Toktamis kán és az Arany Horda

Toktamis kán (ur. 1378-1406) az Orda-ágból származó, Batu kánhoz mérhető hadvezér, a Kék Horda hercege. Az 1360-as évek elején a Batu-család fiúágon kihalt, ami kisebb zűrzavart okozott. Az Arany Horda uralkodóit a Dzsocsitól való származás köti össze. Toktamis lesz az, aki ismét egyesíti a két Hordát, visszaállítja az Arany Horda dicsőségét, harcot vív Timur Lenkkel, végül száműzetése közepette leáldozik a csillaga. A Timurral folytatott csatározásai pecsételik meg nem csak az ő, de az Arany Horda sorsát is.

Az Arany Horda kialakulása

Dzsingisz kánnak a főfeleségétől, Börtétől született négy fia, akik között felosztotta a birodalmát még életében. Elsőszülött fia, Dzsocsi és utódai kapták az Irtis folyótól a Volgáig terjedő területen élő népek területeit. Dzsocsi származását illetően kételyek merültek fel, ezért ő és utódai nem tarthattak igényt a nagykáni címre, ellenben részesült a meghódított népekből. Kovács Szilviától idézem ennek okát: „A mongolok más nomádokhoz hasonlóan nem területben, hanem népekben gondolkodtak. A meghódított népek természetesen bizonyos területen éltek, de osztozkodáskor mégis a népeket osztották el, nyilvánvalóan azokkal a területekkel együtt, ahol azok éltek.”

Dzsocsi 1227-ben bekövetkezett halála után a fiai hódították meg a nyugati területeket. A birodalom alapítójának Dzsocsi életében kijelölt utódát, második fiát, Batut tekintjük, akinek neve ismerős a tatárjárás egyik vezéreként. Ő volt az, aki függetlenítette magát a karakorumi központtól, s egyben megalapította a térség legjelentősebb nomád birodalmát, az Arany Hordát.  Az Arany Hordát két ulusz alkotta, az Orda Ulusz és a Batu Ulusz.

Megjegyzendő, hogy az Arany Horda elnevezés a XIX. századtól használatos, korabeli neve Dzsocsi Uluszának, vagyis Dzsocsi birodalmának nevezték. A népesség túlnyomó többségét alkotó kipcsakok után elnevezett Dast-i Kipcsak (Kipcsak sztyeppe) néven is ismert, így Kipcsak Kánságként is nevezhető. A Horda elnevezés is később, a XVI. századtól tűnik fel. Az Arany jelző a nagykáni udvar (ordu), a Horda az „ordu/orda” szóból fejthető meg, mint „jurta, szálláshely”, ebből lett az a magyarázat, hogy az „uralkodó szállása, udvara, szállásterülete, országa”.

Dzsocsi fia, a másodszülött Batu az új birodalomrész központját a volgai Szarájba helyezte. Az Urál folyótól nyugatra eső területeken helyezkedett el a jobbszárny, a Fehér Horda (Ak Horda), amely Batu irányítása alatt állt. A folyótól keleten lévő területeken helyezkedett el a balszárny, a Kék Horda (Kök Horda), amely Dzsocsi első fia, Orda irányítása alatt volt. A teljesség igénye nélkül nem térek ki a két birodalomrész, az Orda- és a Batu Ulusz részletes taglalására.

Mindkét Horda független volt, de katonailag az egész Dzsocsi Ulusznak, vagyis az Arany Hordának a részeit képezték. Az Arany Horda területe a következőképpen határolható körül: keleti irányban az Irtis és Urál folyók; déli irányba a Balhas-tó, Aral-tó és a Kaszpi-tenger határolja; északon a Tobol és Isim felső folyásáig helyezkedett el; nyugaton a Kárpát-hegység keleti lejtőjéig terjedt. Körülbelül a mai Kazak-sztyeppét lehetne behatárolni vele, amibe beletartozik Kelet-Európa legyőzött orosz fejedelemségei is.

A Kék és Fehér Horda meghatározásával kapcsolatban, a korábban nyugati-kék; keleti-fehér színmeghatározás volt az általánosan elfogadott tény, ami a perzsa forrásokon alapul. Vegyük sorra, miképp is határozták meg a lovas-, íjfeszítő népek az égtájakat színek szerint: észak – fekete; nyugat – fehér; kelet – kék; dél – vörös; centrum – sárga. A török nyelvű források színmeghatározása az orosz krónikákba is bekerült. Viszont álljon itt egy fontos észrevétele Kovács Szilviának, aki helyreigazítja és érthetően elmagyarázza ezt a dilemmát:

A lentebbi térkép alapján lehet látni a fentebbi okfejtés. Az Ak Orda, mint Fehér Horda, és a Kök Orda, mint Kék Horda néven van feltüntetve a két közigazgatási terület.

Az ifjú dzsingiszida herceg színre lép

Toktamis Tuj-hodzsának, Urusz kán testvérének a fia volt, a Dzsocsi nemzedék hetedik generációja. Felmenői közt szerepel Orda, aki Dzsocsi legidősebb fia volt. Marie Favereau szerint a közvélekedéssel szemben Toktamis nem Orda, hanem Toka-Temür leszármazottja lehetett, aki úgyszintén Dzsocsi törvényes fia volt. Urusz előkészíttette az Arany Horda elleni támadást a gyűlésen, a kuril-tájon. Toktamis apja, Tuj-hodzsa szembeszegült vele, ezért életével fizetett.

Megjegyzés: Tuj-Hodzsa a mai Kazahsztán délnyugati részének, a Kaszpi-tenger partja mentén volt kormányzó, míg Urusz volt maga a kán, hiába ugyanazok a felmenőik. A tény, hogy Toktamis életben maradt megpecsételte Urusz sorsát.

Urusz unokaöccse, a fiatal Toktamis menekülni kényszerült és egészen Szamarkandig jutott. Az ott kormányzó emír, Timur Lenk befogadta a herceget, bár nem volt Dzsingiszida, hanem a török-mongol barlasz törzsből származott, s ez idő tájt, mint Transzoxania kormányzója, a csagatajidák alattvalója volt.

Timur Lenk

Timur Lenk már ekkortájt nagy terveket szövögetett, amibe nem tartozott bele egy erős Kék Horda. A kellemetlen szomszédságot tetézte, hogy Urusz kán karizmája újjáéleszthette volna a Dzsocsi Ulusz régi dicsőségét, és ez igencsak komoly fenyegetést jelentett volna számára. Hogy ennek elejét vegye Toktamist csapatokkal támogatta, aki 1376-tól kezdve többször is nekivágott, hogy megszerezze a Szír Darjától északra elterülő Kék Horda kánságát, de háromszor is kudarcot vallott Urusz fiaitól.

Urusz kán már a második támadást követően, követet küldött Timur Lenkhez. Követelte Toktamis kiadatását, amire az emír csak annyit reagált, hogy esze ágában sincs kiadni, és ami az elkövetkező csatát illeti, készen áll rá. Személyesen indított hadjáratot az Arany Horda ellen.

Toktamis

1377-ben Urusz kán meghalt, helyébe Temür Malik, a fia lépett. Ezt kihasználva Toktamis – Timur csapatai támogatásával – negyedszer is nekivágott, és siker koronázta, bár kétséges volt a télen véghez vitt hadjárat sorsa. A Horda keleti felének, és annak központjának, Sygnak elfoglalásával 1378-ban megválasztják a Kék Horda kánjának, bár a Volgától nyugatra még Mamaj beglerbég uralkodott. 1380-ban a főváros, Szarájt elfoglalásával Toktamis lett az Arany Horda kánja.

Toktamis, az Arany Horda új reménysége

1378. augusztus 11-én a Vozha/Vozsa folyónál Ryazan mellett, majd 1380. szeptember 8-án pedig a Don folyó felső folyásánál a kulikovói csatában Mamaj vereséget szenvedett az oroszoktól, alaposan meggyengült mindkét vereségtől. Toktamis ezt a helyzetet is kihasználta, az Azovi-tenger közelében, a Kalka-folyónál, ahol egykor 1223-ban Szübötej vereséget mért az egyesített orosz-kun seregeken, ugyanitt összecsapott Mamajjal Toktamis. Egy vesztes csata után sejthető, hogy végződött Mamaj megmaradt, morálisan összetört csapatainak a sorsa. 1380 telén a Krím-félszigetre űzte Mamajt, ahol bebocsájtás kér a krími Kaffába, de földi pályafutása itt hamarosan véget is ért.  A vetélytárs halálával megerősödni látszott Toktamis helyzete.

Toktamisnak miután sikerült megerősítenie pozícióját, Oroszhon felé tekintett. 1381-ben megtagadták az orosz fejedelmek a behódolást. A kulikovói győzelem, mint a szabadság illúziója lebegett az oroszok előtt, elérkezettnek látták az időt, hogy lerázzák a rabigát. A Horda új kánja 1382-ben elérkezettnek látta az időt, hogy az akadozó, egyre kevesebb adót fizető orosz fejedelemségeket megregulázza – Moszkva már a hetvenes évek közepétől megtagadta az adófizetést! Követeket küld Dmitrij Donszkoj moszkvai nagyfejedelemhez, akit emlékeztett az adózási kötelezettségére. Az igazság, hogy az oroszok Kulikovó után kimerültek, Dmitrij Donszkoj ezt felismerve jobbnak látta a behódolást. Toktamisnak azonban ez nem volt elég.

A kán bosszút követelt Kulikovóért. Seregeit rázúdította az oroszokra, Batu kán 140 évvel ezelőtti inváziójának borzalmait ismételte meg. Az orosz fejedelemségek nem álltak össze a veszedelem láttán, sorban cserbenhagyják egymást, ez pecsételte meg a sorsukat. Ezen kívül ne feledkezzünk el az ősi tatár taktikáról sem! 1382. augusztus 26-án tűz és vér borította be Moszkvát. A város falai túl nagyok és erősek voltak ahhoz, hogy sikeresen bevegyék, ezért olyan cselvetéshez folyamodtak, hogy megadás esetén szabad elvonulást biztosítanak részükre – közvetítő szerepe volt a szuzdali herceg két fiának, akik meggyőzték a moszkvaiakat a megadás felől. De ez sajnos csak egy be nem tartott ígéret volt, ugyanis abban a pillanatban, amint kinyílt a kapu, beözönlöttek a tatár lovasok, hatalmas mészárlást, fosztogatás rendezve végül felgyújtották a várost.

Poltaváig is eljutott seregével, ahol legyőzte a litvánokat, akik megpróbáltak beavatkozni az eseményekbe. Władysław II Jagiełło – II. Ulászló – Litvánia nagyhercege és Lengyelország királya a veresége okán adót volt kénytelen fizetni.

Nyikon moszkvai pátriárka krónikájában, így ír az eseményről:

„Egykor Moszkva városa nagy és csodálatos volt, emberektől zsúfolt, tele gazdagsággal és dicsőséggel […] és most eltűnt szépsége, dicsősége. Semmi mást nem látni, mint füstölgő romokat, csupasz földet és holtesteket halmokban.”

Moszkva ostroma

A pusztítás mértéke megrémítette az orosz fejedelmeket, akik jobbnak látták, ha alárendelik magukat Toktamis hatalmának. Még a kulikovói győztes, Dmitrij Donszkoj is kénytelen volt fiát túszként Toktamis udvarába küldeni. Toktamis bebiztosította magát nyugaton, ezáltal a Horda régi tekintélyét visszaszerezte.

Bár a kán még mindig a Rusz legfőbb uralkodójának számított, de az orosz földek feletti hatalma jelképes maradt. A kulikovói csata bizonyította be a Horda legyőzhetetlenségének a mítoszát. Az oroszok csak átmeneti függésnek tekintették a Hordával való viszonyt, ami 1480-ban az idegen iga teljes felszabadulásához, s végül az Arany Horda felmorzsolódása révén létrejövő Kánságok jóval későbbi behódoltatásához vezetett a XVI. század közepétől, de ez most nem képezi témánk tárgyát.

A vihar előtti csend

Moszkva után keletre szegezte tekintetét Toktamis. Rá kellett ébrednie, hogy birodalma hiába hatalmas, ha gazdaságilag gyenge. Szüksége volt gazdag városokra, úgy mint a krími, azerbajdzsáni és a hvárezmi városok gazdasági erejére. Azonban Azerbajdzsán és Hvárezm Timur Lenk uralma alatt állt. Ráadásul Hvárezm volt Közép-Ázsia összes karavánútjának az egyik legfontosabb állomása.

1383-ban Hvárezmben érmét verettet a saját nevére, ami nyílt kihívás volt egykori pártfogójával, Timur Lenkkel szemben, aki szintúgy igényt tartott Hvárezmre. A pénzverés, mint uralkodói, illetve állami monopólium a szuverentiás egyik fontos jelképe. Az 1357-ben elveszett Azerbajdzsánt visszacsatolta birodalmához Toktamis. Az érte vívott harc okaként gazdasági és dinasztikus indítékok érvényesültek. Gazdasági szempont, hogy fennhatósága alatt tartsa azt a régiót, ahonnét a mameluk szultánnak szánt rabszolga katonákat gyűjtik be.

A nagykán dinasztikus legitimációja forgott kockán e régióért: a Kaukázus az Arany Hordához tartozott már a kezdetek óta.  Az 1385-ben megkezdett hadjárata 1386-ban végett is ért Tebriz ellen. Azerbajdzsán fővárosa ugyanarra a sorsa jutott, mint korábban Moszkva. Ez előidézte Timur bosszúját. A két hadúr küzdelme, mint látni fogjuk, emlékeztetni fog az egykori két rivális állam, az Arany Horda és az Ilhánida Birodalom közötti versengésre.

Az Arany Horda külpolitikai fókusza a Kaukázusra, különösen Azerbajdzsánra hegyeződött ki. Bár az orosz régió is fontos volt, de az európai területek mindig is csak másodlagosak maradtak. A nyugat-iráni és a kaukázusi régióra Timur Lenk is igényt tartott, így elkerülhetetlenné vált az egykori pártfogó és pártfogoltjának az összecsapása.

Értesülve az azerbajdzsáni hadjáratról, idejében kirendelte seregének egy részét, hogy megakadályozza a gazdag régió teljes elvesztését, ami nem mellékesen stratégiai szempontból is értékes területnek számított. 1386 és 1387 között Grúziát, Azerbajdzsánt és Örményországot hódította meg. Timur Lenk utasította parancsnokait, hogy rajtaütést szervezzenek Toktamis egységei ellen. A csata eredményeként elfogtak több magas rangú Horda-beli tagot.

Timur Lenk békítő szándékú levelet írt egykori pártfogoltjának, de a dzsingiszida kánt a vereség csak mindjobban felbosszantotta és bosszút akart állni a kudarcért. Toktamis tudta nagyon jól, hogy serege nagyobb és erősebb, mint Timur Lenké. Nem meglepő módon a nyílt összecsapást Toktamis sürgette. Mellette szólt az a lélektani tényező, ami még Toktamis javára billentette a mérleg nyelvét. A győztes csaták után minden nomád a győztes táborába özönlött.

1387-ben Toktamis Transzoxániába, Timur Lenk birodalmának szívébe nyomult, amíg ő Dél- Iránban hadakozott. Miután meghódította Taskentet, ezt követően ostrom alá vette Buharát és Timur fővárosát, Szamarkandot, de ezek a városok sikeresen ellenálltak. Timur Lenk pedig a támadás hírére hazasietett, ekkortájt Perzsiában tartózkodott. A két nagy ellenfél, Toktamis és Timur Lenk mostantól fogva csak az alkalmat keresték, hogy megütközzenek és leszámoljanak egymással.

Toktamis és Timur Lenk háborúja

Toktamis transzoxaniai dúlásainak hírére Timur Lenk kénytelen hazasietni. Iráni és közel-keleti hódításait nem tudta befejezni, ha északról állandó veszély fenyegeti az Arany Horda részéről. Most már eltökélte, hogy kezdeményeznie kell. 1388-1389 telén hadjáratot tervezett Toktamis ellen. A szokatlan hidegben és magas hóban Timur Lenk hadai alig tudtak előre vergődni, és amikor Toktamist a Szir-darjától északra csatára próbálták kényszeríteni, a kán és serege kicsúszott az üldözők keze közül.

Timur hadjáratai. Forrás: quora.com

A következő télen Timur Lenk újra nagy hadjáratot szervezett, most már végleg le akart számolni a kánnal. Szamarkandból Taskentbe vonult, a kán harcosai 1391 januárjában szedték fel sátorfájukat. Útközben megjeletnek Toktamis követei, akiket Timur Lenk udvariasan fogadott, átvette tőlük a szokásos ajándékokat, egy vadászsólymot és kilenc paripát, továbbá Toktamis levelét. Toktamis felsorolja, hogy mi mindent köszönhet Timur Lenknek, majd bocsánatát kéri a vele szemben elkövetett hamisságért. Timur Lenk azonban nem fogadta el a mentegetőzést, Toktamisnak egy szavát sem hiszi, tudta jól, hogy csak időhúzás és alakoskodás az egész. Visszautasította tehát a békejobbot, s Jaszi (a mai Turkesztán) városa felé vonult tovább.

1391 áprilisában érkezett meg a had a Szari-szu folyóhoz. A következő táborhely az Ulutau hegység, amely a mai Kazak-puszta közepén emelkedik. Timur Lenk seregének létszámáról úgy tartják, hogy 200 ezer főnyi lehetett. A Dzsaman Akkölbe ömlő Dzsilan-csuk folyón keltek át. Már május volt, de az ellenségnek semmi nyoma. Toktamis visszahúzódott a végtelen pusztákba, láthatóan kerülve az ütközetet, Timur Lenk katonáinak állapota eléggé keserves. Tudjuk, mennyire lélekölő feladat, ha egy sereg hosszú ideig vonul. Ezen felül a hadsereg ellátásával is gondok adódtak. Olyan kevés a gabona, hogy Timur Lenk drasztikusan korlátozta a napi fejadagot, de egy több napig tartó nagy vadászatnak köszönhetően elegendő húsra tettek szert. Ezt követően haladhatott tovább a sereg, át is keltek a Turgaj folyón.

Timur Lenk seregei észak felé egészen a Tobol folyóig jutottak, majd, amikor itt híreket kaptak Toktamisról, nyugatnak haladva átkeltek a Jajik (Urál) és a Szamara (Volga) folyón. Toktamis hátrált, Timur Lenk hadai állandóan a nyomában. Végül a mai Szamara városa környékén, a Kondurcsa folyónál 1391. június 18-án Toktamis megvívott Timur Lenkkel, és Toktamis tatár hada teljes vereséget szenvedett. A csata előtt Timur táborába özönlöttek a kántól elszökött harcosok, ami hozzájárult az ütközet végkimeneteléhez.

Megjegyzés: A Kondurcsa folyó Szamara városától északra ömlik a Sok folyóba, ami a Volga bal oldali mellékfolyója. A néhai Volgai Bolgárország területén folyt le a csata, mindezt a könnyebb behatárolás érdekében írtam le.

Érdekességként megjegyezném, hogy máshol a döntő ütközet időpontja 1391. június 9-e, van, ahol június 19-e, de Toktamis veresége ténye szempontjából mindez mellékes. Sikerült elmenekülnie, táborát és háremét hátrahagyva, ráadásul Timur serege kifosztotta Szarájt. Ekkortájt fejlesztette tovább hadművészetét Timur Lenk.

Ahogyan Sarafaddín Ali Jazdi, Timur Lenk történetírója röviden jellemzi Toktamis helyzetét: „Előtte az Itil [a Volga folyó], mögötte a vészt hozó kard.” Timur serege nemcsak győzött, hanem óriási zsákmányt is szerzett. Megszámlálhatatlan ménesek, csordák, nyájak, szolgák hada. Így érkeztek vissza Szamarkandba.

Szövetségkeresések

Timur Lenk csatában súlyos vereséget mért Toktamisra, de nem megsemmisítő csapást. Célja láthatólag az elrettentés volt, hiszen úgy tért haza Közép-Ázsiába, hogy nem gondoskodott az Arany Horda trónutódlásáról. A kiszemelt kán Temür-Kutlug lett volna, de amíg Toktamis élt, szó sem lehet tényleges hatalomátvételről. Sőt az elmenekült Toktamis lázas politikai tevékenységbe kezdett. Két oldalról remélt segítséget, akik képesek lefoglalni Timur Lenk hadait. Egyrészt a mameluk Egyiptomhoz, al-Zahir Barqûq szultánhoz fordult segítségért 1385-ben.

Érdekes, hogy az Arany Horda és Egyiptom politikai közeledését minden esetben valamely közös ellenség felbukkanása bátorította. Egy évszázadon át a perzsiai ilkánok elleni közös fellépés a barátság alapja. Az ilkánok bukásával a barátság egyre lanyhult, s az 1360-as évekre, az anarchia korára szinte teljesen megszakadt a két fél kapcsolata. Most, hogy Timur Lenk előretört Iránban és a Közel-Keleten, ismét van alapja a barátkozásnak: a közös fenyegetettség. 1385. január 30-án a nagykövetség hét sólymot vitt ajándékba a szultánnak, de, mint régen is, Egyiptom nem volt képes katonai segítséget adni az Arany Hordának. Ráadásul katonai ereje meg sem közelítette Timur Lenkét. Ez volt az utolsó szövetség a Horda és a Mameluk állam között, ami 1382-1399-ig tartott.

Fontosabb tehát, hogy Toktamis a litván nagyfejedelmet és a lengyeleket is megkörnyékezte. Toktamis a lengyel trónon ülő Jagellónak küldött levelet 1393. május 21-i keltezéssel. Toktamis beszámolt róla, hogy mindenfelé lázadás tört ki országában, s Bek-Bulat Edigü emír közvetítésével behívta az országába Timur Lenket.

Megjegyzés: Edigü nevéhez köthető későbbiekben a Volga és az Urál folyók között alapított Nogai Horda.

A numizmatikai adatok pontosan igazolják ezt az állítást: 1390-1391-ben Bek-Bulat névre vert érmék voltak forgalomban, tehát rövid ideig uralkodhatott egy ilyen nevű ellenkán. Az is igaz, hogy Edigü, Timur Lenk oldalán vett részt a Toktamis elleni harcban. Litvánia és Lengyelország Toktamist végül megsegítette. Most, 1393-ban, hogy Toktamis újból szilárdnak érezte saját helyzetét, szövetségre szólította fel Jagellót, sőt arra kéri, hogy a tatár fennhatóság alatti területek adóját adja át követeinek. Toktamis Lengyelországot és Litvániát szövetségesként, természetesen tatár vazallusokként szeretné maga mellé állítani.

Toktamis és az Arany Horda végzete

Toktamis az 1391-es vereséget tehát kiheverte, s továbbra is ő az Arany Horda kánja. Pár év alatt Toktamis annyira megerősödött, hogy 1394-ben Derbenten átkelve rátámadt Timur Lenk perzsiai, shírwáni területeire. Érdekességként említem meg, hogy Shírwán kifosztásának éve sem tiszta, mert van olyan feljegyzés is, amely szerint már 1392-ben, az 1391-es kondurcsai vereség után Toktamis összeszedte erejét és megtámadta Shírwán/Sirván környékét a Kaukázusban.

 Timur Lenk ezt már nem tűrhette, tüstént elindult Damaszkuszból, ahol a közel-keleti tervei kötötték le – Perzsiában és Mezopotámia északi részén indított még 1392-ben hadjáratot. Timur Lenk dél felől átkelt a Kaukázuson. A korábbi, az 1391-es vállalkozása kis híján csődöt mondott. Most viszont kitaposott utakon járt, amelyeken az ilkánok és az Arany Horda kánjai több mint száz éven át vezették egymás ellen seregeiket. A Szamur folyón, majd a derbenti szoroson átkelve, a Terek vize mellett ütött tábort, nem messze Toktamis seregétől. Az Észak-Kaukázusban folyó Terek mentén megvívott csatára 1395. április 22-én került sor. Az ütközet részleteit, akárcsak a kondurcsaiét, jól ismerjük Timur Lenk perzsa történetíróinak munkáiból.

Változatlan formában közlöm Bendefy feljegyzését: „Április 15-én hajnalban Timur hét részre osztotta seregét, majd kiválasztott testőrei élén maga is annak élére állt. Felhangzott a kürtjei, nyomában a tatárok csataordítása: Dar u gar! /Üsd és vágd! / Kiröppenő nyilaiktól elsötétült az ég. Olyan elemi erővel rohantak Toktamis seregére, hogy az nem tudott ellenállni a rohamnak, hanem hamarosan szétszóródott, mire Timur hadainak az üldözés jutott feladatul.”

Az Arany Hordára Timur hadjárata mérte a végső csapást 1392-1396 között.

Timur Lenk másodszor is legyőzte az Arany Horda hatalmas seregét. Toktamis a Volga felé menekült, Timur Lenk a nyomában. Felismerte, hogy a kán az arany hordai városok támogatását élvezi, ahonnét állandó katonai támogatásban részesült, ami már önmagában is komoly veszélyforrást jelentett. A győztes Timur Lenk most azonnal ellenkánt állított, az egykori Kék Horda élén állt Urusz kán fiának, Kajradzsaknak a személyében, csapatokat adott mellé, s a Volga bal partjára küldte harcolni Toktamis ellen. De Kajradzsak hamarosan meghalt – talán megölté anélkül, hogy Toktamist fenyegetni tudta volna. Ezt követően Urusz unokáját, Temür Qutlugh kánt támogatta Timur Lenk. Egy másik herceget is pártfogolt, Edigü személyében.

Bár Timur Lenk győzött, Toktamis pedig soha többé nem tudta összeszedni erőit, az a puszta tény, hogy életben maradt, potenciális veszélyt jelentett Timur Lenk számára. Timur Lenk tehát a tereki győzelem után minden követ megmozgatott, hogy ha már Toktamist nem is láthatta holtan a harcmezőn, az Arany Horda állama soha többé ne legyen erős hatalom. Mielőtt fölprédálta és elpusztította az Arany Horda területét, megbízható embereinek egy részét hazaküldte Transzoxaniába és Iránba, nehogy távollétében lázadás üsse fel a fejét. Csak ezután látott hozzá a rettenetes pusztításnak.

Lovasai előbb az Arany Horda nyugati részén söpörtek végig, a Dnyeper folyóig, majd visszatértek a Donhoz. Timur Lenk számtalan hódítására és hadjáratára nem térek ki, mert most csak Toktamis és a Horda sorsa érdekel bennünket.

A főváros, Új-Szaráj következett. A Volga mentén Timur Lenk hadai hamarosan el is érték az Arany Horda utolsó bástyáját, amit felprédáltak 1395 telén. Timur Lenk meg akarta törni a Horda erejét, északi-északnyugati határain nyugalmat akart. Nemcsak az Arany Hordát zúzta szét, mint politikai nagyhatalmat, hanem a városok elpusztításával az eurázsiai kereskedelemnek ezt a szakaszát is. Ezután az ázsiai áruk még sokáig Iránon és Szírián át érkeztek Európába. Ezek a letarolt városok sohasem tudták kiheverni Timur Lenk dúlásait. Nagyon lassan épültek újjá, s egykori nagyságukat, gazdagságukat, fényüket már sohasem tudták visszaszerezni.

Toktamis másodszori veresége, majd az Arany Horda városai szétzúzása döntő fordulatot idézett elő Kelet-Európa életében. Az Arany Horda többé sohasem állt igazán talpra, s ennek kétségtelenül az orosz nép látta hasznát. Timur Lenknek Toktamis fölött aratott győzelmeit számos tényező együttes hatása idézte elő. A legfontosabb kétségkívül Közép-Ázsia török népeinek hatalmas katonai ereje, amelyet Timur Lenk szervezői és hadvezéri képessége kitűnően használt fel hódító céljaira.

Timur Lenk miután kifosztotta a Horda fővárosát, Új-Szarájt és a Horda élére a saját emberét, Temür Qutlughot ültette. Eközben Toktamis menekülni kényszerült és Vitold (Vytautas néven is ismert, későbbiekben így fogom írni, aki II. Ulászló unokatestvére) litván nagyfejedelemnél talált menedéket. 1399-ben Temür Qutlugh felszólította a litván fejedelmet, hogy adja ki Toktamist, de ezt Vytautas megtagadta, aki ráadásul még hadat is üzent ellene.

1399. augusztus 12-én a Vorszkla folyó mentén, a mai Poltava közelében, a Dnyeper mellékfolyójánál a tatárok megritkították Vytautas litván nagyherceg seregeit. Temür Qutlugh közvetlenül a csata után meghalt, Toktamis pedig a csata hevében elmenekült. 1401-ben Nyugat-Szibériába vonult, ahol megszerezte a Szibériai kánság felett az uralmat. 1405-ben követei révén ugyan kibékült Timur Lenkkel, de az Arany Horda új kánja, Edigü addig nem nyugodott, míg életben van. Edigü visszatért Hvárezmből, serege élén hadat üzent, s a Tobol folyó melletti csatában életét vesztette a dzsingiszida kán. A hadjárat eredménye, nem csak Toktamis halála, de a Szibériai Kánság meghódítása is.

1405 februárjában elhunyt Timur Lenk, akit az iszlám kardjának is neveztek. A sors furcsa fintora, hogy egykori pártfogoltja, későbbi vetélytársa nem sokra rá követte őt a túlvilágra.

Megjegyzés: Toktamis halálával kapcsolatban azért nem írok biztos dátumot, mert nincs benne határozott vélemény. A legelfogadottabb álláspont szerint 1406-ban hunyt el, viszont van olyan feljegyzés is, amely szerint 1407 januárjában vesztette életét. Úgy vélekedek ennek tudatában, hogy a két évszám fordulója környékén léphetett a túlvilágra a kán.

Toktamis fiai tíz évvel a halála után megszerezték az Arany Horda trónját és néhány évig gyilkos versenyben egymást váltva uralkodtak a kánságon. Az egykor tündöklő birodalom a végnapjait élte. Timur Lenk korábbi szövetségese, Edigü, a néhai Mamajhoz hasonlóan beglerbégként uralkodott. Halála után, 1420-ban az Arany Horda végleg felbomlott.

A keleten maradt magyarokról

Toktamis és Timur hadakozása közepette számtalan nép és törzs került a hadjárataik útjába. Egy apró kitérő erejéig kívánom megemlíteni a keleten maradt magyarok sorsát. Minden pontra értelemszerűen nem térek ki csak, ami a jelenlegi témát érinti.

Az Arany Hordára jellemző volt a haderő és a népek folyamatos területi elrendezése, azonban feltételezhető, hogy a keleten maradt magyarok zöme Magna Hungaria behódolása után régi lakhelyén maradthatott és keveredett az őket körülvevő kipcsakokkal. A XIII. századtól az Arany Horda részévé váló Volgai Bulgária határvidékén élő, s iszlám vallásra áttérő keleti magyarok betagozódtak Dzsocsi Uluszába. Roman Hautala szerint a volgai magyarok zömét a tatárok a hódítás után elköltöztették, és ez lehet az oka, hogy a Baskíriát leíró latin források nem tudnak róluk.

Ajbolat Kuskumbajev szerint „az alávetett nomádokat nem egyszer átszervezték és új katonai egységekbe szervezték a hódítók […] Így a keleti (volgai-uráli) magyarok és a Destben élő kipcsakok között hosszú időn át fennálló etnikai kapcsolatok voltak a középkor derekán, pontosabban az Arany Horda korában.”

A XIII. század végétől kezdve a keleti, perzsa és arab források tanúbizonysága szerint a keleti magyarok betagozódtak az Arany Horda népei közé, és részt vettek a mongol alapítású nomád birodalom harcaiban.

Ajbolat Kuskumbajev egy arab szöveget oroszra fordíttatta, és ebben olyan adatot közöl, ami új fényt vethet a keleten maradt magyarokról: „A 797-es (1394-95) évben Timur tudomást szerzett arról, hogy Toktamis kán, a Dast-i Kifdzak uralkodója visszatér Szarájba. Timur nyomban követte őt, egészen addig, amíg el nem foglalta Toktamis országát, és maga Toktamis nem menekült Bulgarba. Timur olyan mélyen behatolt Toktamis országába, hogy eljutott az oroszokig, cserkeszekig, madzsarokig, és Azarig, ahol nagy mészárlást vitt végbe, foglyokat és rabokat ejtett, rabolt és pusztított. Pontosabban ebben az időben történt, hogy a madzsarok a keleti oldalról átmentek a nyugatira, és letelepedtek a Don mentén, ahol bevettek számos várost, erődített települést, amelyek közül a legnagyobb Bidzs városa volt. Ők a legfigyelemreméltóbb hitetlenek”

A szövegből kitűnik, hogy a keletről nyugatra átköltöző magyar etnikai csoport nem volt muszlim – különben nem hitetlenként utalna rá az arab krónikás. Emellett arra is külön kitér Kuskumbajev, hogy a magyar lakosság fennmaradt az Arany Horda késői szakaszában a nyugati területeken, a Volga és a Don vidékén, illetve Üzbegisztánban, Szamarkand környékén is.

Összegzés

A dzsingiszida, és egyben a Kék Horda hercege fiatal korában nagybátyja hatalomra kerülésekor elmenekült Szamarkandba, ahol Timur Lenk vette pártfogásába. Amint visszaszerezte az Arany Horda feletti irányítását, ezzel párhuzamosan a birodalom másodvirágzását élhette, de ez sajnos kérészéletű volt.

A Dzsocsi Ulusz utolsó reménységének tartott Toktamis ambíciói bár nagyok voltak, már-már az egykori nagy hódítások korát idézték, általa egységesült újra, s régi fénykorát élhette át a birodalom, még ha csak rövid ideig is, de a tervei megvalósításában részleges sikereket tudott elérni. Az 1380-as évekbeli lépései indították el azt a visszafordíthatatlan folyamatot, ami az Arany Horda hanyatlásához vezetett, és soha többé nem volt képes komoly tényezőként jelen lenni Kelet-Európa és Közép-Ázsia alakulásában. Toktamis és Timur hadakozásának következtében egy birodalom meghalt, de egy új volt születőben. Timur Lenk volt az, aki megszabadította az orosz fejedelemségeket a tatárok egységes hatalmától, s több kisebb kánságra bomlottak fel.

Két ízben indított hadjáratot az Arany Horda ellen, mindegyik győzelemmel zárult Timur számára. Az 1391-es Kondurcsa folyó menti, majd az 1395-ös tereki vereség és a Horda feldúlásával fellélegezhettek az orosz fejedelemségek, s ezzel párhuzamosan apránként képesek voltak megerősödni, később egységesültek. Az Orosz Birodalom meghatározó államalakulatként tűnt fel, amely az évszázadok során a konszolidáció és a hódítások révén Kelet-Európa és Észak-Ázsia nagy részét elfoglalta.

Bibliográfia:

Ajbolat Kuskumbajev (2011): Magyarok keleten és nyugaton. Napkút kiadó. Bp.

Bendefy László (1941): A kumai püspökség története. In: Theologia – Hittudományi folyóirat 8. Bp.

Benkő Mihály (2019): A keleti magyarok történetéről. In: Kelet Kapuja történelmi folyóirat. III. évfolyam, 2. szám. Tortoma könyvkiadó. Románia

Charles J. Halperin (1985): Russia and the Golden Horde. The mongol impact on medieval russian history. Indiana University Press. USA

David Christian (2018): A history of Russia, Central Asia and Mongolia. Volume II: Inner Eurasia from the Mongol Empire today, 1260-2000. Wiley-Blackwell. USA

Dolmányos István (1981): A kulikovói ütközet – a jubileum mérlegén. In: Hadtörténeti Közlemények, 28. évf. 3. sz.

E.J. van Donzel (2022): „Toqtamish, Ghiyath al-Din” In: Islamic desk reference: compliled from The Encyclopedia of Islam. Brill.

Grigoriev A. P. (1983):  Золотоордынские ханы 60—70-х годов XIV в.: хронология правлений. Историография и источниковедение стран Азии и Африки : сборник. — Л

Iver B. Neumann (2014): Europeans and the steppe: Russian land under the Mongol rule. In: International Order in the Early Modern World. Edited by Shogo Suzuki, Yongjin Zhang, Joel Quirk.Routledge.

Janet Martin (2007): Medieval Russia 980-1584. Cambridge University Press. UK

J. J. Saunders (1971): The history of the mongol conquests. Barnes & Noble, Publishers. USA

Kargalov V. V. (1980): Конец ордынского ига.

Kovács Szilvia (2016): Az Arany Horda (1242-1502). SZTE

Maria E. Subtelny (2011): Tamerlane and his descendants: from paladins to patrons. In: The new Cambridge history of islam. Volume 3: The Eastern Islamic World Eleventh to Eighteenth Centuries. Edited by David O. Morgan and Anthony Reid. Cambridge University Press.

Marie Favereau (2014): La Horde d’Or. Les héritiers de Gengis Khan, Paris, éditions de la Flandonnière.

Marie Favereau (2017): The Golden Horde and the Mamluks.

Nazeer Ahmed (2000): Islam in global history: Volume one: from the death of prophet Muhammed to the first world war. Ridgemont Pl. Concorde CA. USA

Peter Jackson (2005): The mongols and the west, 1221-1410. Routledge. USA

Rafael Khakimov – Marie Favereau (2017): The Golden Horde in world history. SH. Marjani institute of history of the tatarstan academy of sciences University of Oxford. Kazan

René Grousset (1970): The empire of the steppes. A history of Central Asia. Rutgers University Press. USA

Rusztan Rahmanaljev: Timur és Toktamis.

Vásáry István (1986): Az Arany Horda. Kossuth kiadó. Bp.

ПОВЕСТЬ О БИТВЕ НА РЕКЕ ВОЖЕ / A Vozsa folyó menti csata meséje.

ЛЕТОПИСНАЯ ПОВЕСТЬ О КУЛИКОВСКОЙ БИТВЕ / A kulikovói csata krónikája.

podgorski.com

weaponsandwarfare.com

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva