Jean Danjou

Ha megemlítjük valakinek a Francia Idegenlégiót, mindenki fejében egy olyan kép áll össze, amely igazi haramiákat, bűnözőket, ugyanakkor kőkemény katonákat takar, akik a világ legkeményebb harcosaiként róják a végtelen pusztákat, miközben Franciaország ellenségeit gyepálják éjjel-nappal. A valóság nem áll messze ettől az elképzelt, sztereotípiával bőven rendelkező képtől, különösen ha figyelembe vesszük Jean Danjou és századának helytállását a cameroni csatában, amire még maga Leónidasz is elismerően bólintana.

Az előzményeket gyorsan összefoglalva:

Benito Juarez, Mexikó elnöke  úgy döntött, hogy a felvett hiteleket nem kell fizetni. Ezt a barátságos ötletet egyáltalán nem díjazták a hitelezők, vagyis a franciák, az angolok és a spanyolok. Olyannyira nem, hogy III. Napóleon kapva kapott az alkalmon, és gyorsan átdobta a francia sereg egy részét az Atlanti-óceánon, hogy gyarmatosítsa Mexikót. Tervéhez sikeresen be is fűzte a másik két nagyhatalmat, hogy nyújtsanak katonai segítséget, ám azok hamar rájöttek, hogy a makacs mexikóiaktól pénzt nem fognak látni, ha erővel próbálkoznak.

A franciák utolsó császára egy pillanatra sem csüggedt el. Kinevezte Belgium királyának fiát az inváziós seregek parancsnokává és a frissen meghódított föld helytartójává, valamint küldött még két zászlóaljnyi légióst, hogy érvényt szerezzen igazának. A francia idegenlégió (mint mindenki tudja) ekkoriban csupa jóarcú srácból állt, akik inkább voltak bűnözők mint katonák. Ráadásul a nagy része az első lehetséges alkalommal lelépett volna, ha teheti. Nem tehette… A hivatásos hadsereg katonái rendre lenézték ezeket a zsoldosokat, akik 99,9%-ban a legmocskosabb munkát kapták, amit a francia hadsereg csak kínálhatott.

Tehát a francia hadsereg és vele együtt a 4000 légiós Pierre Jean Joseph Jeanningros vezetésével partra szállt Veracruznál. Pechjükre a közép-amerikai klíma és betegségek kegyetlenül tizedelték az állományt. Sokat mond, hogy a Veracruz – Mexikóváros között megtett út alatt a légiósok fele meghalt. Később, hogy pótolják a kiesett embereket, két indiánokból álló századot is alakítottak, de ez egy másik történet.

A csata

1863. április 29-én a Légió első zászlóaljának harmadik százada kapta feladatául, hogy kísérjen el egy mintegy három millió frankot és temérdek ellátmányt, lőszert szállító konvojt Veracruztól Puebláig. A feladat nehézségéhez még hozzájárult az is, hogy még el sem hagyták a várost, már az egész vidék tudott róla. Még jobb, hogy a betegségek miatt az eredetileg 3 parancsnokból és 112 légiósból álló századból mind a három tiszt és 50 ember képtelen volt ellátni a szolgálatot.

Ekkor tűnt fel a színen Jean Danjou százados, aki igazi kemény, harcedzett katonának számított. Részt vett többek között a krími háborúban, ahol a vodkától felbátorodott oroszok ellen harcolt, de küzdött még Algériában is, ahol elveszítette a bal kezét. Danjou az igazi helyett egy sokkal menőbb fa kézzel vigasztalódott, amivel sokkal keményebb pofonokat lehetett kiosztani az esetlegesen visszapofázó légiósoknak.

A százados mellett még két parancsnok kellett. A feladatra Maudet alhadnagy, az első század egyik parancsnoka és Vilian alhadnagy, aki a zászlóalj pénzügyeit kezelte. A katonák Maudettel még csak-csak megbékéltek, de Viliant eleinte egyenesen gyűlölték. Tántoríthatatlanul hitték, hogy ő a felelős a semmire sem elegendő zsoldért.

Másnap az így kialakult csipet-csapat, összesen 65 fővel korán reggel útnak indult. Fegyverzetként mindössze 70 simacsövű puskát vittek, meg persze a jó öreg, megbízható bajonettet. A mexikóiak ellenben modern, amerikai fegyverekkel voltak felszerelve, de láthatjuk, hogy mindez nem ért semmit!

Reggel 7 körül, 24 kilométernyi menet után haladtak el Cameron mellett, aminek már csak pár elhagyatott épülete állt. Danjou elrendelte a pihenőt, hogy mindenki kicsit kifújhassa magát (rommá izzadtak a menet alatt), megreggelizhessen és megihassa a megérdemelt kávéját. A légiósok ugyanis tegnap este óta nem ettek semmit, és hála a remek mexikói klímának, már korán reggel elrendelhették volna a nyápic városiak a sokadfokú hőségriadót.  A víz épp csak forrni kezdett, mikor az őrszemek jelentették, hogy ellenséges lovasok közelítenek, ráadásul jelentős túlerőben vannak. A katonák azonnal beszüntették a falatozást. Mindenki nyúlt a fegyveréért, és elfoglalta az alakzatban kijelölt helyét. A nagy kavarodásban azonban a lőszert és élelmet szállító öszvérek kereket oldottak.

Danjou, látva hogy legalább 2-300 lovas közeledik, akik már az első rohammal elsöpörhetnék az alig maroknyi csapatát, visszavonulást rendelt el a még mindig közeli Cameronhoz. Az embereit a Wellington-féle négyszögbe parancsolta, majd megkezdték a hátrálást, kihasználva a terep adottságait és lehetséges fedezékeket. Ha a mexikóiak túl közel értek, megállította az alakzatot és odapörköltek a taco-zabálóknak. Ezzel a módszerrel szép lassan elérték a falu határát, azonban itt következett a másik meglepetés. A Juarez-pártiak pár orvlövészt helyeztek el a közeli épületekben, akik irgalmatlanul tüzelni kezdtek a megszeppent légiósokra. A százados, felbőszülve ettől az arcátlanságtól, pár emberével rohammal bevette a kérdéses épületet, szétbajonettezve a bent lévő mexikóiakat.

Mikor beértek Cameronba, egyből szembetűnt nekik a kocsma. Na nem azért, mert ittak volna egy kis célzóvizet, hanem azért, mert az említett italmérő helyet történetesen egy 3 méteres fal vette körül és maga a ház is inkább egy erődre hasonlított. A spanyol ajkúak, tudván hogy a franciák (akik igazából nem is voltak azok) kevesen vannak, egyből rohamra indultak, nehogy a légiósok meg tudják vetni a lábukat. Az első rohamot könnyen visszaverték, majd a másodikat is. Hamar kiderült, hogy az eredetileg csak pár száz főnek gondolt erő igazából egy 800 lovasból és 1200 gyalogosból álló sereg, Milán ezredes vezetésével. A visszavonulás során 16 katonát veszített a százados, akiket az ellenség foglyul ejtett.

9 órakor, fehér zászló alatt maga az ellenség vezére lovagolt oda a védőkhöz, hogy rávilágítson arra a nyilvánvaló tényre, hogy 2000 embere áll szemben 49-cel, és ha úgy gondolják, elfogadja a megadásukat. Természetesen Danjou kiröhögte és közölte vele, hogy most a Légióval van dolga, nem holmi nyápicokkal.

Ezt követően a mexikóiak rohamra indultak. A légiós puskák szinte izzottak a folyamatos tüzeléstől, míg a levegő füst és lőpor szagától volt terhes. A mexikóiak próbáltak rést ütni az ellenség védelmén, de csak egyenest a kepis úriemberek sortüzébe rohantak bele, hála az épület menő kialakításának. Miután visszaverték a támadást, Danjou épp parancsokat osztogatott, amikor egy orvlövésznek sikerült lelőnie.

A parancsnokság így Vilian alhadnagyra szállt, aki mindenáron bizonyítani akart a rábízott emberek előtt. A „kinevezése” után rögtön összehívta a megmaradt katonákat, és rögtönzött egy egyszerű, de mégis kiváló beszédet: „Fiaim! Most már én vezetlek titeket. Lehet hogy meghalunk, de nem fogjuk megadni magunkat!”

Az alhadnagy ezt követően még négy órán keresztül volt a század parancsnoka, mielőtt őt magát is megölték egy roham során. Vilian halálával Maudet következett. Milán őt is meglátogatta, a látványtól azonban megfagyott az ereiben a vér. Az egész házban halott légiósok hevertek. A sérültek kegyelemért kiáltottak, de a megváltást senki nem hozhatta el nekik. A halál szaga járta be a helyet, míg a levegőt több ezer légy zümmögése töltötte be.

Ilyen körülmények között találkozott az ezredes az egyetlen megmaradt tiszttel (aki már a lábán is alig bírt állni) és annak 12 légionáriusával. Maudet is csak annyit tudott mondani Milánnak, hogy eszükben sincs megadni magukat.

A mexikóiak egy órán belül újra támadtak, ezúttal is sikertelenül, azonban végleg megpecsételve a védők sorsát. Már csak 5 légiós és az alhadnagy maradt életben. Kétségbeesetten kutakodtak lőszer után, de a puskákban lévőn kívül már mindet felhasználták. Maudet, miután felmérte a helyzetet, egy mindent eldöntő, végső roham mellett döntött, miután ellövik a fejenként egy megmaradt lőszert.

„Tölts!” Ordította el magát Maudet. „A parancsomra, tüzeljenek! Utána kövessenek! A bajonetteinkkel véget vetünk ennek!” Ék alakzatot vettek fel, aminek a tiszt adta a csúcsát. Miután ellőtték az utolsó golyóbist, rohamra indultak és nekimentek a Juarez-pártiaknak. A hat rohamozót pillanatok alatt szétszedték, és mindössze Milán ezredes gyors közbenjárása miatt maradt életben közülük kettő.

Végeredményként, a századból mindössze a 19 katona maradt életben. Tizenhatot még a csata elején fogtak el, egy embert a harc közben, kettőt pedig az ezredes mentett meg.

A mexikóiak közül 300 halt meg és 300 sérült meg az összecsapás alatt.

A cameroni csata emlékét a Légió a mai napig becsben tartja és az egyik legfontosabb ünnepükké lépett elő, emlékeztetve a katonákat minden év április 30-án arra, hogy mi is az igazi hősiesség és önfeláldozás. Danjou kapitány fakeze is előkerült, és ereklyeként őrzik az Idegenlégió parancsnokságán.

Forrás:

http://www.military.com/NewContent/1,13190,Wilson_022805-P1,00.html

http://foreignlegion.info/battle-of-camerone/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 
 
 

We use cookies to improve your experience on our website. By browsing this website, you agree to our use of cookies.
CiyaShop

Join Our Newsletter

Subscribe to the CiyaShop mailing list to receive updates on new arrivals, special offers and other discount information.
Product added!
The product is already in the wishlist!
Removed from Wishlist

Shopping cart

close