A háború kétségtelenül a legrosszabbat hozza ki az emberből. Az ellenség iránti bosszúszomj, melyet bajtársaink elvesztése okozott gyakran vendettáért kiáltott. A történelem bebizonyította, hogy mikor a gyűlölet eléri tetőfokát, s mint egy vulkán tör felszínre, elképzelhetetlen pusztításokra képes. Ékes példája volt ennek a második világháború Távol-Keletje, ahol a faji felsőbbrendűség gyakorlatiassá tétele még a náci vezetőket is megdöbbentette.

Kereken 83 éve, 1937. december 13-án olyan dolog kezdődött a kínai Nanking városában, ami minden időnk legnagyobb tömegmészárlásaként írta be magát történelemkönyveinkbe. Kevés hasonló esemény van a történelemben, ami több évtized távolságából is ennyire meghatározná egy-egy ország viszonyát, azonban Nanking a mai napig fekete foltként virít Japán és Kína diplomáciai kapcsolatán. Nem csoda, hiszen mindkét fél más-más nézőpontot fogad el hivatalosnak. De mi az igazság?

Kedves olvasók! A cikk erőszakos, a nyugalom megzavarására alkalmas szöveg-, illetve képforrásokkal rendelkezik, ezért:

A cikket kizárólag ERŐS idegzetűeknek ajánlom!

A könnyebb olvashatóság miatt a cikkben található japán és kínai nevek magyar átírásban vannak feltüntetve.

Fontosabb előzmények

Japánnak a Marco Polo hídi incidens (1937. július 7-9) ürügyet szolgáltatott a második kínai-japán háború kirobbantásához, mely július 20-án hivatalosan is kezdetét vette. A japán csapatok a kínai társadalom megosztottsága és a védők korszerűtlen fegyvereinek köszönhetően gyorsan haladtak előre. 1937. augusztusában kezdetét vette az egyik legnagyobb kínai tengerparti város, Sanghaj ostroma ami 3 hét brutális vérengzés után japán győzelemmel ért véget.

SANGHAJ NAGY POFON VOLT MINDKÉT FÉL SZÁMÁRA.

A „Távol-Kelet Sztálingrádja”-ként emlegetett ostromban közel egymillió ember vett részt, a romok között pedig túlzottan is gyakorivá vált a közelharc, a halottak száma több százezerre tehető. A csatában elvesztek a legképzettebb kínai katonák, ezt pedig az elkövetkezendő nyolc háborús évben kizárólag a brutális túlerővel és a megszállók korszerűtlen logisztikája miatt voltak képesek kompenzálni.

A japánok szintén borzalmas veszteségeket szenvedtek, a kínai támadásokat mondhatni csak légifölényükkel tudták visszaverni, a kínaiak már-már benyomták őket a tengerbe, a támadók morálja a csata végére szinte egyenlő volt a nullával. A vezetés azt mondta a katonáknak, hogy mivel az ellenfél gyenge, egész Kínát 3 hónap alatt fogják lerohanni, erre egyetlen város ostroma tartott ennyi ideig… ehhez az eseményhez szorosan kapcsolódik majd a későbbi nankingi vérengzés is.

A történet szempontjából fontos jelentéssel bír, hogy Kína és Japán is aláírta a genfi egyezményt, melyben többek között meghatározták a hadifoglyokkal való bánásmódot. Japán nem szerette volna magára haragítani a világot az egyezmény semmibe vételével, ezért 1937 augusztusában egy cselhez folyamodtak: kiadták a 198. „riku shi mitsu” törvényt. A parancs értelmében a tiszteknek jelentésükben kerülniük kellett a „hadifogoly” elnevezést, ezzel kijátszva az egyezményben foglaltakat. A japán katonák innentől szabadkezet kaptak…

Plusz érdekesség, hogy Japán terjeszkedése ellen ekkor emelte fel a hangját először az Egyesült Államok is, aki a háború folytatása esetén szankciókat ígért a szigetországnak (amit mint tudjuk be is fognak tartani). Sanghaj november 26-i eleste után 5 nappal (ergo december 1-jén) a japán hadtestek már az akkori fővárost, Nankingot is elérték.

Nanking ostroma

Nankingot hamar körülzárták, a város feladásáról szóló ultimátumokat Csang Kaj-sek egytől-egyig elutasította, s bejelentette a főváros védelmének megszervezését. A város körül több kilométeren át mindent felégettek, elaknásították a szántóföldeket, így a japánoknak nem maradt természetesen védelmük az ostrom idején. Emellett több tízezer kínai katonát vezényeltek a város védelmére.

A támadás december 10-én vette kezdetét. A fegyelmezetlen kínai csapatok a folyamatos japán légi-, és tüzérségi bombázások hatására visszavonulót fújtak. Az első katonák felrobbantották a hidakat, ami miatt több tízezer katona és sok százezer civil ragadt a városban, ennek ellenére az akkori lakosság közel háromnegyedét sikerült evakuálni.

Nanking ostromában a sanghaji csata maradéka („megfogyva bár, de törve nem”) harcolt. Csapataik ezért ismételten nagy bosszúságot okoztak a japánoknak. Az összecsapásban kínai oldalon részt vett a németek által kiképzett három hadosztály, illetve egy szuperelit kiképződandár is. A csatában halt meg a két, talán legtehetségesebb kínai pilóta is: Jüe Ji-csin, és Liu Cui-kang. Mindkettő a nacionalista Kína ászpilótája volt.

A várost hivatalosan 1937. december 13-án foglalták el, viszont kisebb ellenállási csoportok jöttek létre a városban és annak környékén, azonban ezeket néhány nap leforgása alatt felszámolták.

Nanking kevese volt azoknak az összecsapásoknak, ahol nem a kínai fél rendelkezett túlerővel. Az ostromlók közel kétszer többen voltak. Az elaknásítás talán többet ártott a kínai félnek, mint a japánoknak, hiszen emiatt nem tudtak sokan kitörni az ostromgyűrűből. Akik csodával határos módon ki is tudtak törni, azokat pedig saját aknáik robbantottak fel (lásd: 66. és 86. Bīngtuán [hadtest]).

Nanking elfoglalása után Csungking lett a főváros, és a háború végéig megtartotta ezt a címet.

NANKING MEGERŐSZAKOLÁSA

Miután a japánok megerősítették jelenlétüket a valamikori kínai fővárosban, brutális erőszakba kezdtek. A tisztek visszaemlékezései alapján azzal indokolták Nanking meggyalázását, miszerint ez afféle „bosszú volt Sanghajért”.

A valós indok nem lehet távol a tisztek beszámolóitól, hiszen a sanghaji csata után a japánok sokat vesztettek moráljukból. Úgy érezték, hogyha a katonáknak szabad kezet adnak a városban, akkor visszakaphatják Sanghaj előtti lelkesedésüket. És mi lett az eredmény? Nanking a történelem legtöbb áldozatot követelő mészárszékévé vált.

Természetesen akkoriban (és napjainkban is) Japán hivatalosan úgy hivatkozott az eseményre, hogy csupán „a civilek között elrejtőzött kínai katonákat keresték”. Ez részben(!) helytálló, hiszen a kínai katonák egyenruhájukat levetve vegyültek el a civilek között, így a megszálló erőkre nézve veszélyes elemek (partizánok) kiszűrése szinte lehetetlenné vált. Akkor azonban -a japán állítást követve- csecsemők és fiatal lányok is tagjai voltak a kínai hadseregnek…

A mészárlás

Az egykor virágzó Nankingra ezután senki sem ismert rá. Holttestek voltak mindenütt, szabadon megölhettek bárkit, élve vagy feldarabolva felakasztották őket a villanypóznákra…

Több száz embert zsúfoltak be egy-egy házba, majd felgyújtották azt, mindezt addig csinálták, míg maradt leégetni való ház a városban. A férfiakat összegyűjtötték, és vagy tömegsírba lőtték, aknát és gránátot dobtak rájuk, vagy nemes egyszerűséggel leszúrták őket.

A japánok ellen nem volt menekülés, házról-házra, pincéről-pincére haladtak, mindenkit felkutattak, és akit csak akartak kíméletlenül kivégezhettek. A városban borzalmas állapotok uralkodtak.

„Egy tucat szuronyos japán tört be a házunkba, lelőtték apámat, megragadták kishúgomat, szuronnyal ledöfték […]. Ezután megölték a nagyszüleimet, szuronnyal belém és hároméves kishúgomba döftek. Utána megragadták az idősebb nővéreimet […]. Láttam őket vértócsában feküdni, holtan.”

Idézet egy nankingi túlélőtől.

Feljegyzések vannak arról, ahogyan japán tisztek versenyeznek, hogy ki tud több kínait lefejezni. A büszkeségtől túlfűtött japánok neve természetesen itt sem titkos, Mukai Toshiaki és Noda Cujosi újságcikkbe is került, „ki tud hamarabb 100 kínait lefejezni” címmel.

Voltak akiket a várost kettészelő Jangcehez tereltek, majd elkezdték őket hátulról sorozni. Akik nem akarták, hogy lelőjék, azok belefutottak a vízbe, s több mint valószínű megfulladtak.

Szétkoncolt holttestek feküdtek az utcán, a villanypóznán szögesdróttal felakasztott meztelen testek, a levágott fejeket pedig –mint egy karácsonyi díszt- összefűzték és két villanypózna közé kifeszítették.

A nők helyzete

Nankingban ugyan kortól és nemtől függetlenül mindenkit lemészároltak, a nőkkel azonban különös kegyetlenséggel bántak a japánok. Az asszonyokat és a fiatal lányokat csoportosan megerőszakolták, -ha pedig netán túlélték volna- egyszerűen leszúrták őket. Egy nap akár száz férfi is „igénybe vehette” egyetlen nő testét.

„Az unokatestvérem hét hónapos terhes volt. Nyolc katona halálra erőszakolta. A tizennégy éves unokatestvéremet a katonák elvonszolták és megbecstelenítették. Újra és újra beledöftek a szuronyukkal és meghalt.”

Idézet egy, a vérengzést túlélő kínai lánytól.

Természetesen a nemi betegségek hamar felütötték fejüket a katonák között, így aki kéjelgésre vágyott annak kötelező volt óvszert vennie, illetve a rangidős tisztek az elsőbbség jogát élvezték.

A „megunt nőket” kivégzésük előtt szórakozásból még megkínozták, gyakran bambuszt vagy más éles tárgyat helyeztek nemi szervükbe. Feljegyzések szerint az is előfordult, hogy a családdal végignézették lányuk megbecstelenítését, majd kivégeztek mindenkit.

„December 13-án mintegy 30 katona érkezett a Hsing Lu Koo 5. szám alatti kínai házba Nanking délkeleti részén, és bebocsátást követeltek. Az ajtót egy Ha nevezetű férfi nyitotta ki. Még az ajtóban agyonlőtték, majd feleségét is, aki férje holtteste mellett térdelt. […]

Mrs. Hsia-t kihúzták egy asztal alól a vendégteremben, ahová megpróbált elbújni 1 éves kisbabájával. Miután egy vagy több férfi levetkőzte és megerőszakolta, a mellkasán szuronnyal ellátott, majd a hüvelyébe egy üveget dugtak. A babát szuronnyal megölték. Néhány katona a szomszéd szobába ment, ahol Hsia asszony 76 és 74 éves szülei, valamint két 16 és 14 éves lányai voltak. Meg akarták erőszakolni a lányokat, amikor a nagymama próbálta megvédeni őket. Őt a katonák pisztollyal agyonlőtték. 

A nagyapa megfogta felesége holttestét, majd őt is lelőtték. A két lányt ezután levetkőztették, az idősebbet 2–3 férfi, a fiatalabbat 3-an erőszakolták meg. Az idősebb lányt ezután leszúrták, és hüvelyébe vesszőt dugtak. A fiatalabb lányt szintén leszúrták. […]”

Idézet az amerikai John Magee misszionáriustól, aki szintén Nankingban tartózkodott.

A nemzetközi védőzóna

Sanghajban a japán megszállás idején egy francia jezsuita szerzetes, bizonyos Robert Jacquinot de Besange (ejtsd: Robert Zsáküno dö Bözans) nemzetközi védelmi zónát hozott létre a városban, ami azt jelentette, hogy egy adott zónába sem kínai, sem pedig japán katona nem tehette be a lábát, ennek megszegése pedig diplomáciai hadüzenetet jelentett volna a zónát fenntartó országoknak.

Sanghaj mintáját követve egy nemzetközi biztonsági zónát hoztak létre Nankingban is, aminek vezetését a városban élő német Siemens ügynök, John Rabe vette irányítása alá. Rabe tagja volt az NSDAP-nak, így maga mögött tudhatta a náci Németországot.

A történetben általában csak John Rabe neve szokott előjönni, azonban legalább ekkora szereppel bírt az amerikai Minnie Vautrin is. Vautrin volt a Csinlingi Női Főiskola megbízott igazgatója. Mint tudjuk nehéz feladat volt túlélni kínaiként, pláne nőként a mészárlás alatt, viszont az igazgató közbejárásának köszönhetően közel 3000 lányt sikerült megmentenie.

A zónában felhúzták a horogkeresztes és az amerikai zászlót is, ezzel nyomatékosítva a japánok számára, hogy számukra tiltott terület. Japán és Németország között aláírt Antikomintern paktum pedig biztosítéknak számított: ha Japán behatol a védőzónába elveszti legfontosabb szövetségesét.

Ennek ellenére a védőzónát a japánok többször is megszegték, leginkább nőket erőszakoltak meg és vittek el, de John Rabe közbejárása miatt nagyobb baj nem történt. Japán arra hivatkozott, hogy „a zónába egyenruha nélkül bárki bemehet”, így ott „igazából kínai gerillák bujkálnak”.

Rabe ultimátumot kapott, hogy küldjön asszonyokat a japán katonák számára, cserébe a szigetország biztosítja a zóna ellátását élelemmel és tiszta vízzel, ha pedig elutasítja az egész védelmi zónát lerombolják. Az ajánlatot nehéz szívvel ugyan, de elfogadta. Rabe még Hitlernek is küldött üzenetet, hogy milyen állapotok uralkodnak a városban, azonban a náci vezetés megtiltotta a beavatkozás, „Japán belügy”-re hivatkozva.

A mészárlás vége

December 13-án kezdődött vérengzés végül hat hétig, január 24-e és február 10-e között maradt abba. Hogy miért nincs pontos dátum a mészárlás végéről?

A nankingi események híre 1938-ban eljutott Tokióba is, ahol intenzív felháborodást váltott ki még a japánok körében is. Személyesen Hirohito császár utasította Ivane tábornokot és Aszaka herceget a vérfürdő befejezésére. A katonák azonban nem közvetlen felsőbb utasításra öltek, hanem saját „szórakozásból”, így elég sok napba telt míg mindenkihez eljutott a hír, miszerint „a városban helyreállt a rend”.

Mindenesetre 1938 februárra gyakorlatilag is véget ért a hat hétig tartó pokol.

„[…] A japán katonáknak azt tanították, hogy »minden egyéni élet -még a sajátjuk is- értéktelen«. A katona által a háború alatt elért legnagyobb megtiszteltetés az volt, hogy »holtan térjen vissza«. Ilyen esetben, amikor a saját élete egyáltalán nem volt fontos, könnyen meg lehetett ölni másokat, mert »az ellenség élete elkerülhetetlenül kevésbé lett fontos«. […]”

Azuma Shiro, a híres japán katona beszámolója. Shiro kevese volt azoknak a japán katonáknak, akik a háború után nyíltan beismerték, hogy részt vettek a nankingi mészárlásban.

A felelősségre vonás

A mészárlás után Macui Ivane tábornokot visszahívták Japánba és leszerelték (nyugdíjba küldték). A tábornokon látszódott a megbánás, saját udvarában önköltségből épített egy szobrot az áldozatok emlékére. Később a tokiói perben felelősségre vonták mint a nankingi mészárlás főbűnösét. Kötél általi halálra ítélték, melyet 1948. december 23-án hajtottak végre.

„Most már rájöttem, hogy öntudatlanul a legsúlyosabb hatást gyakoroltuk erre a városra. […] Nagyon magányos vagyok, és soha nem lesz kedvem örülni ennek a győzelemnek.… Én személy szerint sajnálom az emberek tragédiáit […]”

Így nyilatkozott Macui Ivane tábornok -nem megerősített források szerint- miután visszahívták Japánba

Aszaka herceget -Ivane tábornokkal együtt- visszahívták Japánba, viszont ő a közéletben maradt. A háború végéig a Legfelsőbb Tanács tagja volt, de további katonai eseményekbe beleszólást nemigazán adtak neki.

Mivel a császári származású volt, így a tokiói perben nem vonták felelősségre (egyesek szerint ő a főbűnös, nem pedig Ivane tábornok), azonban gyermekeivel együtt elvesztette birodalmi státuszát. A háború után Aszaka herceg visszavonultan, 1981. április 12-én, 93 éves korában hunyt el.

„Mindenféle borzalmas jelenetnek voltam szemtanúja. Fej nélküli gyerekhullák feküdtek a földön […] Néhány »ügyes« katonának sikerült elérni, hogy a lefejezett áldozat fejét egy vékony bőrréteg a mellkasán tartsa, és ennek súlya húzza le a testet a gödörbe.”

Egy japán tiszt vallomása a nankingi vérengzésről

A gyilkolási versenyt rendező két katonát, Mukait és Nodát a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék háborús bűnösnek találta a nankingi vérengzésben betöltött szerepük miatt, s 1948. január 28-án mindkettőt kivégezték.

Ezen felül kivégezték még Tani Hisao altábornagyot. A perben előkerült Okamura Yasuji és Isogai Rensuke neve is, azonban őket felmentették.

John Rabe 1950-es halála után megkapta Kínától a „Nanking élő buddhája” címet, tettét pedig számos helyen emléktáblával köszönték meg.

Az áldozatok száma

Az áldozatok száma mai napig rejtély, és több mint valószínű, hogy az is marad. Kína 300.000-re teszi az áldozatok számát, míg Japán egyik fele 20-40.000 közé, de vannak olyan japán történészek akik szerint a nankingi vérengzés nem is történt meg. A második világháborúban felállt Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék pedig 250.000 elhunytról beszél.

Emellett az is bonyolítja a dolgot, hogy a japánoknak megtiltották a „hadifogoly” kifejezést, így nem is jegyezték le, hogy ténylegesen hány embert végeztek ki.

A források szerint Nanking lakossága a háború előtt kb. 660.000 fő volt, ha pedig ennek a háromnegyede sikeresen kimenekült még az ostrom előtt az azt jelenti, hogy legkevesebb 165.000 ember maradt a városban. Ehhez pedig még hozzájött több tízezer katona, akik beolvadtak a civilek közé, de 200.000-nél nem lehetett magasabb a szám.

A legtúlzóbb becslés szerint a Nemzetközi Védőzóna közbejárása közel 180-200.000 ember embert mentett meg, ezek alapján pedig a valós áldozatok száma valahol a két fél által elfogadott szám között van, de közelebb a japán állásponthoz.

A mészárlás kezdetekor a japánok népszámlálást tartottak a városban, amiben 160.000 embert jegyeztek fel, de az időseket és a gyerekeket itt nem vették figyelembe

A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék a tényleges lakosság megállapításánál inkább a Nankingban tartózkodó nyugati emberek becsléseit vette figyelembe. Azonban itt is hatalmas különbségeket vélhetünk felfedezni. Lily Abegg svájci utazó-újságíró szerint nem lehetett több 150.000-nél, Robert O. Wilson amerikai orvos 200.000-re teszi, míg John Rabe 250.000-300.000 emberről beszél, ráadásul mindezt 1938. januárjában.

Azonban hangsúlyoznom kell: mindkét fél rengeteg adatot hamisított, hogy bebizonyítsák saját igazukat. Tehát mind az összlakosságra adott válasz, mind az elmenekültek, és a megmentettek száma is jelentősen eltérhet a fentebb leírtaktól, hiszen mindenhol más-más számokat lehet találni.

Végszó

Bármi is legyen az igazság az áldozatok számával kapcsolatban, a legszigorúbb becslések szerint is, abban a hat hétben több tízezer , esetleg százezer ártatlan ember vesztette életét.

Nanking, „a Távol-Kelet holokausztja”, mind a mai napig meghatározza a két ország viszonyát. 83 év távlatából még mindig rengeteg a kérdés, s a köd nem látszik eloszlani. A japánok között többen le is tagadják a nankingi vérengzést, a szigetország történelemoktatásában szinte csak megemlítik -ha egyáltalán megemlítik- az eseményt.

Egy közös álláspont elfogadása nagy előrelépés -és nem mellesleg hatalmas példamutatás- lenne az egész emberiség számára, hogy ennyi év távlatából képesek vagyunk feldolgozni és együtt élni történelmünkkel. Inkább legyen könyörtelen, de igaz történelmünk…

Köszönöm, hogy végigolvastad!

Felhasznált források:

• Joshua A. Fogel: The Nanjing Massacre in History and Historiography, 2000.
• John Rabe, Alfred A. Knopf: The Good Man of Nanking, 1997.
• Iris Chang: The Rape of Nanking, 1991.
• Shiro Azuma: The Diary of Azuma Shiro, 1999.
• INTERNATIONAL MILITARY TRIBUNAL FOR THE FAR EAST; CHAPTER VIII; CONVENTIONAL WAR CRIMES, November 1948.
• allthatsinteresting.com; bbc.com; facinghistory.com; index.hu; mult-kor.hu; wikipedia.org; youtube.com; pinterest.com; reddit.com; brittania.com; port.hu; wikiwand.com; honvedelem.hu; latimes.com; cnd.org; news.cgtn.com

–