A második világháború során mind a szárazföldön, mind a világtengereken, vagy azok alatt, és nem utolsó sorban a levegőben is harcoltak egymással a szemben álló felek. Ha csak a légi győzelmek számát nézzük, akkor egyértelműen a németek voltak az „ászok”. Erich Hartmann “Bubi” a “Fekete Ördög” 352 légi győzelemmel olyan „világrekordot” állított fel, amelyet azóta sem sikerült senkinek sem túlszárnyalni, és talán soha nem is fog senki. Rajta kívül még több, mint félszáz olyan pilóta volt a Harmadik Birodalomban, akik 100 feletti légigyőzelemmel rendelkeztek. Amennyiben a légi győzelmek száma mellett figyelembe veszük, hogy milyen géppel repült valaki és milyen típusú győzelmek ért el, és milyen célpontok ellen, akkor talán Hans-Ulrich Rudel személyét tudjuk kiemelni, aki szintén német volt. Ha viszont elvonatkoztatunk és a légi győzelmek, a csaták száma helyett az ember nézzük, az egyéni tetteket, akkor bizony már sokkal nehezebb a döntés. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a toplistán helyett kell kapnia egy bizonyos Mihail Petrovics Devjatajev nevezetű szovjet pilótának, aki a nemcsak a levegőben állta meg a helyét, hanem a földön is, ahol elég sok borsot tört a németek orra alá a második világháború végnapjaiban. Jelentőségét mi sem mutatja jobban, hogy bő egy hónappal ezelőtt került a mozikba Oroszországba egy az életéről szóló film is.

Mihail Petrovics Devjatajev

A korai évek

Mihail Petrovics Devjatajev 1917. július 8-án született Torbeevo faluban, egy paraszti családban, és a család 13. gyermekeként látott napvilágot. Tulajdonképpen nem is volt orosz, a családja a moksák közé tartozott, akik egy mordvin népcsoportot jelentenek, amelyek viszont finnugorok, és így semmi közük valójában az orosz néphez, amely szláv eredetű. A moksák Mordvinföld nyugati részén élnek, és egyes források szerint körülbelül 300 000 főt számlálnak, azonban a 2010-es népszámlálás adatai szerint alig 4767-en vallották magukat moksa nemzetiségűnek. Devjatajev 1933-ban fejezte be az általános iskolai tanulmányait, ami során 7 osztály sikerült elvégeznie. 1934-ben viszont menekülnie kellett a szülőföldjéről, aminek az oka egy büntetőeljárás kilátásba helyezése volt. Ugyanis a 30-as évek elején életbe léptettek a Szovjetunióban egy „három tüske” nevet viselő törvényt, ami igen sok embernek keserítette meg az életét. Ebben az időszakban nagy éhínség tombolt az országban, amit a szovjet vezetők úgy próbáltak többek között orvosolni, hogy igen szigorú törvényeket hoztak a kollektív vagyon védelme érdekében. Elég volt, ha valaki betakarítás után a szántóföldeken maradt pár szem gabonát próbálta meg felszedni az éhező családjának, és máris a törvény szigora csapott le rá. Magyarán még éhen halni sem volt olyan könnyű a nagy Szovjetunióban.

Devjatajev esetében nem tudni, hogy mi lehetett az igazság, de annyi bizonyos, hogy készült egy jegyzőkönyv arról, hogy ő is részt vett valamiféle élelemgyűjtő akcióban. Ez magában még mindig nem jelent semmit se, mert a szovjet hivatalnokok előszeretettel bemártottak bárkit, akinek nem tetszett a képe. Devjatajev Kazanba menekült inkább, ahol sikerült folytatni a tanulmányait, amelyet 1938-ban fejezett be. A főiskola elvégzése közben a helyi repülőklubban is aktív tag volt, így itt ismerkedett meg a repülés alapjaival. A tanulmányai befejezésével egy időre a Volga folyón egy  hajón dolgozott. 1938-ban a chkalovi katonai repülési iskolára került, ahol 1940-ben végzett, ahonnan a 237. vadászrepülő ezredhez vezényelték.

Devjatajev movie (2021)

A német támadás után

1941. június 22-én a Harmadik Birodalom megtámadta a Szovjetuniót, ami miatt a fiatal 24 éves pilótának is azonnal repülőbe kellett ülnie. Június 24-én már egy I-16-os Rata ülésében találjuk.

Az 1942-ig gyártott gép volt a világ első huzalmerevítés nélküli egyfedelű vadászgépe, amely behúzható futóművel rendelkezett. Az I–16 vadászgépet az 1930-as évek közepén állították hadrendbe és a Szovjet Légierő gerincét képezte 1941-ben.

Devjatajev Minszk közelében lelőtt egy Ju-87 Stuka zuhanóbombázót, amivel megszerezte az első légi csata győzelmét. A következő hetekben Tula fölött egy Ju-88 közepes bombázó jelentette a következő áldozatot, amit egy Jak-1-s ülésében ülve sikerült lelőnie.

A Jak-1 egy alsószárnyas, behúzható futóműves, vegyes építésű vadász- és vadászbombázó volt, amelynek a különböző változatait egészen a háború végéig gyártottak.

A küzdelemben a Jak is megsérült, így sürgősségi kényszerleszállás lett a légiharc vége, amiben a pilóta is megsérült, így egy időre kórházba került. 1941. szeptember 23-án, éppen egy küldetésről tért vissza, amikor megtámadta egy Messerschmitt BF 109 páros. Az egyiket sikerült lelőnie, de ő maga is megsebesült a bal lábán. Eddigre már 180 küldetés, 35 légicsata és 9 ellenséges gép lelövése volt a háta mögött. A sérülése miatt az orvosi bizottság nem engedte, hogy tovább repüljön vadászgépen, ezért csak Polikarpov U-2 / Po-2 gépre adtak neki engedélyt, amivel futárfeladatokat látott el, és így vett rész sorozatban 280 küldetésen.

1943-ban egy szanitécezredben szolgált, és 80 küldetés során 120 katonát mentett ki, miközben 600 liter vért és 1.500 kilogramm gyógyszert és más rakományt szállított a bajtársainak. 1944-ben Alekszandr Ivanovics Pokriskin, a 16. gárda vadászrepülő ezred parancsnoka jóvoltából újra vadászpilóta lehetett. 1944. július 13-án P-39-es vadászgépen repült Lviv környékén a 104. gárda vadászrepülő ezred kötelékében.

A P–39 Airacobra az amerikai Bell repülőgépgyár második világháborús vadászrepülőgépe volt, amelyből több, mint 5 ezer darabot a Szovjetunió kapott a kölcsönbérleti szerződés jegyében.

Légiharcba keveredett, ami során lelőtt egy FW-190-est, de egy olyan egyenlőtlen harcba keveredett, hogy csoda volt, hogy túlélte egyáltalán. A gépét lelőtték, a jobb lába megsérült, de szinte az utolsó pillanatban sikerült ejtőernyővel kiugrania. Súlyos égési sérülést is szenvedett, de ami a legrosszabb volt az egészben, hogy a német vonalak mögött ért földet, ahol a sérülései miatt sem tudott elmenekülni, így fogság lett a légi harc vége.

A fogságban

A fogságba esés után kihallgatás következett, ami ismerve a németeket, igencsak alapos próbált lenni, amit az is bizonyít, hogy az Abwehr, a katonai hírszerző és elhárító szervezet a varsói részlegéhez irányította a foglyot. Mivel a kihallgatások során semmiféle értékes információt nem tudtak kiszedni belőle a németek, fogták és egy lengyelországi hadifogolytáborba helyezték el, ahonnan hamarosan egy másik táborba szállítottak át. Itt, a táborban, összeismerkedve a többiekkel azonnal a szökésen kezdett el gondolkodni Devjatajev. Éjjelente kanalakkal, tálakkal felszerelkezve egy alagút ásását kezdte meg a társaival egyetemben. A kitermelt földet a padló alá tuszkolták be, ahova azért fért be, mert a kunyhó, amiben őrizték a foglyokat, nem rendelkezett alappal, csak egy cölöpökön nyugvó rögtönzött építmény volt. Már csak pár méter hiányzott a lelkes alagútépítőknek a szabadsághoz, amikor lebuktak, az őrök felfedezték az alagutat. Nagyon úgy néz ki, hogy egy besúgó jóvoltából derült fény a ténykedésre, aminek az lett a következménye, hogy a szervezőket, résztvevőket kihallgatás és kínvallatás után vagy halálra ítélték, vagy tovább küldték másik erősebben őrzött intézménybe.

Devjatajev movie (2021)

Devjatajevet Németországba küldték a sachsenhauseni haláltáborba (Berlin közelében). De szerencséje volt, mert a fogvatartottak közül az egyik lecserélte a címkéjét egy másikra, amelyet nem a hadifoglyok, hanem a büntetőtáborokba kerülők kaptak. 1944. október végén egy 1.500 fogolyból álló csoport részeként Usedom szigetére küldték,  ahol a titkos Peenemünde kísérleti telep volt, ahol a németek a rakétafegyvereiket fejlesztették és tesztelték. Mivel az egész létesítménynek még a létezése is titkos volt, innen csak a helyi krematórium kéménycsővén keresztül lehetett megszabadulni a rémálomtól. 1945 januárjában, amikor a front a Visztulához közeledett, Devjatajev több társával együtt a szökés gondolatával kezdett foglalkozni. Talán az előző kísérlet kudarca miatt is egy sokkal meredekebb, így a németek számára is teljesen váratlan szökési terven kezdtek dolgozni. A munkások ugyanis a tábor közelében található repülőtéren dolgoztak, ahol ott állomásozott pár repülőgép, amelyek egyikével kívánt meglépni a munkások egy kis csoportja.

Devjatajev lopva tanulmányozta a német repülőgépek pilótafülkéit, továbbá a reptér környékén fekvő sérült repülőgépekről eltávolították a műszerfalakat. Az így beszerzett alkatrészeket a táborba csempészték, ahol lefordították a jelzéseket, és így mintegy home office módon tanulva Devjatajev „megtanulta” a német gépek vezetését. Amint elegendő tudással volt felvértezve, jött a következő lépés, egy repülőgép elkötésének és a vele való felszállásnak a precíz megtervezése. Minden résztvevő fontos feladatot kapott, így ahhoz lehetne a legjobban hasonlítani, mint napjainkban a Forma 1-ben a kerékcsere, ahol mindegy egyes másodperc számít.

A szökés

A szökést 1945. február 8-ára tervezték. A repülőtéren dolgozva a foglyok, kiválasztották a megfelelő pillanatot, majd akcióba léptek. Megöltek egy őrt, ami után annak érdekében, hogy a németek ne gyanakodjanak semmire, az egyik rab felvette a ruháját, és őrségbe is visszaállt.  Amikor a német technikusok ebédelni mentek, Devjatajev és a csoportja bepattant egy He-111H bombázóba. Devjatajev beindította a motorokat, és járatni kezdte az indulás előtt. Hogy a németek ne vegyék észre a csíkos börtönruháját, derékig le kellett vetkőznie. De nem tudtak észrevétlenül felszállni mert valaki megtalálta a meggyilkolt őr holttestét, és riadót fújt. A német katonák minden oldalról a Heinkel felé kezdtek rohanni, amire Devjatajev elkezdett felszállni, de az nem ment olyan egyszerűen, lévén életében először vezetett ilyen gépet. Szinte az utolsó pillanatban tudták felemelni a gép orrát és felszállni.

Devjatajev movie (2021)

A németek azonnal riadót fújtak az egész körzetben, és vadászgépeket küldtek üldözni a menekülőket. A vaskereszt és az arany aranykereszt birtokosa, Günter Hobohm főhadnagy és Walter Dahl ezredes találták meg egyedül a szökésben lévő Henkel bombázót, és amint jelentették rádión ezt a tényt, parancsot is kaptak a gép elpusztítására. Ezzel csak annyi baj volt, hogy egyik vadászgép sem rendelkezett lőszerrel a feladat végrehajtására, mert éppen küldetésből tértek vissza. Devjatajev a nap alapján tájolva vezette a lopott gépet a saját vonalak felé. Amint elérte a frontot az orosz légvédelem akcióba lendült. Légvédelmi ágyuk tucatja kezdte lőni a német bombázót, ami meg is sérült, így kényszerleszállást kellett végrehajtani  Gollin falutól délre, a 61. hadsereg frontszakaszán.

Hermann Göring a Luftwaffe parancsnoka személyesen utazott a Peenemünde-i telepre, ahova az SS kíséretében érkezett meg. A németek egyik legnagyobb titka volt az, ami itt folyt, és erre pár orosz munkás megszökött egy német géppel, ez hatalmas fricska volt, ami büntetésért kiáltott. A hadifogolytábor parancsnokát és négy őrt azonnal kivégeztek, de még ezen kívül is számos katona büntetése lett a halál. A másik oldal sem volt sokkal kegyesebb. A szovjet NKVD (Belügyi Népbiztosság) tisztjei egyszerűen nem akarták elhinni, hogy egy pilóta vezetésével pár orosz munkás megszökött egy ilyen szigorúan őrzött létesítményből, túl életszerűtlennek találták. A szökevényeket kemény és megalázó ellenőrzéseknek vetették alá az NKVD szűrőtáborában, Pszkov megyében, Nevel városában, ami után  büntető zászlóaljakhoz küldtek szinte minden résztvevőt.  Szergej Koroljev a híres repülőgép-tervező 1945 szeptemberében Usedom szigetére érkezett, hogy megismerkedjen a Wehrmacht titkos létesítményével. Ott tudta meg, hogy a közeli táborban raboskodott egy pilóta, akinek sikerült egy repülőgépet ellopva elmenekülni pár társával. Ekkor jöttek rá arra is, hogy a Devjatajev által elkötött bombázó fedélzetén ott pihent a V-2 rakéta integrált rádióvezérlő és céljelző rendszere, ami bizony igen komoly segítséget jelentett a szovjet tudósok számára a német technika megfejtése és lemásolása terén a következő években. Ennek a hatására Devjatajev a társaihoz képest olcsóbban megúszta a dolgot, mert a vele megszökött orosz rabok többsége még a háború vége előtt meghalt. A büntetőzászlóaljakban semmit nem számított az emberélet, így az oda kerültek nem is húzták nagyon sokáig. Ahhoz képest, hogy mit kockáztattak, és mit „szereztek” a Szovjetunió számára, mindezekért cserébe a saját hazájuktól nemhogy elismerést nem kaptak, hanem még ők voltak az árulók. De ilyen volt a Sztálini rendszer, amely idővel felfalta a saját gyermekeit.

Utóélet

1945 novemberében Devjatajev tartalékba került, 1946-ban pedig rakodóként tudott csak elhelyezkedni a kazanyi folyami kikötőben. Leveleket írt Sztálinnak, és egy sor magas rangú vezetőnek, de 12 évig magasról tettek rá. A helyzet csak 1957-ben változott meg, amikor márciusban megjelent a róla szóló cikk. Ennek nyomán a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1957. augusztus 15-i rendeletével Mihail Petrovics Devjatajev főhadnagyot a bátorságáért kitüntették a Szovjetunió hőse címmel. Ebben az évben a Raketa utasszállító szárnyashajók egyik első kapitánya lett, és egészen a nyugdíjba vonulásáig hajóskapitányként dolgozott. Nyugdíjba vonulása után aktívan részt vett a veterán mozgalomban, létrehozta a Devjatajev Alapítványt, és segítséget nyújtott azoknak, akiknek különösen szüksége volt rá. 2002. november 24-én halt meg, ami után a kazanyi Arszk temetőben temették el. Torbeevo faluban emlékművet emeltek neki 2021-ben, de nyitottak egy múzeumot is az életével kapcsolatban.

Felhasznált irodalom:

https://hu.ww2facts.net/30991-mikhail-devyatayev-from-a-concentration-camp-to-the-s.html

Devyataev, Mihail (1972). Полёт к Солнцу. Moszkva: DOSAAF.

https://hu.greatplainsparanormal.com/6483299-hitlers-personal-enemy-how-the-captured-pilot-devyatayev-changed-the-course-of-the-war-alternative-view

https://warspot.ru/18922-pobeg-iz-penemyunde

https://rg.ru/2012/07/04/reg-ufo/devyataev.html


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.