William Wallace az első skót szabadságharc ikonikus és egyben a legkirályabb szereplőjévé vált, hála a menő kétkezés (162cm hosszú) kardjának, mellyel előszeretettel nyitotta fel az angol király “láncos kutyáinak” koponyáját, már ha azok egyáltalán elé mertek állni ennek a 2 méter magas, szakállas, vicsorgó szörnynek. Willy egy elszegényedett köznemesi család másodszülött gyermekeként nem számíthatott nagy vagyonra vagy jó zsíros földekre. Azonban ez egy pillanatra sem szegte kedvét, inkább unalmas perceiben azon munkálkodott, hogy a nevét örökre beírja magát a történelembe.
Az egész 1297-ben kezdődött, mikor az angol király, I. Edward bal lábbal kelt fel, és úgy gondolta hogy akkor most már ő skót király is. Ez persze kevéssé tetszhetett a skót nemeseknek, mert rögtön fegyvert ragadtak az önmagát megkoronázó uralkodó ellen. Edward nem esett pánikba, rögtön lerohanta Skóciát, szétverte annak seregét és felgyújtott pár várost, csak úgy a miheztartás végett. Rabláncra vetette a régi királyt, és ellopta a skótok kedvenc koronázási ékszerét , a Sors Kövét. Mielőtt kidüllesztett mellkassal visszatért volna a kis palotájába, még minden fontos pozícióba a saját pajtásait rakta, csak a biztonság kedvéért.
Mikor már azt hitte minden hódításban megfáradt angol úriember, hogy lenyugodtak a kedélyek, egy incidens újra felszította azt. Egy napon, Wallace horgászásból indult hazafelé, mikor elé toppant öt angol katona, akiknek valószínűleg nem tűnt fel, hogy az illető egy szabályos óriás, és izomzatilag inkább hasonlít egy medvére, mint egy átlag emberre. Így hát elkérték tőle az aznapi fogást. William, a béke embereként odaadta nekik a felét, de még mindig erősködtek, így hát nem volt mit tenni… A horgászbotjával, és a katonáktól elszedett karddal kifilézte a megszállókat, majd szép nyugisan ment az asszonyához, hogy meghúzza magát, amíg elül a vihar. A helyi erőknek hamar feltűnt hogy a holnapi ebédet öt fővel kevesebbre kell kérni, így hát elkezdték keresni, hogy ki lehetett a tettes. Mivel Wallace már többször összerúgta a port az angolokkal, egyből őt kezdték el keresni. A nője, derék skót asszony révén nem mondta el, hogy hol van, aminek következményeként szegényt a helyszínen kivégezték. Na ezt nem kellett volna…
William arra a pár órára maga lett a háború istene, és az egész lanarki angol helyőrséget legyilkolta, a sheriffel az élen. Ettől kezdve megszállottan ölte az angolokat. Szerencsére nem volt egyedül. Hamar sikerült összeverbuválnia 50 jókötésű skót srácot, akikkel folyamatosan rajtaütöttek az angolokon. Egy ilyen rajtaütés alkalmával az apját is sikerült megbosszulnia.
Éppen Loudoun Hill közelében rejtőzött a vidám társaság, mikor felismerték Fenwick tábornokot, aki sok nemes skót hazafi haláláért volt felelős. Hirtelen mindenkit elöntött az indulat. A harag miatt a fejszéket és kardokat annyira szorosan markolták, hogy azok már sírtak a szorításuk alatt. Ekkor Wallace körülnézett, látta az emberei szemében a tettvágyat, és mind az 50 harcost, igazi tökös vezérként rohamra vezényelte a tábornok 200 embere ellen. Mondani se kell, hogy a kétszáz angol kutyából senki nem élte túl a rajtaütést.
A skótokat Wallace sorozatos győzelmei fellelkesítették, és sok helyen fegyvert ragadtak az elnyomás ellen. Hamarosan már egy kész hadsereg állt a rendelkezésére, mellyel még több segget tudott szét rúgni.
I. Edward persze tiszta ideg volt, hogy pár köcsög felforgatja az új tartományát. Miután a tábornokai sorra kudarcot vallottak, csinált egy kis tisztogatást ösztönzés képen. Utána, az új tisztikarnak kiadta az ukázt, nyírják ki ezt a Wallace gyereket meg a bandáját. A hirtelen motiválttá vált angol hadsereg neki is indult, hogy teljesítsék a kapott parancsot. Sitrling hídjánál meg is találták az akkora már rendes sereggé érett skót haderőt, akiknek hamar lefagyott a mosoly az arcukról, látva hogy az angolok ötszörös túlerőben vannak. Wallace persze továbbra is kőkeményen feszített. Az elbizonytalanodás legkisebb jele nélkül kieszelt egy tervet, amely abból állt, hogy hagyja az angol sereg felét átkelni, majd pár válogatott embere összeomlasztja a hidat, ezzel kettévágva az ellenség erőit. A terv tökéletesen sikerült. Az összeomló híd a nehézlovasság nagy részét magával vitte és teljes fejetlenség alakult ki.. Ezt kihasználva, a skótok szép komótosan nekirontottak az ellenségnek, és lemészárolták őket. Győzelmi trófeaként Williem lenyúzatta az angol parancsnok bőrét, és köpenyként kezdte el hordani. Természetesen nem elégedett ennyivel.
A győzelem után rávetette magát a védtelenné vált Angol Királyságra, viszonozva azt a sok kedvességet, amiket a skót nép kapott. Miután teljesen felprédálta egész Northumbriát, visszavonult Skóciába, hogy kicsit rendezze a seregét és élvezze a munkája gyümölcsét. Tevékenysége annyira bejött a nemeseknek, hogy egyszerűen csak “Skócia védelmezőjeként” kezdték hívni, azon felül hogy természetesen a seregek főparancsnokává nevezték ki és ezzel együtt lovaggá is ütötték.
Edwardnak a szomorú hírek hallatán sokkal vörösebb lehetett a feje a dühtől, mint Luxemburgi Zsigmondnak, akit Žižka szívatott orrba-szájba. Gyors befejezte a franciákkal vívott háborúját, és a teljes haderőt visszarendelte az országba. Az így összegyűjtött 30 000 ember élére állva elindult, hogy bántsa szegény skótokat.
A csatára 1298-ban, Falkirk mellett került sor. Az angolok megint egy jó ötszörös túlerőt tudhattak magukénak, ami most elégnek bizonyult, hála az áruló skót nemeseknek, akiket megvett kilóra I. Edward. Ennek ellenére Wallace “gyermekei” derekasan küzdöttek, akkora veszteséget okozva az ellenségnek, hogy az egyszerűen nem folytathatta a megtorló hadjáratot, míg maga Williem pedig kinyírta az angol templomos lovagok nagymesterét.
Wallace lelkét annyira megviselte a vereség, hogy vissza is adta a “Védelmező” titulust, és rögtön útnak eredt Franciaországba, hogy meggyőzze sokadik Lajost a szövetségről. Nem járt sikerrel. Miután 1300-ban visszatért hazájába, döbbenten tapasztalta, hogy az angolok már szinte minden nemessel kiegyeztek, így buzdító szavai süket fülekre találtak. A lelkében lobogó harag azonban nem hagyta nyugodni, és továbbra is zaklatta Edward embereit, igazi jó gerillaként.
1305-re Skócia maradék része is angol fennhatóság alá került. Már csak Wallace és a bandája tartott ki az elképzelése mellett. Ők se sokáig, mert hamarosan feladták a vezérüket az angoloknál néhány csillogó érméért cserébe…
Williemet természetesen árulásért elítélték, amely annyit tett hogy felakasztották, felmetszették a hasát, kihúzták a beleit és levágták minden kiálló részét, a végére a fejét hagyva. A halála azonban ráébresztette a skótokat, hogy tiszta szégyen amit csinálnak, ezért újra fegyvert fogtak. 1314-ben végleg sikerült függetleníteniük magukat Angliától.
William Wallace egy egész nemzedéket buzdított arra, hogy harcoljanak az elnyomás és az igazságtalanság ellen. Megtanította a skótokat arra, hogy nem kell félni a túlerőtől, mert a szakállas felföldiek ellen legalább ötszörös túlerő kell, és néha még az sem elengedő.
Szerelme halála után érthetően szenvedélyesen irtotta az angolokat, de ez nem vette el az eszét, hiszen előrelátó, jó parancsnok volt, és természetesen bárkinek letépte a golyóit ha bele mert kötni a skótokba.