1. Bevezetés

A víz egy olyan alapvető létszükséglet, amelyhez a folyamatos hozzájutás az emberiség számára alapvetően fontos, hiszen víz nélkül nincs élet. Az embercsoportok letelepülésének, a társadalmak kialakulásának, a települések, a városok létrejöttének meghatározó feltétele a történelem kezdete óta, hogy elegendő mennyiségű iható, egészséges víz álljon a rendelkezésre. Egy város fejlődésének nagyon könnyen a gátja lehet az ivóvíz hiánya.

A vízvezeték az ősi civilizációk idejében született meg, ahogy fejlődtek az államok, és az emberiség, úgy lett egyre nagyobb igény a vízre, nem is beszélve a szennyvíz elvezetéséről. Mezopotámia kb. i. e. 4000 körül megismertette a világot az agyagcsatorna csövekkel, amit egyaránt használták a szennyvíz eltávolítására és az esővíz összegyűjtésére. A rézcsövek i.e. 2400-ra jelentek meg Egyiptomban, de a vízvezetékrendszerek a csúcspontjukat az ókori Rómában érték el, amely kiterjedt rendszereket jelentett és az ólomcsövek széles körű használatát.

2. Ókor

Budapest helyén az ókorban Aquincum néven egy stratégiai fontosságú római település volt, ami i.e. 11 után Pannónia meghódításával jött létre, mint határ menti katonai tábor és város. A tábor a nevében hordozta a hely egyik fontos értékét: a szó töve ugyanis az illír, esetleg kelta eredetű „Aq”, vagyis víz volt nagy valószínűséggel. A számos középítkezés egyike volt a települést ellátó vízvezeték, az aqueductus („aqua”: víz, ducere”: vezetni) felépítése, amelyet gazdag kereskedők finanszíroztak. A forrásokat kerámiába foglalták és föléjük cölöpökön álló épületeket emeltek fából vagy kőből, amelyek a források védelmét szolgálták. Az utolsó mellékág becsatlakozási pontjánál egy víztorony is állt, aminek a segítségével hajtották fel a vizet a fővezeték csövébe. Innen már a falazott, a több méter magasan pilléreken nyugvó boltíves aquaeductus tetején agyagcsövekben, 1-2°-os lejtéssel, gravitációs úton folyt le az összegyűjtött forrásvíz Aquincum városa felé.

Már az ókorban léteztek földalatti szennyvízelvezető csatornarendszerek, amelye a Dunába vezettek. Az ivóvíz tekintetében egészen jól ellátott városnak a fürdőzés terén sem kellett nélkülöznie, több fürdő nyomai is megtalálhatóak a mai napig.  A 4. századtól a vezetékrendszer rendszeres működése megszűnt. A kőanyagát a későbbi korokban más építkezésekre felhasználták, elhordták, más része az idők során elpusztult.

3. Középkor

Budapest első vízművei a budai Vár ellátására épültek ki. Luxemburgi Zsigmond király az 1410-es években a budai királyi palota vízellátására egy szivattyús dunai vízművet építtetett. Mátyás király viszont Bonfini feljegyzése szerint a királyi udvar kútjába szurkozott fa- és ólomcsöveken keresztül vezettette be a vizet. A vízvezeték a közlekedőedények elve alapján működött, vagyis energia befektetés nélkül lehetett vizet vételezni, mivel az ellátó források magasabban voltak. Bonfini említ egy a palota területén felállított díszkutat is, illetve hideg és melegvizes fürdőszobákról is írt. Ambrozio Traversori egy halastóról is említést tesz a budai vár területén. Bár Mátyás palotájában távolról bevezetett forrásvíz állt rendelkezésére, megesett, hogy sokszor vízhiány lépett fel, mivel a forrás hozama és a vízigény igencsak változó volt. Ilyenkor primitív gépek segítségével szállított Duna-vizet kevertek a forrásvízhez, ami viszont  a vízminőség romlását jelentette.

A középkori vízvezetékek a török uralma alatt, a különböző ostromok miatt elpusztultak, és ugyanez történt a török uralom alatt épült Duna-vízművel is. Ennek a vizét taposómalommal hajtott szivattyú agyagcsöveken szállították a várba. A Rákóczi szabadságharc után megtörtént a korábbi rendszerek újjáépítése, és valamilyen fokú fejlesztésbe is fogtak.

4. Újkortól napjainkig

Mind Budán, mind Pesten a vízvezeték-hálózat kiépítése előtti időszakban a lakosság növekedése és a környezetszennyezés erősödése miatt igencsak rendszeresek voltak a fertőzött víz okozta járványok. A helyzet súlyossága 1831-ben mutatkozott meg igazán, amikor megjelent a kolera a városban, ami 64 napon át tombolt, sok áldozatot szedve. 1866-ban egy újabb, még legsúlyosabb kolerajárvány felgyorsította a döntési folyamatokat. 1868-ban került átadásra az első vízmű, ami viszont már a megépítésekor sem tudta kielégíteni az igényeket, így szükség esetén a kutak által termelt tiszta vizet szűretlen Duna-vízzel keverték, ami további járványos megbetegedéseket eredményezett.

A fejlesztések tekintetében a parti szűrésen nyugvó vízellátás mellett döntöttek a vezetők és a szakemberek, ami rányomta a bélyegét a máig kiépült vízhálózatra, hiszen alapvetően egy ilyen rendszer látja el ma is a fővárost. A budai területek ellátására 1880-ban felszámolták a régi és elégtelen budai vízműveket, és újakat kezdtek inkább építeni. Ezekkel együtt elkészült a városba vezető 8 km hosszú I. számú főnyomóvezetéket is. A munkálatok végeztével egy Duna alatti alagutat is fúrtak,  ami során két oldalról haladva mintegy négy hónap után ért össze a két munkarész. Ez volt Magyarország első folyó alatt vezető vízvezetéke. A város méretének és lakosságának folyamatos növekedésével nem tudott lépést tartani a vízhálózat bővítése, emiatt a hálózati vízellátás igen gyakran elégtelen volt. Komoly problémát jelentett, hogy rendszeresített vízmérő rendszer sem volt, a vízdíjat pedig általányban fizették, nem a valós fogyasztás alapján. Ez olyan pazarlást eredményezett, hogy az amúgy is szűkös vízellátásban esetenként igen komoly vízhiányok is előfordultak.

Az első világháború után, az 1920-as évek második felében folytatódtak a tervszerű felújítási és korszerűsítési munkák. Jelentősen bővítették a hálózatot, sok új kútcsoport épült, a szivattyútelepeket a kor elvárásainak megfelelően elektromos berendezésekkel szerelték fel. A modernizált hálózatot a második világháborúban több mint ezer kisebb-nagyobb sérülés érte. Az ellátás folyamatosságának biztosítása érdekében a helyreállítási munkák a harcok közben is folyamatosan folytak. A vízművek dolgozói gyakran a legnagyobb veszélyeknek kitéve is igyekeztek a munkát elvégezni, melynek során 22 munkás az életét vesztette. A folyamatos karbantartásnak köszönhetően a háború után nem sokkal már a hálózat 94%-a ismét üzemképes volt, de a háború előtti termelés mértékét csak 1947-re sikerült újra elérni.

1950-ben Nagy-Budapest létrejöttével, 7 megyei jogú város és 16 község vízműve került a Fővárosi Vízművekhez. Az újonnan a városhoz csatolt peremkerületek ellátására közel 200 km elosztóhálózatot fektettek le, de a lakásokba való közvetlen vízbevezetés terén még voltak hiányosságok. Nem csak a mennyiségben szenvedtek hiányt, hanem a környezetszennyezés hatására a Duna-víz minősége is jelentősen romlott. A Duna elszennyeződésének az ipar is kárát vallotta, a szennyeződés olyan nagy volt, hogy a Magyar Pamutipar nem tudott előállítani hófehér ruhaanyagot, a Csepeli Papírgyárban pedig a fehér színű papír anyag is elszíneződött.

A hiányos ellátás kezelésére, valamint a költséges, nagy távolságból történő vízszállítás kiváltására újabb vízművek építése mellett döntöttek. Az 1960-as években kiépítették a III. főnyomóvezeték-rendszert a magasabban fekvő területek ellátására, ami eredményeképpen az 70-es évekre a főváros lakosságának 91%-a közműves hálózatra volt kapcsolva.. A fokozódó környezetszennyezés miatt föl kellett számolni több kutat is a következő évtizedekben. Ezek egy része bár ivóvíz termelésére nem volt alkalmas, de ipari vízként tovább hasznosították.

A szennyvíz elvezetésére szolgáló rendszer a középkorban még nem létezett, a felesleget a házak között öntötték ki, vagy a közeli árkokba, vízfolyásokba engedték. A városlakók részére általában rendelkezésre állott a várárok, melyben legtöbbször állott víz volt. A vár területén a 18. századból származó, vörösmárványból készült, méteres hosszúságú darabokból összeillesztett, egy darabból kivájt csatornaszakaszok kerültek napvilágra. A korai csatornákat általában a legrövidebb úton építették a Dunáig. A célt a Dunára közel merőleges, természetes vagy mesterségesen kialakított árkok szolgálták. Szabályozó technológiai elemek nem lévén bennük, magas Dunavíz-állások alkalmával felduzzadt bennük a víz. Ilyenkor a hiányos csatornákon keresztül a szennyvíz a talajba jutott, a pincéket elárasztotta, és a környezetet is fertőzte.

Minden korábbi rendelet kiemelte, hogy a védekezés igen hatásos eszköze a tisztaság. A lakosságot rendeletben kötelezték az udvarok, utak szerdán és szombatonkénti seprésére, illetve kötelezővé tették a szemét kihordását a városból, az utcai lefolyók és árkok vízzel való kimosását. A 18.században a környéken épülő új városrészek csatornáit is mind a Rákos-árokba vezették, amelyben így gyakran több méter magasan állt a szenny. A tudatos kiépítési munkálatok 1793 után kaptak lendületet, amikor a csatornázási és vízlevezetési ügyek intézését a kamara Pest város magisztrátusának hatáskörébe utalta. Ettől kezdve folyamatossá vált az új csatornák kiépítése, bár rendszerszemlélet, átfogó tervek még nem készültek. A munkálatokban nagy szerepe volt József nádornak, Magyarország nádorjának, aki különös gondot fordított a város szépítésére.

A 19. század első felében Pest, Buda és Óbuda szennyvize még túlnyomórészt nyílt árkokban folyt le a Dunába. A csatornázás első lépése a csapadékvíz-levezető árkok beboltozása volt. A gyenge minőségű megoldásokkal több probléma is adódott. A főváros csatornáit régen téglából építették és a víz gyakran kimosta a habarcsot a falazat hézagaiból. A szennyvíz a sérüléseken szivárgott, a meglazult téglák helyenként kiestek, a csatornák sok helyen beszakadtak. A Dunába torkolló csatornákat a magas vízállás okozta visszaduzzasztás ellen szükség szerint ideiglenes módszerrel zárták le, és ilyenkor a szennyvizeket átemelték. Ahol ez nem vagy nem jól volt megoldva, ott gyakran magasra duzzadt a csatornák vize, ez pedig bűzt és járványokat okozott.

Az 1838-as árvíz súlyos kimenetelének oka nem csak a védgátak elégtelensége volt, hanem az is, hogy a csatornakiömlőket nem látták el zsilipekkel, így azokon keresztül fel tudott törni az áradó víz a gátak mögötti területre is. 1840-ben megszületett az első csatornázási terv Pesten.  A csatornázási rendszer sugáralakban vezető  főgyűjtők útján vezette le a szenny- és csapadékvizet, amelyek a város területén a lehető legrövidebb úton, mintegy 8 helyen ömlöttek a Dunába. Reitter Ferenc kidolgozta a mai csatornahálózat alapelveit, amiben egy  egyesített rendszerű csatornázás mellett döntöttek, ami azt jelenti, hogy közös levezetőkben gyűjtik össze a csapadékvizet és a szennyvizeket.

A főváros csatornázásának újabb, a Hungária körút és Duna-part közötti városrészek közös csatornázásáról szóló II. terve 1916-ban készült el, de nem került kivitelezésre. A második világháború alatt a hálózat 150 helyen, 3360 m hosszban sérült meg. A Soroksári úti szivattyútelep 32 bombatalálatot kapott, teljesen elpusztult. A bombatalálatok következtében a csatornákban mintegy 24.000 m3 iszap rakódott le, és kb. 105 km hosszban megbénult a hálózat működése. Nagy Budapest megalakulásakor a régi területen a lakóházak 77%-a, az új területeken csak 9%-a volt csatornázva, Az 1950-es években a Pesttől délre fekvő, újonnan a fővároshoz csatolt települések önálló csatornázási rendszert alakítottak ki.

Az Európai Uniós csatlakozáskor a kormány vállalta, hogy 2010. december 31-ig minden 15 ezernél több lakosú agglomerációs településen, így Budapesten is kiépíti a közművesített szennyvízelvezetési rendszert. Az EU a Kohéziós Alapból hozzájárul a kivitelezéshez. 2001-ben a lakások 7,4%-a nem volt a hálózatra kapcsolva, de ezen lakások eloszlása nagy területi eltéréseket mutat, vagyis voltak olyan részek, ahol a csatornázottság csak 60%-os volt.

5. Napjaink problémái

Az elmúlt évtizedek fejlesztéseinek a sokszor spontán jellege a mai napig kiható problémákat okoz. Az öregedő csövek ma is sok helyen szivárognak, folyik el a víz és a szennyvíz felderítetlenül, arról nem is beszélve, hogy sokszor nem használják helyesen a rendszert és rossz a lejtése a hálózat jelentős részének. Napjaink egyik fontos problémájának tartják a nagy intenzitású csapadékhullásoknak való megfelelést, ami nem könnyű feladat. A meglévő hálózatok bővítés gazdaságtalan lenne, mivel a túlnyomórészt nyári időszakban jelentkező intenzív csapadékhulláson kívül az év többi időszakában hulló csapadékok elvezetését a jelenleg is meglévő hálózat képes elvezetni. Az intenzív csapadékhullás következtében fellépő nagy terhelést jelentő vízelvezetés kivédésére az időszakos tárolás, illetve a késleltet módon történő elvezetés jelentheti a megoldást.

A cikk támogatója a: https://dugulaselharitas-fix-aron.hu/


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.