Tegyen egy próbát, biztos talál az érdeklődésének megfelelőt

Korea több ezer éves történelmének legnagyobb hőse 23 tengeri ütközetből egyszer sem veszített. Két teljes japán inváziót akadályozott meg, miközben mindenki csak hátráltatni akarta. Kijelenthetjük, hogy ilyen cselekedetek után Nelson elbújhat a fenébe.

Előzmény az egész történethez:

A 16. század folyamán Korea egy igazi korrupt hely volt, mondhatni Ázsia pöcegödre. Politikai érdekek csaptak össze egymással, az élet minden területén. Ez azt eredményezte, hogy minden fontos pozíciót tökkelütöttek töltöttek be, beleértve a hadsereg vezetését is. Az egész ország sodródott lefelé, ami még nem is lett volna akkora gáz, mert előbb-utóbb csak rendeződtek volna a dolgok, csakhogy a közelben volt egy sziget, ami rendesen bekavart a dolgokba. Japán tele volt menő, egymással folyton háborúzó szamurájokkal, nindzsákkal, bonsaiokkal és szemét buddhista szerzetesekkel. Ebbe a káoszba vágott rendet Oda Nobunaga és Tojotomi Hidejosi. Az egyesített Japán lett a környék nehézfiúja, igazi birodalmi vágyakkal.

Visszatérve Yi Sun-shin-hez:

Yi 1545. április 28-án született nemesi családban, a főváros közvetlen közelelében, Yi Chong és a felesége, Byun harmadik gyermekeként. Annak ellenére, hogy nemesi család volt, nem voltak jól eleresztve. A nagyapa nagy politikai játékos volt, legalábbis ő azt hitte magáról. El is veszítette a pénzük jelentős részét, ezen felül még rossz helyzetbe is kerültek. Költözniük kellett. Az anyai nagyszülőkhöz mentek, Asanba.

Fiatalkorában teljesen átlagos élete volt. Rendes gyerek volt, sokat tanult, időben járt haza, meg az ilyenek. 21 évesen megnősült és gyorsan jöttek is a trónörökösök. Bebiztosítva a hátországát, nyugodt szívvel vetette bele magát a háború művészetének a tanulmányozásába. Konkrét egyetemet képzeljetek el, ilyen koreai Westpoint szerűséget.

1572-ben, 28 évesen került sor a végső vizsgára, ami nem volt zökkenőmentes, de szerencsére egyből kijött a legendás elszántsága. Rögtön a vizsga elején leesett a lóról és eltörte az egyik lábát. A közönség egy emberként szisszent fel, a nők eltakarták a gyerekek szemét, a kutyák együttérzően felvonyítottak. Yi azonban nem spilázta túl a dolgot. Egy hatalmas káromkodás után eldöcögött a legközelebbi fához és szükség anyagokból gyorsan sínbe rakta a lábát, majd befejezte még a próbát.

A sikeres vizsgát követően a koreai határ északi részéhez vezényelték, hogy sziklaként állja el a barbár törzsek betörését. Szépen, csendben tette a dolgát, csak egy gond volt vele. Nem volt az a benyalós, „felülre nyal, alulra tapos” stílus. Egyszer még fel is függesztették a beosztásából, amikor megtagadta a törvénytelenségre utasító parancsot.

Szerencsére csak pár hónapnyi felfüggesztés volt ez, mert rájöttek, hogy nem tudnak létezni Yi zsenije nélkül. Évekig szolgált különösebb említésre méltó dolog nélkül, amikor 1583-ban meghalt az apja. Egyből hazautazott, hogy a hagyományoknak megfelelően ő maga vezesse a temetkezési szertartást. A szertartás röpke három évig tartott.

1586-ban, miután visszatért, ellentámadások sorozatával verte vissza a Mandzsúria felöli betöréseket. Az egyik ilyen támadás során az egyik lábába csapódott egy nyílvessző. A fájdalommal mit sem törődve saját maga húzta ki, nem mutatva senkinek a sérülést, nehogy kicsit is demoralizálja az embereit.

Noha Yi mindig is osztozni kívánt a dicsőségben és soha nem magának titulálta az elért eredményeket, a feljebbvalói berágtak rá. Féltek, hogy teljesen elhomályosítja őket és, hogy a helyükre pályázik. Koholt vádak alapján letartóztatták Yit, lefokozták és még meg is kínozták. Csak egy hajszálon múlt az élete, de nem tudták megtörni. Maga a király szabadította ki, ráadásul egyből munkát is ajánlott neki a testőrsége tagjaként.  Itt egy jó évet lehúzott, majd visszarakták északra. Pár hét után mindenkinek kezdett kínos lenni a dolog, de hát hová lehetne elrakni? Hát a haditengerészethez!

Yi a döglődő koreai flotta egyik parancsnoka lett. Eltökélte, hogy feléleszti a kómába esett haditengerészetet. Nem tétlenkedett. Rendbe szedte a haderőnem adminisztrációs feladatait, javította a fegyverek állapotát és kemény fegyelmet vezetett be a kiképzés területén is. Új hajók építését is elrendelte, a híres „teknőc hajók” személyében.  Nagyon ráérzett, hogy mikor is kell ezeket megépíteni, hiszen épp a japán-koreai háború kezdete előtt egy nappal fejezték be őket.

A teknőc hajó

Ennél a hajónál menőbb szerkezet egyszerűen nem létezett az akkori világban. Ez a hadihajó egy páncélozott, két szintes, 34,2 méter hosszú, 6,4 méter magas, 10,3 méter széles monstrum. A felső szinten harcoltak, míg az alsón az evezősök dolgoztak és az utánpótlást tárolták. A hajó kiváló minőségű fából készült és remekül megtervezett szerkezettel rendelkezett. 8-8 evező volt oldalanként. Egy evezőt 5 embert kezelt.

Fegyverzet tekintetében is rendesen el volt látva. 40 ágyúval rendelkezett a 72 tüzelőállásra. A hajó 360* ban tudott tüzelni. Külön menőség, hogy az elülső ágyúk egy sárkányfejre kifaragott fejdíszen keresztül tudtak tüzelni. A fejdísz ezen kívül még otthont adott egy lángszórónak is, azon felül, hogy füstöt is okádott, ha kellett.

A hajó tetejét vastag fa pallókkal vonták be, melyekre rengeteg fém tüskét helyeztek el, ezzel gátolva meg a kor trendjét, a hajóra szállást.

A tervezők mindenre gondoltak. Úgy alakították ki a hajót, hogy az ellenség kívülről nem láthatott be, de a legénység kiválóan látott kifelé. Képzelhetitek, hogy milyen hatást gyakorolt ez az ellenségre.

Ezek után jogosan hihetné mindenki, hogy legalább lassú volt ez a dög. Hát nem! Gyorsabbak is voltak, mint a japán hajók, már csak ezért sem tudtak rájuk átszállni a szamurájok.

Mert persze, hogy kitört a háború. A japánok nem fértek a bőrükbe. 1592. április 12-én támadtak, mintegy 160 000 jól kiképzett, modern tűzfegyverekkel is rendelkező, motivált katonával. Úgy tudnám szemléltetni a helyzetet, mintha Mike Tyson berontana egy óvodába, mert ő még plusz sütit akar magának. Ha azt hinnétek, hogy ez a hasonlat túlzás, egyáltalán nem az! A japán sereg röhögve végigverte a koreai hadakat. A félsziget lakói fejvesztve menekültek, beleértve a királyt, Son Jot és a fiát, Pyung Yangot is. Mindössze 18 nappal a japán partraszállás után elesett a főváros. Két hónap sem telt el, és az egész ország elbukott.

Az egész ország, kivéve a tengerek! Yi Sun-shin sorra aratta a diadalokat, annak ellenére, hogy gyakorlatilag a háború kezdetéig kis túlzással még hajót sem látott. A győzelmei meggátolták a támadó sereg utánpótláshoz jutását.

Japán urának, Tojotominak egyből felment a vérnyomása. A teljes győzelemtől csak egy ilyen kis nüansznyi, említésére sem méltó dolog választotta el. Összeszedett három flottát és ráküldte Yi admirálisra, hogy pontot tegyen Korea meghódítására.

Yi azonban tudott erről. Összesen 51 hajót tudott összeszedni, de nála volt az az előny, hogy ő választhatta ki a csata helyszínét.

1592. július 8. Hansan

A flotta nagy részét a nyílt tengeren várakoztatta, míg 6 hajót egy sziklás szoroshoz küldött, hogy megtréfálják az ellent a jó öreg bevált „visszavonulós” trükkel. Sikerült is. A japánok amint meglátták a hat hadihajót, rájuk rontottak. A koreaiak persze visszavonultak, magukkal vonva a túlerőben lévő ellenséget.

A nyílt részen várakozó koreai fő erők a Yi által kitalált daru-szárny alakzatban fogadták a szorosból felbukkanó japánokat. Yi teknőcei egyszerre lendültek támadásba, először a zászlós hajót célozva meg. A taktika további része egyszerű volt. Koncentrálni a tüzet és nem sajnálni tőlük az ágyúgolyókat.

Az admirális egy hajót sem veszített, ellenben 47 hajót elsüllyesztett és 12-őt elfoglalt. Több, mint 9 000 japán harcos veszett a tengerbe.

A csúfos kudarcot követően Hidejosi egyszerűen megtiltotta a japán flottának, hogy tengeri ütközetet vívjon. A (.) csata után a japán szárazföldi erők teljesen el voltak vágva mindentől. A nép fegyvert ragadott és hamarosan el is kezdték kiszorítani őket a félszigetről, mondjuk ehhez kellett a kínai segítség is. Újabb két hónap múlva már Szöult is visszafoglalták, majd tűzszünetet kötöttek.

Miután Yi admirális megmentette Koreát a japán inváziótól, érdemeinek elismeréseként megkapta a legnagyobb haditengerészeti rendfokozatot. A tűzszünet azonban nem jelentett békét. A japán fenyegetés, a korrupt koreai elit, a hadsereg sanyarú helyzete továbbra is fenn állt.

1595. január 1:  „Egyedül ülve a gyertya lángja mellett, belegondoltam nemzetünk jelenlegi helyzetébe. Arra figyeltem fel, hogy könnyek gördülnek le az arcomon”

A japánok, okulva az előző invázió kudarcából, minden erejükkel arra koncentráltak, hogy eltüntessék az útból Yi admirálist. A siker érdekében egy tehetséges kettősügynököt, Yoshirát vetették be. Yoshira az egyik legfőbb tábornok, Kim bizalmába tudott férkőzni, ahol szépen elhintette, hogy Yi igazából egy áruló, és amint lehetőség adódik rá, rögtön átáll a japánokhoz, romlásba taszítva a koreai népet. Már maga ez a feltételezés is sértő Yi-ről, de valamiért mégis komolyan vették.

A tábornok egyből rohant a kiráyhoz a hírrel, amihez még hozzájött az is, hogy Won Kyun admirális is Yi ellen tanúskodott, puszta irigységből. Ezek után a király, Son Jo nem tehetett mást, mint hogy csapdába csalja Yi-t. Azt parancsolta neki, hogy menjen az ellenség várható érkezése elé, és ehhez kijelölt egy útvonalat is. Yi rápillantott a térképre és egyből leesett neki, hogy a halálba küldenék. Az útvonal egyszerűen hajózhatatlan volt, nagyon sekély vízzel és éles sziklákkal teli. Amikor elmondta erről a véleményét Kimnek, az sajnos továbbította a királynak. Son Jo éktelen haragra gerjedt. Letartóztatta a hős admirálist és láncra verve vitette a fővárosba. Yi fejét csak az mentette meg, hogy az őt pártoló miniszterek kiálltak mellette, a nemzetért tett cselekedeteit figyelembe véve. A halálbüntetés helyett egyszerű bakává fokozták le.

A flotta élére az ármánykodó Won Kyun került, aki egy igazi balfasznak mutatkozott. Yoshira (a kettős ügynök) rávette, hogy szedje össze az összes hajót és támadja meg a japánokat, amikor azok nem számítanak rá. Gondolhatjátok, hogy nem számítottak rá… Már eleve ez a csapda is garantálta a vereséget, de ehhez még hozzájött Won Kyun inkompetenciája, ami egy valóságos katasztrófát eredményezett. Az egész koreai flotta 134 csatahajójából csak 12 tudott elmenekülni. Ráadásul a parancsnok, amint látta, hogy ebből bukta lesz, elmenekült. Később szerencsére elkapták és fejét vették.

Rövid időn belül a királyhoz is eljutott a vereség híre. Persze egyből küldetett Yi-ért.

Yi a megaláztatás és az anyja halálhírének fogadása után sem tagadta meg magát. Egyből jelentkezett szolgálatra. Kitalálta, hogy a veszélyesebb és hosszabb tengeri utat választja, így talán van esélye összegyűjteni az elmenekült hajókat és a túlélő tengerészeket. Az útja során egyre csak gyűltek ezek a hajók. Minden útbeeső faluba betért, ahol elhaladt. Na nem lazsálni és felélni a szegény falusiak készleteit! Lelket öntött a megtört helyiekbe és segített nekik újjászervezni a közigazgatást. A látottak őt is és a legénységét is feltüzelték. Tudták, tapasztalták, hogy a nép sorsa a tét.

Az út végére összesen csak 13 hajót tudott összegyűjteni (a 12 elcsatangolt + az egyik falutól kapott 1-et).  Miután ezt lejelentette a királyi tanácsnak, azok leszűrték, hogy reménytelen a helyzet. Le akarták beszélni Yi-t a tengeri ütközetről, és azt szerették volna, ha a megmaradt embereivel inkább a szárazföldi csapatokhoz csatlakozik. Ez egyet jelentett volna a koreai haditengerészet teljes megsemmisülésével. Yi csak ennyit írt vissza a tanácsnak:

„Még mindig van 13 hajóm! Megígérem, hogy amíg élek, az ellenség nem fog átjutni rajtam!”

A Tanácsot nem győzték meg az elszánt sorok. Teljesen letettek hát a tengerészekről, és nélkülük kezdték el szervezni a védekezést.

Yi számára egyértelművé vált, hogy csak egy szűk és hosszú folyosón tudja felvenni a versenyt az irdatlan japán túlerővel szemben. Csak két ilyen hely volt a félsziget déli részén, ráadásul mindkettő kimondhatatlan nevű. Kyonnaeryang és Myongnyang (továbbiakban „M”). Az előbbi már japán fennhatóság alá került, így maradt a második, ami kifejezetten kritikus helyet foglalt el a térségben, ugyanis ezen keresztül lehetett behajózni Szöulhoz.

Az „M” ezen felül azért volt még ideális, mert kifejezetten erős és folyton változó sodrással rendelkezett. Nem volt ritka, hogy a sodrás sebessége elérte a 10 csomót (18km/h) is, ezzel kiérdemelve a legdurvább csatorna címet Koreaába. Yi nem bízta a véletlenre, ezért bevetett még egy trükköt. Víz alatti csapdákat, vasláncokat és egyéb akadályokat helyezett ki, hogy ha úgy adódna, megakassza a japánokat, az áramlat pedig egymásba sodorja őket.

„A háború szabályai szerint, ’Aki a halált keresi, az életben marad, míg aki életben akar maradni, az meghal’, valamint ’Ha csak egy védő is áll egy erős kapuban, az is képes 10 000 ellenség szívébe rettegést táplálni’. Ilyen helyzetben, mint a miénk, ezek a szavak többet érnek, mint az arany! Kapitányaim, tőletek elvárom, hogy határozottan teljesítsétek a parancsaimat. Ha nem így cselekedtek, a legkisebb hibáért és halálbüntetés lesz a válasz.”

1597. szeptember 16. Myongnyang:

Kora reggel volt, hatalmas nagy köd, és a felderítők jelezték, hogy a japán flotta közeledik. Yi azonnal összehívta a tisztjeit, akiknek fogadta a hűségesküjüket, majd kiadta a parancsait. 13 hajó siklott ki a kikötőből, hogy megütközzön 330 hadihajóval.

A koreaiaknak nagy szerencséjük volt, mert egyszerre csak 130 japán hajó (így is tízszeres túlerő) tudott felsorakozni ellenük, hála a szoros szűkösségének.

Ahogy haladtak előre a japánok felé, Yi tisztjei szép sorban kezdtek lemaradozni a ködben, ami azt eredményezte, hogy az admirális hajója egyedül rohamozott az egész japán hadra. A teknőc folyamatosan okádta a tüzet, ágyúgolyókat és nyílvesszőket. A japánok sem kímélték a hajót, de a szerkezetében sok kárt nem tettek, annál inkább a lelkükben. Hogy Yi megőrizze a harci szellemet, kénytelen volt visszább vonulni.

Amint elszakadt az ellenségtől, egyből magához is intette a hátra maradt kapitányokat, és jól lebaszta őket.

„Kötél által, a hadbíróság előtt akartok meghalni, vagy a parancsomat követve a csatában? Azt hiszitek, túlélhetitek, ha elfuttok?”

A következő rohamnál már vele együtt mentek. Nagyban ment a küzdelem, a legkisebb hiba is eldönthette volna a csatát. A mérleg nyelvét mégis egy szerencsés véletlen billentette el. Yi hajóján egy japán fordító is szolgált, aki a vízben úszó hullák között felismerte a japán admirális, Matashi holttestét. Yi egyből felhúzatta az embereivel és kifeszíttette a tetemet a hajó orrára. A japánok látva a halott vezérüket, teljesen megtörtek. Pont ebben a pillanatban váltott az áramlás iránya is, még nehezebb helyzetbe hozva a japánokat. Az összetorlódott hajók egymásba rohantak és rengetegen felakadtak a víz alatti csapdákba is. Ha ez nem lett volna elég, a koreaiak valósággal belerobbantak a káoszba, lekaszabolva és lelőve mindenkit, aki csak az útjukba került.  A 130 japán hajó közül 31 ott helyben elsüllyedt, 90 pedig végzetesen megsérült. Koreai részről egy hajó nem veszett oda.

A csata után Yi-t mindenki a legnagyobb hősnek tartotta, beleértve a kínaiakat is. Azért az nem kis dolog, ha valaki kétszer akadályozza meg a japán inváziót. Érthető módon az ősellenség már nem szívlelte annyira. 50 bérgyilkost küldtek az asani otthonához. Yi nem volt otthon, de a családja igen. Rájuk gyújtották a házat, de éppen el tudtak menekülni.

Augusztusban (lehet az invázió sikertelensége miatti bánatban) meghalt a japán főnök, Hidejosi. A következő évben hívták volna vissza a szárazföldi sereget, de ott termett Yi, aki már kellően gyűlölte a japánokat ahhoz, hogy elmenjen a végsőkig. A japókat végül a noryangi csatában kényszerítették „beszélgetésre”. Nagyon szoros volt, pedig itt már az egyesített koreai-kínai flotta harcolt. Az ütközetet az utolsó, mindent eldöntő roham kívánta eldönteni. A végső támadásnál azonban Yi kapott egy halálos találatot. A legidősebb fia és az unokaöccse volt mellette ekkor. A következőket mondta nekik:

„A csata most van a tetőpontján. Ne mondjátok el az embereknek a halálomat!”

Yi az utolsó szavaival is szolgálta a hazáját. A fia betartotta az apja utasítását. Könnyel a szemében üttette tovább a dobokat, további rohamra buzdítva a hajóikat. Ebben az utolsó csatában, amely 7 évnyi háborút zárt le, az 500 japán hajóból 450 veszett oda.

Yi Sun-shin 1598-ban, 54 évesen halt meg. Összesen 23 tengeri csatát vívott meg, és egyet sem veszített el ezek közül! Soha meg nem ingott a hűsége, noha a király meg akarta gyilkolni és többen áskálódtak ellene. Halála után mégis elismerték a tetteit és megkapta a legmegtisztelőbb létező címet; „Hűség és a Lovagiasság Ura”

Az admirális a mai napig a koreaiak legnagyobb nemzeti hőse.

Forrás:

http://chosonkorea.org/index.php/people/military-leader/admiral-yi-sun-shin-the-turtle-ships

http://www.koreanhero.net/en/TheMajorNavalBattles.htm