Ebben az írásban ismét egy örmény nemzeti hősről lesz szó, hasonlóhoz, mint korábban volt Andranik tábornok. Mindketten népük túlélését, sorsának jobbá tételét tűzték ki életcéljuknak, és olyan krízishelyzetben álltak helyt, ahol sok ember könnyedén elbukott volna. Vazgen Sargsyan-ról lesz szó, aki a független Örményország miniszterelnöke, honvédelmi minisztere és katonaságának megteremtőjeként vált ismertté hazájában. Ő lett a Sparapet. Ez az elnevezés egy örökletes fővezéri cím volt I. Artaxias (Kr.e. 190/189-160/159) örmény uralkodó óta, és hősünket a Karabahi háború (1988-1994) során tanúsított vezetői munkája után emlegették ezzel az ősrégi megtisztelő címmel. Drámai életútról lesz szó, egy alulról jövő, céltudatos, kemény ember felemelkedéséről, aki tragédiába illő módon távozott, pont, amikor a csúcsra ért, szó szerint a csillagok közé.
Kezdjük a történet végén kivételesen. 1999. október 27-én délután 5 óra 15 perckor öt fegyveres kalasnyikovokkal a kabátjukban behatolt a nemzetgyűlés épületébe az örmény fővárosban, Jerevánban. Nyolc embert lelőttek, és harmincat megsebesítettek a parlamentben, a halottak között volt a miniszterelnök, Vazgen Sargsyan és szövetségese Karen Demirchyan is, a parlament elnöke. A fegyveresek elsősorban Sargsyanra utaztak, a többiek halála igazából nem állt szándékukban. Hazafiaknak vallották magukat, akik észhez térítik a nemzetet és megbüntetik a vérüket szívó, korrupt politikusokat (Örményországban a politikusok korrupciója tényleg bénító, a magyarénál jóval jelentősebb). A jelenlévő riporterek beszámolói szerint a fegyveresek felmentek, azt mondták; „elég legyen a vérünk ivásából”, erre Vazgen Sargsyan higgadtan azt válaszolta, „mindent megtettünk értetek, és a gyermekeitek jövőjéért”, majd két méterről egy sorozatot lőttek az államférfiba. Így halt meg a főszereplőnk, és született egy új örmény nemzeti hős.
Vazgen Sargsyan élete érdekesen, kissé másképpen indult, mint azt az ember gondolná. Ararat községben született 1959-ben, és itt is járt iskolába. A település nem messze található Jerevántól, a fővárostól (bár Örményországban, az ország kicsinysége miatt tulajdonképpen minden közel van a fővároshoz), és ha kicsit személyessé tehetem a témát, volt szerencsém járni itt, a hős személyes múzeumát is felkerestem. Az iskola elvégzése után felment a nagyvárosba és a Fizikai Kultúra Örmény Állami Intézetében tanult, így a szovjet hadseregbe e miatt nem kellett belépnie. 1983 és ’86 között az Ararát Cementgyár komszomol vezetője, ezek mellett kezdő író. Az Írószövetség tagja, és a Garun – Tavasz című havonta megjelenő irodalmi folyóirat kiadásáért felelős osztályának vezetője. A 80-as évek végére aztán egy könyv, néhány cikk és iromány után másra kezdett fókuszálni, ahogy a Szovjetunió szétesett és népe története sorsfordulóhoz érkezett.
Azzal nem kell időt tölteni, hogy taglaljuk a keleti szörnyeteg felbomlásának okait, folyamatát, azonban a kaukázusi helyzet nyúlfarknyi bemutatása szükséges. Gorbacsov glasznoszty politikája enyhülést hozott a felülről elfojtott szovjet közéletnek, ebben a miliőben jelenhetett meg a Karabah mozgalom, mely a többségében még mindig (a szovjet idők kemény betelepítési politikája ellenére) örmények lakta oblaszty-ot (területet) független enklávé státuszban az Örmény SZSZK alá kívánta rendelni – és ebben az ott élő örmények is egyetértettek. Megjegyzendő, hogy ez az a terület, amelyért pályafutása végén Andranik tábornok is harcolt, és ezzel legalább annyit elért, hogy a civil lakosságot nem irtották ki, így 70 évvel később egyáltalán újra felszínre törhetett a kérdés. A gorbacsovi politika tehát egy kis teret engedett, de az eredménytől (sztrájk az Örmény és az Azeri területeken is – márpedig a munka nem állhat le, ez még a konkrét háborús helyzet során is sokszor így szerepel a sajtóban, ami kabaré) hamar megijedtek a vezetők, és a tájékoztató médiumok újra keményebb cenzúrát alkalmaztak, így a hírek inkább szájhagyomány útján terjedtek, ennek negatív hatását nem kell azonban ecsetelni.
A Szumgait-i pogrom (1988. február 26 – március 1.) után mindkét etnikum elkezdett fegyverkezni és az összecsapások a közösen lakott területeken mindennapossá váltak. Szumgait városában közel 250 ezer ember lakott, és abból kb. 14 ezer örmény volt. A pogrom során a helyi azeriek megtámadták az örményeket, több tucat embert brutális módon megöltek, házakat, autókat gyújtottak fel, és csak a katonaság bevetésével lehetett leállítani a véres eseményeket. Ezután Vazgen Sargsyan se maradt tétlen, a yeraskhi nevű önkéntes csoportok vezetését vállalta magára 1988-89 során, mely tevékenységének színtere nem messze volt szülővárosától, és közel a Nakhchivan Autonóm területhez. 1990 elején az Össz-Örmény Nemzeti Mozgalom vezetőségének lett tagja, mely a karabahi szovjet 1988. február 20-i egyesülési döntése után jött létre. Az 1990. májusi választásokon bejutottak a parlamentbe, Sargsyan a Védelmi- és Belügyi Tanács tagja lett, ahol indítványozására egy Speciális Ezredet állítottak fel, amely az első Moszkvától független erő lett és ez szolgált magjául a független örmény hadseregnek, melyet csak ezután hoztak létre. Hősünk tehát ezzel a lépéssel vált az önálló hadsereg megalapítójává.
A megbukott augusztusi puccs (Moszkva, 1991. augusztus 19-21 – a keményvonalas szovjet vezetők Gorbacsov elleni puccskísérlete, Jelcin felemelkedése) után egy hónappal Örményország népszavazással kinyilvánította függetlenségét. Levon Ter-Petrosyan megválasztott elnök kinevezte védelmi miniszterének Vazgen Sargsyant, akinek a vezénylete alatt 1992. január 28-án hivatalosan is megalapították az Örmény Hadsereget, aminek jól mutatja fontosságát, hogy ez a nap azóta is nemzeti ünnep. Sargsyan úgy vélte, 30.000 emberre lenne szükség első körben, ezzel a karabahi konfliktusban is segítséget tudnának nyújtani testvéreiknek. 1992. május 9-re beérett az első katonai győzelem; a betelepített/betelepült azeriek által lakott Shusha hegyi települést foglalták el, mely stratégiailag igen fontos magaslaton állt, innen lőtték főként GRAD rakétákkal Karabah fővárosát, Stepanakertet az azeriek.
Ez az esemény is nemzeti ünnep (május 8-9) lett, melyet együtt ünnepelnek a II. Világháború európai végét jelentő Győzelem Napjával.
1992 nyara azonban kritikus helyzetet hozott, az azeri vezetés megindította a Goranboy offenzívát (a támadás Goranboy területről indult, Észak-Karabah irányából), és jelentős előre nyomulást tudtak elérni. Nagyjából 8.000 azeri katonát, legalább 90 tankot, kb. 70 gyalogsági támogató járművet és helikoptereket vetettek be ekkor, ez volt a háború leghevesebb periódusa. Vazgen Sargsyan felszólította a civileket, hogy önkénteseket állítsanak ki maguk közül, és a legkritikusabb részen harcoljanak, ahol a túlélés esélye csekély. Halálra Ítélt Sasok lett ennek a zászlóaljnak a neve, és Gandzasar kolostor körül megállították az azerieket, az ezen a hegycsúcson épült szent hely, mely először a 10. században van említve fontos eszmei értéket és morális löketet adott az örményeknek, itt székel a karabahi térség érseke. Az önkéntes harcosok élete nem volt egyszerű, 1988-óta, sokszor saját összebarkácsolt fegyvereikkel harcoltak.
1992 októberétől főszereplőnk a védelmi ügyek elnöki tanácsadójaként dolgozott, küldöttként a határterületek egységeinek megszervezésén munkálkodott. Jelentős szerepet játszott a Goranboy hadművelet után megindult örmény sikerekben, mint szervező-irányító tiszt. A helyi kis önkéntes csapatokat összefogta, részvételüket beillesztette a formális hadsereg tevékenységébe. Mivel Azerbajdzsán a sikertelen offenzíva után belső problémákkal küzdött, az örmények magukhoz ragadták a kezdeményezést, és 1993 áprilisára átlépték Hegyi-Karabah határát, és elfoglalták Kelbajar várost. Ezzel a nemzetközi figyelem is az ügyre terelődött, Törökország lezárta Örményországgal közös határát, ez mai napig megnehezíti elsősorban utóbbi állam életét, és az ENSZ is elítélte ezt a terjeszkedést. Maga Kelbajar és térsége a Karabah és Örményország közötti részen helyezkedik el, a terjeszkedés egy része arra irányult, hogy az összeköttetés az autonóm terület és az anyaország között teljes lehessen. Kelbajarnál a csatatéren egyébként a szintén nemzeti hős, Monte Melkonian is részt vett a támadásban.
Sargsyan már korábban is vezette a Yerkrapah önkéntes véderőt, de 1993-ban megalapította ennek veterán unióját, egy szervezetet, mely aztán jelentős politikai erőre tett szert. 1994. május 5-én Azerbajdzsán, Örményország és Hegyi-Karabah Köztársaság aláírták a Bishkek Protokollt, mely mai napig a konzerválja a konfliktust.
A két ország máig ellenséges viszonyban él egymás mellett, a határon a katonák lövik egymást, mindennaposok a veszteségek. Emellett Karabah de facto létező állam, ám csak néhány hasonló helyzetben lévő egzotikus állam ismerte el létezését (Abházia, Dél-Oszétia és a Dnyeszter Menti Köztársaság), de jure ez a terület még Azerbajdzsán része. Mintegy 30 000 ember halt meg, és a harcok, valamint az etnikai tisztogatások miatt 230.000 örmény és 800.000 azeri menekült el. A fegyveres harc tehát lezárult, és Vazgen Sargsyan is inkább a politikai felé fordította figyelmét, nagy részben a mögötte álló Yerkrapahon keresztül.
1995. július 26-tól újra védelmi miniszterré nevezte ki Levon Ter-Petrosyan, ezt a hivatalt vitte 1999-ig. Az örmény politika szürke eminenciásává vált, Thomas de Waal – újságíró, aki Black Garden című könyvében adott egy meghatározó munkát a konfliktusról – kifejti, hogy „A hadsereg vált a legerősebb intézménnyé Örményországban. (…) A vezető generalisszimusz Vazgen Sargsyan volt, Örményország karizmatikus első védelmi minisztere, legjelentősebb hadi vezetője, felemelkedő feudális ura. 1993-ban megalapította a Yerkrapah veterán mozgalmat, ami átvette a gazdaság jelentős részét. Ter-Petrosyan elnyomta a Dashnaktsutyun pártot, és vitatható körülmények között – tankokat vezényelve a felháborodott tüntetők ellen, akik megszállták a parlamentet – fenntartotta hatalmát, Sargsyannal támogatásával. 1995 és 1999 között négy választást befolyásolt a hadsereg, így valóban elmondható, hogy a háttérből a Sparapetnek komoly hatalom volt a kezében.
„A védelmi miniszter Vazgen Sargsyan végül kulcsszerepet játszott az elnök lemondásában. Ironikus, hogy Sargsyan volt, aki megmentette a Ter-Petrosyan rezsimet a csapatok beküldésével Jerevánba a vitatott elnöki választás után 1996 szeptemberében, de az örmény vezető az engedményes Karabah békefolyamat támogatásával eljátszotta Sargsyant maga mögül. A növekedő krízis közben a védelmi miniszter azt állította, nem lépne odébb, még ha az elnök utasítaná se… Michael P. Croissant így írta le az 1998-as szituációt. Valahogy így születnek a diktátorok – amikor egy védelmi miniszter nem fogad szót az elnöknek, ott a hatalom egyértelmű kinél van. A Sparapet tagadta, hogy része lett volna az elnök lemondásában, és pozitívan nyilatkozott róla. Egyelőre a háttérből támogatta az új elnököt, a kissé partvonalról jött Robert Kocharyant, de kapcsolatuk hamar megromlott, miközben gyanús leszámolások kezdődtek a Kocharyan köréhez tartozó felső vezetők ellen, és pletykák kaptak szárnyra.
Az 1999-es választásokra már, mint miniszterelnök-jelölt indult a Sparapet, Karen Demirchyannal, az Örmény SZSZK korábbi vezetőjével szövetségben. Különös szövetség volt ez, de hatásos; 1999. május 30-án győztek a választásokon. Június 11-én miniszterelnök lett, egyesek szerint az ország történetének legerősebb politikusaként, mások úgy vélik, már korábban is az volt. Kocharyan elnök a háttérbe szorult, Vazgen Sargsyan eredményesen építette ki maga körül a hatalmat, a merénylet előtt azonban ideje már nem maradt, hogy maradandót alkosson, mint miniszterelnök.
Személyisége alighanem összetettebb volt, mint egy átlagos katonáé. „A nyilvánosság nem ismer engem igazán. Csak a belső köröm ismer jól. Mások a szakállról azonosítanak, hogy mindig őrülten viselkedem és izzadt vagyok, és ez a jelen képe rólam. Az emberek nem értenek meg, félnek tőlem.” – nyilatkozta magáról a Sparapet. Ebben lehetett is valami, kezdeti irodalmi pályája arra utal, fogékony lehetett a művészetekre, és az átlagosnál műveltebb volt. Karizmatikus, „erős ember” típusú vezető volt, és a politikai játszmáktól sem riadt vissza. Elsősorban népéért dolgozott, de a poszt-szovjet örmény maffia-vezetők jegyeit is mutatta; luxus-szeretet, imázs építés, egzotikus ajándékok. A harcok során vezetőként azonban mindezeket ellensúlyozta hozzáértése, szükséges brutalitása és a törvények iránti hajlíthatatlan kiállása.
A gyilkossággal kapcsolatban aztán természetesen többféle teória felmerült, a bűnesettel összefüggésbe hozták az elnököt, köréből többeket őrizetbe vettek, de kapcsolatot nem találtak végül. A nemzetvédelmi miniszter az azóta diktátorszerű hatalmat kiépített Serzh Sargsyan volt a lövöldözés idején, őt is találgatások célkeresztjébe került, de itt sem derült fény semmire. Vazgen Sargsyan tragikus halála azonban azt eredményezte, hogy ikonná vált, szinte szent státuszba emelkedett. Számtalan bélyegen, kitűzőn, telefon-tokon és minden elképzelhető tárgyon fellelhető, de természetesen utcákat, tereket, intézményeket is elneveztek róla, például a Katonai Akadémiát, de ott az egyik jereváni nagy sportstadion is, nem utolsó sorban pedig egy csillag. Végezetül a csillag névadó okiratáról, valamint egy kevés egyéb tárgyról pedig álljon itt néhány kép a Vazgen Sargsyan múzeumból, ahol a Sparapet fekete Mercedes A osztályú dzsippjét, fogkeféjét, de még kedvenc ételét is meg lehet tekinteni (fényképezni elvileg tilos…).
Szerző: Knuth András
Felhasznált irodalom:
- Caroline Cox and John Eibner: Ethnic cleansing in Progress: War in Nagorno Karabakh. Institute for Religious Minorities in the Islamic World. Zürich, London, Washington. 1993.
- Henrik Khachatryan, Garegin Ghazaryan, Sirvard Margaryan: Victories as they were: Callsigns 44. Armenian Encyclopedia Publishing House, Yerevan 2010.
- Human Rights Watch: Azerbaijan: Seven Years of conflict in Nagorno-Karabakh. USA, 1994.
- Libaridian, Gerald J.: Modern Armenia: People, Nation, State. Transaction Publishers, New Brunswick, N.J., 2007.
- Michael P. Croissant: The Armenia-Azerbaijan Conflict, Causes and Implications. Praeger, Westport Connecticut, London. 1998.
- Nikolay Hovhannisyan: The Karabakh problem. Yerevan, 2004.
- Thomas de Waal: Black Garden. New York University Press. New York, 2003.
- Usher, Graham (Winter 1999, Volume 29). “The Fate of Small Nations: The Karabagh Conflict Ten Years Later”. Middle East Research and Information Project. (Elérhető: http://www.merip.org/mer/mer213/fate-small-nations)