értékű aranyláncot akasztott a nyakába. Mondanunk se kell, hogy megérdemelte.
Szigetvár eleste és a két nagy ellenfél Zrínyi és Szulejmán halála után nem szűntek meg a harcok. A török fősereg a Dél-Dunántúl kisebb várait vette sorra, amelyek napok alatt elestek, vagy inkább elhagyta az őrség, mert semmi esély nem volt a hatalmas török sereggel szemben. Szeptember végére török kézre került többek közt Babócsa, Segesd, Berzence, Marcali. A török fősereg visszavonulása után Thury György is elvonult a győri táborból, és 120 huszárjával együtt Pápa várába ment. Innét újra sürgette a királyi kamarát, hogy fizessék meg neki zsoldhátralékát. Bár a király is sürgette a kamarát a pénz kifizetésére, a súlyos, és szokásos pénzhiány miatt az most sem tudott fizetni. Megoldásként a király bérbe vetette a győri püspök tulajdonában levő, Pápához közeli Kesző várát (Várkesző), s azt minden tartozékával Thurynak adományozta.
1567 nyarán Pozsonyban lovaggá ütötte a király Thury Györgyöt, akit nem sokkal később kineveztek a kanizsai vár kapitányává. Szigetvár elestével ez a vár lett a dunántúli végvárrendszer legfontosabb eleme, ezért is volt fontos, hogy egy országos ismertségű katonaember kerüljön az élére, aki már korábban bizonyította katonai rátermettségét. Az új kapitány nem tétlenkedett. A környező lakosságot felszólította, és ha kellett rákényszerítette arra, hogy segítsen a vár karbantartásában, hogy fizesse meg a királyi adókat, szolgáltasson be mindent amire szükség volt a vár fenntartásához. A következő években egy sor török portyát akasztottak meg a kanizsai vitézek, és zaklatták a környező török várak őrségét, úgy, hogy hivatalosan 1568-tól életben volt a drinápolyi béke a törökkel, de ezt a határvidéken ezt senki nem nagyon tartotta be. Thury György katonai sikerei egyre nagyobb elégedetlenséget keltettek a magyarországi török pasák körében, ezért állandóan panaszt emeltek ellene a bécsi Udvari Haditanácsnál, sőt Ibrahim, a Porta követe elmozdítását is sürgette. Ezt azonban az uralkodó elutasította, mivel tisztában volt azzal, hogy nélkülözhetetlen szüksége van olyan megbízható és hűséges kapitányra, mint Thury, aki a török harcmodor minden fortélyát ismeri. E nélkül ugyanis képtelenség lett volna megvédeni a környéket a török állandó rajtaütéseitől és portyázásaitól, amelyek szinte lehetetlenné tették a termelő munka folytatását. A következő években Thury állandó harcban állt nemcsak a törökkel hanem a császár udvarral is. Szokás szerint üres volt a királyi kassza, és a zsold terén is hatalmas elmaradások voltak, és hiába volt minden levél, panasz, könyörgés a helyzet nem változott. 1569. július 18-án Thury elbocsátását és a kanizsai szolgálattól való felmentését kérte a királytól. Miksa császár azonban hallani sem akart hűséges kapitánya szándékáról, s így felmentésébe nem egyezett bele. A zsoldhátralék azonban továbbra sem érkezett Kanizsára, s ezzel magyarázható, hogy Zala megye rendjei mind gyakrabban emeltek panaszt a kanizsai végváriak ellen, akik, hogy szerény megélhetésüket biztosítsák, fegyveres erővel szereztek élelmet a környékbeli jobbágyoktól.
Az 1570-es esztendőben Thury további sikeres harcokat folytatott a portyázó török csapatokkal szemben, és valójában nem sokat törődött az Udvari Haditanács utasításaival, amelyek pedig szigorúan megtiltották az összecsapásokat. Ezenkívül a török főtisztek levelei állandóan panaszokkal vannak tele a kanizsai kapitányt illetően, hiszen az számos legvitézebb katonájukat győzte le bajviadalok során. Thury ekkor már az ország első bajvívója, híre külföldön is elterjedt. Istvánffy Miklós említi például, hogy egy hatalmas erejű török csak azért jött Magyarországra, hogy a legyőzhetetlen Thury Györggyel megvívjon. A fejvesztés terhe melletti tiltás ellenére csoportos bajviadalokat is rendeztek ebben az időszakban, és ezekben Thury is az élen járt.
1571-ben érte utol a végzete Thury Györgyöt. Április 2-án a kiváló végvári parancsnokot, korának leghíresebb bajvívó tisztjét a szomszédos török várőrségek csapatai lesre csalták, s az egyenlőtlen küzdelemben megölték. Halálával kapcsolatban több verzió ismeretes, amelyek természetesen különböző megvilágításba helyezik Thury György tragikus kimenetelű akcióját.
Carolus Rym, isztambuli követ 1571. június 19-i jelentésében a Portán szerzett értesülések alapján arról számolt be, hogy Thury György április 2-án, 150 lovassal és 300 gyalogossal portyára indult azzal a szándékkal, mivel megtudta, hogy Ali szigetvári bég csapatai adót szednek a közeli falvakban. A kanizsai kapitány a gyalogosokat maga mögött hagyva lovasságával előrevágtatott, és nem vette észre, hogy kelepcébe került, s az ellenség lesre csalta. Thury György hosszú ideig hősiesen küzdött, közvetlen közelében számos ellenséges katonát levágott, de végül megsebesült, s az egyenlőtlen harcban megölték. „Jelen hónap 10-én Őfelsége boldog emlékezetű kanizsai kapitányának, Thury György úrnak a fejét igen sok csapástól megcsonkítva és szétdarabolva, majd összevarva a közös díván elé hozták 9 másik fejjel együtt, valamint 14 fogollyal, 3 zászlóval és 2 kézidobbal. A pasa Thury fejét kézbe vette, gondosan megsimogatta, majd meghagyta, hogy Thury György fejét vigyék ki a bűnös foglyokkal együtt a háromevezős hajókhoz és tisztességgel temessék el.”
Istvánffy Miklós szerint: „Már közeledtek a húsvéti ünnepek, amikor Ali bég (Szigetvár parancsnoka) egyik lovasvezérét, erős török csapatokkal Kapornak felé küldte, hogy pusztítsanak, utasítva őt, hogy különböző alkalmas helyeken leseket állítson, s mindenképpen azon legyen, hogy az óvatlan előnyomuló Thury azokba beleessék. Thury, amikor megtudta, hogy a törökök a közelben tartózkodnak, még éjjel elindult, előcsapataikat utolérte, s harcba bocsátkozott velük, azokat szétszórta és megfutamította; igen sokat megölt közülük, s 48-at élve elfogott… Orosztony falunál, mely Rajk és Kiskomárom között ezektől körülbelül egyenlő távolságra fekszik, nagyszámú ellenségre bukkant, mely az erdőben rejtőzködött. Kemény harc kezdődött, majd hirtelen a leshelyről több mint 600 lándzsás lovas kitört. Itt az iszapos, csúszós helyen Thury lova összerogyott, mire az ellenség körülvette. Thury vitézül védi magát, s azalatt egy idegen lovat, mely gazdátlanul odafut, gyeplőjénél megragadva ráugrani iparkodik, de nem sikerül, s a földre zuhan… Amikor a törökök azt kiabálják, hogy ne akarjon elpusztulni, s engedjen balszerencséjének, ő erre, harcolva, mit sem válaszol, lándzsákkal, puskákkal, kardokkal, s egyéb fegyverrel mindenünnen támadják. Végül, amikor már övéi is elhagyják, s szerencséje is cserbenhagyta, egy szablya hatalmas ütésétől megsebesülve összerogyott és meghalt… Temetést Zrínyi György, Miklós fia rendezett neki, de csak kifosztott és fej nélküli testét tudták eltemetni.”
Forgách Ferenc szerint: „Thury gyakori kirajzásaival a török vidéket rettegésben tartotta és jelentős károkat okozott az ellenségnek. Emiatt a szigeti bég cselt készített elő: egy titokzatos levelet küldött hírnökkel a kapitányhoz, amelyben azt juttatta kifejezésre, hogy ő keresztény szülők gyermeke, s úgy érzi, vissza akar térni az igazi vallásra. Megkérdezi tehát Thury Györgyöt, hajlandó-e őt tanácsokkal és segítséggel támogatni. Thury mindent elhisz, Miksának is megírja, és javasolja a segítséget. Megállapodnak egy napban, amelyiken György elmegy a béghez, az pedig török segélycsapatok kíséretében Miksának esküt tesz… Thury 500 válogatott magyar lovassal, 200 gyalogossal a megbeszélt napon elindul. A szigeti bég pedig, miután a budai helytartótól segítséget kapott, György elé ment. Mihelyt György észrevette, hogy más történt, mint amit várt, csatára készül, és így a leghevesebb szenvedéllyel, a legádázabb küzdelembe kezdenek, mivel az egyik az életéért és üdvéért küzd, a másikuk pedig a legkeményebb és legádázabb ellenségtől, a törökök számára legfélelmetesebb embertől kell megszabadulnia. Végül a túlerő győz, György bár igen bátran harcol, elesik, és a többiek is majdnem mind.”
A Thury halála utáni közvetlen eseményekről Istvánffy Miklós előadásából értesülünk: „A gyalogosok hallva vezérük lekaszabolását, Kanizsára iparkodtak… kibontott zászlókkal, elöl haladva a lovas és fegyveres gyalogos csapatok, s mint atyjukat és jótevőjüket igaz könnyekkel megsiratva temették el Kanizsán… Ily szomorú vége lett ennek a páratlan férfiúnak. Halálának oka inkább a pusztuló Magyarország, mint ő maga volt.” A kiváló katona halálát követő napokban gróf Salm Eck az Udvari Haditanács utasítására Kanizsára ment, hogy kivizsgálja a történteket, majd azokról 1571. április 14-i jelentésében számolt be az uralkodónak. Halálával a dél-dunántúli törökellenes küzdelmek lelkes és energikus szervezőjét, korának egyik legkiválóbb végvári tisztjét vesztette el a kanizsai várőrség. Thury halála után Kanizsa parancsnokává Miksa császár ismét a korábbi parancsnokot Zrínyi Györgyöt nevezte ki, aki 1571-ben a vártól északra díszes, kör alakú kápolnát emeltetett, hogy ott helyezzék örök nyugalomra néhai barátja holttestét. A vár főterén pedig emlékoszlopot állíttatott neki latin felirattal. Ez a síremlék akkor is fönnállt, mikor Kanizsa 1600-ban a török kezére jutott. A törökök ugyanis nem érintették egyik nagy ellenségük sírját. Csak a törökök kiűzése után pusztult el Thury síremléke. Thury György halálát nemcsak a magyar, de a német és a török költők is megénekelték, ekkora volt az ő híre, nevének becsülete. Csak egy példa az ő hatására! Alighogy meghalt, a török mintegy 100 falut „hódoltatott” meg Kanizsa környékén. Még ő élt ilyen nem történt volna meg soha!
Felhasznált és ajánlott irodalom:
http://24.hu/elet-stilus/2016/12/12/a-legvadabb-magyar-senki-nem-nyert-tobb-parbajt-eletre-halalra/
http://gyorkos.uw.hu/1567-1592/1567-1592.htm
https://hu.wikipedia.org/wiki/Thury_Gy%C3%B6rgy
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1571_aprilis_2_thury_gyorgy_vegvari_vitez_halala/
http://mohacsi-csata.hu/content/1571-thury-gy%C3%B6rgy-hal%C3%A1la-1
http://www.szelesteyfamilia.hu/csaladtortenet/reszletek-a-kronikabol/thury-gyorgy.html
http://thuryvar.hu/rolunk/a-thury-var-tortenete
Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Bp. 1962.
Müller Veronika: Thury György kanizsai kapitánysága, Zalaegerszeg, 1972.