A görögök találták fel a demokráciát, az olimpiát meg egy rakat dolgot, amik alapján azt gondolhatnánk, hogy annyira műveltek voltak, hogy minden szabad idejüket a tudományoknak a kultúrának szentelték. Ez így ebben a formában nem igaz. Az egyik leggyakoribb időtöltésük bizony a hadakozás volt. Ha éppen nem a perzsákkal gyepálták egymást, akkor elvoltak ők magukban is, találtak okot, hogy egymás torkának essenek. A legismertebb ilyen háborújuk volt a peloponnészoszi háború, ami során a két vezető hatalom, Spárta és Athén rendezte le a vitás kérdéseket a politika ezen formájával. De ha már lúd, legyen kövér címszóval élve szinte minden görög városállam bekapcsolódott valamilyen formában, valamennyi időre a konfliktusba, ami Spárta győzelmével zárult. De nagy ára volt a győzelemnek! Egy időre Spárta lett a görögök vezetője, és úgy tűnt, hogy a felesleges energiákat nem egymáson fogják levezetni, de ez az időszak nem tartott túl sokáig, Spárta nem tudta uralmát tartósan biztosítani. Ezen röpke időszak egyik jeles személyisége Xenophón, aki egy személyben volt katona, és történetíró is. Az ő tollából született meg az a mű, ami a görögök első olyan tettéről szól, amikor Kis-Ázsia messzi belsejébe vezette őket a sors. Ez volt a tízezrek hadjárata.
Xenophón athéni származású volt, aki valamikor i.e. 434-427 között született egy gazdagnak mondható családban. Gyermekkoráról semmit sem lehet tudni, de azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy alapos nevelésben részesült, amiben benne volt mind a szellemi mind pedig a testi. Már fiatal korában nagy csodálója volt Szókratésznek, akihez rendszeresen fordult tanácsért. Így tett i.e. 401-ben is, amikor hírül vette, hogy egy nagyszabású hadjárathoz keresnek görög zsoldosokat. Nem akart kimaradni egy jónak ígérkező kalandból, ezért Szókratész véleményét kérte ki. A bölcs a delphoi jósdához irányította, hogy ott kérjen isteni útmutatást a kérdés kapcsán. Xenophón annak rendje módja szerint el is ment a jósdába és feltette a nagy kérdést. De igen csalafinta volt az athéni fiatalember, mert azt a kérdést tette fel, hogy melyik istenhez forduljon, hogy jól sikerüljön az „útja”. Erre a kérdésre válaszolt is az orákulum, amit aztán otthon elmesélt Szókratésznak, aki azért megjegyezte, hogy milyen furfangos is volt Xenophón, de ha már tudja, hogy melyik istenhez kell fordulnia, akkor tegyen is úgy, magyarán menjen isten hírével arra a fránya hadjáratra.
Az események i.e. 404-ben a peloponnészoszi háború befejésének évében kezdődtek a messzi Perzsiában, ahol II. Dareiosz perzsa uralkodó örök álomra hajtotta a fejét. Ez maga nem lett volna még akkora baj, ha nem két fiút hagyott volna az utókorra. Alattomos és kegyetlen nőtestvére és egyúttal felesége, Pariszatisz egészen másképpen látta az utódlás kérdését, mint megboldogult férje. Artaxerxész volt az idősebb így a papírforma szerint II. Artaxerxész néven ő került a trónra. De az anyja jobban kedvelte az ifjabb Küroszt, és szívesebben látta volna őt a birodalom élén. Kürosz mellett a legfontosabb érv az volt, hogy az ő születése idején apja már király volt, míg testvére születésekor még nem viselte a koronát, így egyesek szerint a trónra az ifjabbnak kellett volna kerülni e sajátos jogi érvelés szerint. Kürosznak meg kellett elégedni egy tartománnyal, aminek kormányzója volt. Egy másik kormányzó, Tisszaphernész nem szívlelte az ifjabb herceget ezért be is vádolta az új uralkodónál párszor, hogy az életére tör, hogy meg akarja szerezni a hatalmat. De az anyjuk minden esetben a védelmébe vette, és kijárta a királynál, hogy az ne foglalkozzon az ilyen pletykákkal. Nem tudni mi hatására, de Kürosz csak úgy döntött, hogy elég volt, ő bizony csak fellázad a testvére ellen, és kísérletet tesz a korona megszerzésére. Az bizonyára igaz, hogy Kürosz szervezőképessége igen jó volt a maga korában, mert az egész lázadásra való előkészületet a legnagyobb körültekintéssel és titokban le tudta bonyolítani. A királyi udvarban semmit nem vettek észre az egészből, csak arra ügyeltek, hogy az adó mindig időben megérkezzen a tartományból. Kürosz tisztában volt a múltbéli eseményekkel, azzal, hogy a görögök bizony igen jó katonák, hiszen hányszor leamortizálták a perzsák egy-egy seregét, és még a halhatatlanokkal is elboldogultak. És per pillanat nemrég lett vége egy több évtizedes háborúnak, amiben egymással voltak elfoglalva a görögök. A harcok végével pedig szerte göröghonban munkára váró zsoldosok keresték a lehetőséget arra, hogy tudásukat valaki megfizesse, igénybe vegye szolgáltatásukat. Így nagyon is kapóra jött Kürosz képviselőinek megjelenése, akik zsoldosokat kezdtek felhajtani egy ekkor még meg nem nevezett hadjáratra. Az biztos volt, hogy nem görögök ellen kell harcolni, az is, hogy meg lesznek fizetve, így katonák tucatjai éltek a lehetőséggel és mondtak igent a hívásra. Kürosz saját tartománya polgárjaiból is toborzott embereket, de legfőbb erejét a csatlakozott 10.000 görög katona adta. Ezek között ott volt Xenophón is, aki athéni létére, olyan görögökkel együtt készült egy hadjáratra, akikkel, pár évvel korábban még ellenségek voltak. Kürosz követei Spártában is megfordultak, ahol egy nagyon is csábító ajánlatot nyújtottak át. Spárta korábbi győzelméhez nagymértékben járult hozzá a perzsa állam anyagi segítsége amiért cserébe az a kis-ázsiai görög városállamok feletti korábbi fennhatósága visszaállítását kérte. Most az erről való lemondásról tett csábító ajánlatott Kürosz, amiért cserébe Spárta 35 hadihajóra, és ami a legfontosabb, spártai katonák küldésére tett ígéretet. Az ígéretből pedig tett is lett, mert a 10 ezer zsoldos között ott voltak a félelmetes spártai nehézgyalogosok / hopliták, szám szerint mintegy 700-an Klearkhosz vezetésével. I.e. 401-ben Kürosz mindent egy lapra téve megindította hadjáratát a testvére ellen. A görögök eleinte semmit se tudtak a célról, azt hitték, hogy egy másik kis-ázsiai nép elleni szokásos büntető hadjáratra indulnak. Útközbe lettek felvilágosítva a hadjárat célját illetően, és meg lettek győzve egy kis plusz zsolddal. A sereg megindult Kis-Ázsia belseje felé, elég nagy tempót diktálva, mert nem akarta Kürosz, hogy testvérének sok ideje legyen felkészülni.
Korábban görög katonák nem vonultak ilyen távol Hellásztól. Legalább 2700 kilométert tettek meg, miközben nem zaklatták őket ellenséges csapatok. A két sereg i.e. 401 szeptemberében Künaxa határában találkozott az Eufrátesz folyó partján, nem messze Babilontól. Artaxerxész seregét 30 ezer gyalogosra ás 6 ezer lovaskatonára becsülik a kutatók. Zömét a birodalmi gyalogság, perzsa íjászok, és több tucat harci szekeres alkotta. Kürosznak 14 ezer görög zsoldos Klerakhosz vezetésével, 2.600 lovas katona és még valamennyi ázsiai barbár katona állt rendelkezésre. Artaxerxész serege a létszámot tekintve erőfölényben volt, de Kürosz seregének létszámhátrányát ellensúlyozta, hogy seregében ott voltak a görög nehézgyalogosok, amelyek jóval nagyobb harci értékkel bírtak, mint a perzsa katonák. Őket Klearkhosz és a thébai Proxenosz vezette, a csatasor szélén pedig a thesszáliaiakat Menón vezette. Kürosz a seregét úgy állította fel, hogy a görög erők a jobbszárnyra kerültek, míg Kürosz vezette a derékhadat, a balszárnyat pedig Ariaiosz. Amikor Artaxerxész serege megközelítette Kürosz seregét, a görögök falanx alakzatban előretörtek. Megközelítették Artaxerxész perzsa balszárnyát, amelyet Tisszaphernész vezetett. Tisszaphernész a görögök közeledtére a balszárnnyal megfutamodást színlelt, hogy a csatából elvonhassa a görögöket. Ez sikerült is, s mialatt a görögök Tisszaphernészt üldözték, Artaxerxész a derékhadat és a jobbszárnyat Kürosz maradék serege ellen vezette. Klearkhosz túl sokáig üldözte a perzsa balszárnyat, ahelyett, hogy időben visszafordította volna a görögöket, hogy a perzsa király centrumát hátba támadja. Így legalább 5 kilométer távolságba került Kürosz seregének többi részétől.
Artaxerxész kihasználva a görögök távollétét a lovasságát Kürosz seregének oldala ellen vezette, hogy bekerítse azt. Kürosz nehéz helyzetbe került, ezért mindent egy lapra tett fel. Összegyűjtötte lovasságát (600 válogatott nehézlovas testőrség) és egyenesen Artaxerxész ellen indított személyesen lovasrohamot. Artaxerxész lovasságának vonalát át is törték, de a rohamban elesett Kürosz. Ez alatt Kürosz balszárnyát is a bekerítés veszélyeztette, mivel Artaxerxész erőinek arcvonala szélesebb volt. Miután ide is eljutott Kürosz halálának a híre, a sereg szétbomlott, és menekülésbe kezdett. Kürosz serege visszamenekült a táborba, ahova Artaxerxész serege követte. Valószínűleg ez adott esélyt a görög seregnek arra, hogy időben vissza tudjanak vonulni. Maga, Artaxerxész is parancsot adott a seregének a visszavonulásra, nem kockáztatta meg, hogy kimerült seregével a görög hoplitákkal harcba bocsátkozzon. A görög zsoldosok semmit sem tudtak Kürosz sorsáról, abban a hitben voltak, hogy a csatát megnyerték, Kürosz pedig biztosan üldözi az ellenséget. Visszatértek a táborukba, amit kifosztva találtak, így éhes gyomorral voltak kénytelenek alvásra térni, de megegyeztek abban, hogy majd másnap utána járnak a dolgoknak. Reggelre aztán kiderült, hogy mi is történt. A csatát egyik szempontból nézve megnyerték a görögök, köszönhetően a minőségi fölényüknek, de Kürosz meggondolatlan támadása és halála miatt a végeredmény mégiscsak vereség lett. Kürosz halálával munkaadó nélkül maradtak, másrészt az ellenség területén mélyen bent találták magukat mesze a biztonságot nyújtó görög területektől. A katonák úgy szereztek élelmet ahogy tudtak, ökröket, szamarakat, igásállatokat vágtak le. Tűzifa gyanánt a csatatéren talált nyílvesszők, fapajzsok, harci szekerek szolgáltak. Nem kellett soká várni és megjelentek a perzsa király követei, akik felszólították a görögöket, hogy adják át fegyvereiket és kérjenek kegyelmet a győztes Artaxerxésztől. A görögök erre azt válaszolták, hogy győztesek nem szokták átadni a fegyvereiket, és nem szoktak könyörögni az életükért. A közel 10 ezer görög számára eljött a döntés ideje, vezéreik összehívták a katonákat és az egész sereg tanácskozott a jövőről. A különböző görög városokból származó katonákat összekovácsolta a közös sors, nem számított, hogy ki honnan származik, hogy korábban melyik társa volt esetleg az ellensége. Egy közös volt, amiben mindenki egyet értett, az hogy élni akartak, épségben hazajutni a hazájukba. Ennek érdekében szövetségre léptek egymással, megesküdtek, hogy együtt fognak ebből az egészből kimászni. A hazajutás megszervezése volt már csak hátra. A vezérek abban biztosak voltak, hogy arra amerről jöttek, nem mehetnek haza, hiszen útközben a csatatérre feléltek mindent már, nem találnának elegendő élelmiszert ennyi embernek, nem is beszélve arról, hogy az ott lakók már egyszer megszenvedték a hadsereg keresztülvonulását, így még egyszer nem viselték volna el oly könnyen, valószínű, hogy komoly ellenállásra számíthattak volna a görögök. Azzal is tisztában voltak a vezérek, hogy a perzsák nem fogják csak úgy nézni, hogy hazatérjenek, ők el akarják pusztítani őket. De volt egy előnyük. Az, hogy a csatában a perzsákat elég alaposan elpáholták, akik e miatt tartottak a görögöknél, féltek tőlük, és nem merték nyílt csatában megtámadni őket. Így az egyedül lehetőség a görögök számára az maradt, ha egy másik úton indulnak haza, hátukban az őket üldöző perzsákkal, akik a támadás helyett, az apránként felmorzsolás taktikáját vették elő. Ennek a legjobb ellenszere pedig az egység volt, a sereg egyben tartása, az állandó készenlét, és a sebesség, amivel távol lehetett tartani a zaklató perzsa egységeket a görög gyalogosoktól.
A görögök észak felé indultak el a Fekete-tenger irányába, ahol görög gyarmatvárosok voltak, így onnan lehetőség nyílt már a hazatérésre. Ez volt az egyetlen lehetőségük az irányt tekintve. Ehhez télen át kellett kelniük a perzsa állam jelentős részén. Mezopotámiában a Tigris folyón, meg egy sor kisebb csatornán, folyócskán, ami után egészen a tengerig hatalmas hegységek és medencéken át vezetett az út. A görögök szerencséjére a spártai Klearkhosz kemény ember volt, aki hajtotta előre a görögöket keményen. Volt olyan, hogy egy nagyobb csatornán való átkeléskor bal kezében dárdát tartva, jobb kezében pedig egy botot tartva irányította az embereket, akik hidat építettek. Aki nem végezte elég keményen a munkát az kapott a bottal egyet. De a vezér se volt rest, ő maga is begázolt a vízbe, segített a többieknek. Mikor a sereg elérte a Tigris folyót követek érkeztek Tisszaphernésztől, aki nagyon békülékeny hangot ütött meg és tárgyalásra hívta a görögök vezetőit. Először csak Klerkhosz ment át a perzsa táborba, ahol megvendégelték, még lakomát is tartottak a tiszteletére. Ez elég is volt a gyanakvás eloszlatására, így másnap már az összes görög vezér elment a táborba. Így 5 vezér 20 alvezér 200 katona társaságában ment el tárgyalni, amiből nem lett semmi. A vezéreket elfogták, a katonákat lemészárolták. Az elfogott görög vezetőket a perzsa király színe elé vitték, ahol lefejezték őket. A görög táborban maradókat egy visszatérő sebesült katona tájékoztatta a fejleményekről. A tábor egy emberként zúdult fel és állt azonnal csatarendben, azt gondolták, hogy most ők jönnek. A perzsa katonák helyet csak egy küldöttség jött újfent azzal a kéréssel, hogy a görögök rakják le a fegyvereiket, hisz már nemcsak Kürosz hanem a vezéreik sincsennek már meg. A görög katonák hangulata nem volt valami jó, helyzetük nem javult csak rosszabb lett napról napra, mióta csak lezajlott a Künaxa-i csata. De más választásuk nem révén a további menetelés, a hazajutás vágya bizonyult az erősebbnek. Nem voltak vezéreik? Na és, választottak újakat helyettük, és kész. Így lett a 10 ezer görög egyik vezére a fiatal athéni Xenophón. Az új vezérkar szigorú szabályokat vezetett be, amik később életmentőnek bizonyultak. Elhatározták, hogy semmi felesleges felszerelést nem fog a sereg cipelni, sem egy sátor, semmi luxust nem visznek magukkal. Így a kevesebb poggyász nagyobb sebességet adott a seregnek. Elhatározták, hogy a menetelést úgy fogják eszközölni, hogy a katonák négyszögben fognak masírozni, és középen a maradék felszerelést, málhát fogják elhelyezni, ami így biztonságban lesz a katonák között.
A perzsák szinte naponta kezdték zaklatni a vonuló görögöket, pár száz lovassal és gyalogossal megjelentek a hátvédnél, és nyílzáport zúdítottak a görögökre. A hátvédben lévő görög könnyűgyalogosok dárdái nem repültek olyan messzire, mint a nyílvesszők, így semmi kárt nem tudtak tenni a támadókban, ezért ilyenkor mindig inkább a nehézgyalogos hopliták sorai mögé húzódtak vissza. A hátvéd parancsnokaként Xenophón igyekezett a perzsák ellen fellépni, de amint a görögök elkezdték a perzsákat támadni, azok biztos távolba húzódtak, és gyorsabbak révén a hopliták soha nem érték utol őket. Xenophón viszont megoldotta a problémát elég egyszerűen. A görögök között elég sokan voltak akik rhodoszi származásúak voltak, és köztudomású volt, hogy a szigetlakók a parittyák nagy ismerői, párjuk nincs, és sokkal nehezebb lövedékeket, sokkal messzebbre képesek ellőni, mint a perzsák. Pár kedvezménnyel, egy kis plusz zsold ígéretével sikerült közel 200 embert rábeszélni, hogy készítsen magának ilyen fegyvert és így harcoljon az utóvédben.
Ehhez jött még a seregben összeszedett legjobb képű lovakból kialakított kis 50 fős lovascsapat, ami egy kis mozgékonyságot adott az ellencsapásokhoz. Ezzel a két egységgel már távol tudták tartani a perzsákat a görög seregtől.
Pár nappal később megvolt a főpróba is, amikor a perzsák mintegy 1.000 lovassal és 4.000 könnyűgyalogos íjásszal és parittyással támadtak a görögökre. A görög könnyűgyalogosok felvették a küzdelmet, a nehézgyalogos hopliták pedig támadásra indultak. Az eredmény elsöprő volt, a perzsa sereg hamarosan futásnak eredt, eszük ágában sem volt a görögök lándzsáinak a végére kerülni. A sereg folytatta útját, de a perzsák támadásai folytatódtak, nem is beszélve a mindenféle hegyi barbár népek támadásairól. Xenophón és a többi vezér számára gondot okozott a menetelés megszervezése, mert a négyszögletes zárt csatarend egy ütközetben megállta a helyét, de menetelés közben képtelenség volt tartani. Ezért összeállítottak 100 főből álló csapatokat, amelyek feladata a menetelés közbeni űrök kitöltése volt. Ezáltal javult a mozgékonyság és a védelem is. De ami ennél is nagyobb probléma volt a magaslatokról leselkedett a görög katonákra. De erre a veszélyre is találtak megoldást a vezérek. Az elővédet alkotó könnyűgyalogosok előre mentek a következő magaslatra, azt megszállták és addig tartották amíg a főerők oda nem értek, és ekkor újra előremenetek a következőhöz. Az utóvéd hasonló szerepet játszott el az üldöző perzsákkal szemben. Kicsit lemaradtak a főseregtől egy magaslaton, amit egészen addig tartottak, amíg a görögök kellő távolságra nem meneteltek, majd azt feladva csatlakoztak a többiekhez. A következő hegynél kezdődött az egész elölről. De olyan is volt, hogy a menetoszlop előtt elzárták az utat egy jól védhető helyen, ilyenkor a könnyűgyalogosok felmásztak valami magasabb pontra ahonnan tűz alá tudták venni az ellenséget, és oldalról ki tudták szorítani azokat az állásaikból. A legfélelmetesebb az volt, amikor egy folyón átkeltek és maguk után csalták a perzsákat, majd visszafordulva a folyóba nyomták vissza az üldözőket. És mindezek mellett egy idő után eltűntek a perzsák, mert azok a piszkos munkát a hegyi törzsekre és a vastag hópelyhekben érkező télnek szánták. De ezek sem tudták a görögök kedvét szegni, akik vezéreikkel együtt minden veszély ellenére folytatták az utat. Itt találkoztak először az igazi téllel és a faggyal, ami ismeretlen volt a melegebb éghajlaton élő görögök számára.
A sok gyötrelmes küzdelem meghozta gyümölcsét, a sereg elérte a Fekete-tengert, és megérkeztek Trapezuszba ami már egy görög gyarmatváros volt. Az itt lakók szívélyesen fogadták a görögöket, azoknak adtak enni, inni, és piacot is nyitottak a katonák számára. A görögök ekkor már sokkal bátrabbak is lettek, azért a tengerpart mentén rablóhadjáratokat kezdtek vezetni az ott élő törzsek ellen, így beszerezve minden szükséges felszerelést, enni, inni valót. De nem riadtak meg a kis hegyi erődöktől sem, azokat is simán megtámadták, ha azt kívánta az érdekük. De még nem voltak otthon, így a tengerpart mentén folytatták útjukat nyugat felé. Ekkor már kb. 8 ezren voltak a seregben, amely 8 hónapja volt már úton. Még hajókat is kaptak, lehet azért, hogy minél hamarabb eltűnjenek a környékről, így a sereg a Fekete-tenger mentén hajókon utazva érte el Európa és Ázsia határát. Hérakleiába partra szálltak és három egységre bomlottak.
Xenophón lett az egyik kisebb sereg parancsnoka, közel 2.000 katonával. A szétszéledő görögük a thrákokal, a bithüniaiakkal keveredtek kisebb csatározásokba, mígnem jött egy kedvező ajánlat, mi szerint egy Anaxibiosz nevű király munkát adna az egész seregnek. A görögök elvállalták a munkát, de a végeredmény más lett, maguknak foglalták el egy időre Büzantion városát, de nem merték a kezükben tartani. Felmerült, hogy esetleg egy saját államot alapítanának, fel is ajánlották annak vezetését Xenophónnak, de az józan ésszel megáldva lebeszélte erről a társait. Többi görög városállam úgyse nézte volna jó szemmel ezt az államocskát. Hamarosan jobb lehetőség is adódott, ugyanis a thrákok egyik legnagyobb törzsének királya II. Szeuthész fogadta egy időre szolgálatába a görögöket, akik segítségével a korábban apja által elvesztett területeket szerezte vissza Xenophón segítségével. A görögök legtöbbje ekkor már inkább hazafelé kívánkozott, így legtöbbjük már haza is indult, csak egy részük maradt Xenophónnal, mert azt a hírt kapták, hogy Spárta háborút tervez a perzsák ellen és ehhez szükség van tapasztalt katonákra. Ezzel zárul a közel másfél évig tartó hadjárat, a tízezrek menetelése, ami a görögök egyik legnagyobb kalandja volt a maga idejében. Ebben a vállalkozásban Xenophón volt az egyik főszereplő, akinek nem kevés munkájába került ezt a sokféle görög katonából álló sereget egyben tartani. A hadjárat fontos tapasztalatokkal gazdagította a görög hadtudományt. Bebizonyosodott, hogy szükség van a lovasságra, amelyre fontos feladatokat lehet bízni, és kiderült, hogy a nehézgyalogság és a könnyűgyalogság együttműködése révén lehet a legjobban operálni egy idegen területen, és csatában is egymást ki tudják egészíteni. Ez volt az első olyan összgörögnek tekinthető katonai vállalkozás, amiben minden katona önként, zsoldért cserébe vállalta a szolgálatot.
Xenophón később hazatért szülővárosába, Athénba, de később száműzték, valószínűleg azért, mert a spártai Agészilaosz király alatt harcolt Athén ellen Koróneiánál i. e. 394-ben. A spártaiak adtak neki egy kis birtokot, az Olümpia mellett Éliszben, ahol megírta az Anabasziszt („Felvonulás”), leghíresebb művét, amiben elmesélte a tízezer görög kalandjait. De mivel fia, Grüllusz Athénért harcolt és halt meg a mantineai csatában, amikor Xenophón még életben volt, száműzetését visszavonták, hazatérhetett. Halálának időpontja bizonytalan, valamikor i.e. 355 körül halt meg majdnem 80 éves korában.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Hegyi Dolores, Kertész István, Németh György, Sarkady János: Görög történelem, A kezdetektől Kr. e. 30-ig, Osiris Kiadó, Budapest, 2006
Xenophón: Anabaszisz, A tízezrek hadjáratának története, Európa, Budapest, 1968
John Warry: A klasszikus világ hadművészete, Gemini Kiadó, Budapest, 1995
Kertész István: Antik harcmezőkön, Tankönyvkiadó, Budapest, 1989
http://cong.blog.hu/2016/10/06/a_tizezrek_hadjarata_kr_e_401