A görögség egész ókori történelme során mindenféle kihívásokkal tűzdelt mozgalmas életet mondhatott a magáénak. Társadalmi, gazdasági problémák, különböző politikai berendezkedésű városállamok, azaz polisok állandó torzsalkodása és harca szinte a mindennapok része volt. A belső problémák mellé viszont külső fenyegetések társultak, amelyek komoly változásokat generáltak a térség életében. Az első fenyegető veszély keleti irányból igyekezett befolyása alá vonni a szabadságszerető és büszke görögöket, de a perzsák támadásai csak felszították a görögökben lévő energiákat, erőket. Az eredményt ismeri mindenki, a perzsa birodalom megalázó vereséget szenvedett az időlegesen egymással szövetségre lépő polisoktól. Alig múlt el a keleti vész, amikor szinte észrevétlenül észak felől egy újabb változás szele csapta meg a Balkán-félsziget városait. Az addig lenézett „rokonok” a makedónok vették át a gyeplőt, és lettek a térség vezetői. A nagy hangsúly itt a vezetésre került, mert a görög városok nem kerültek egy idegen nép igájába, megtartották saját berendezkedésüket, törvényeiket, szokásaikat. De, ami ennél is fontosabb, hogy a bennük lévő hatalmas energia újra a felszínre tört, és a makedón falanxok lándzsaerdeivel együtt eljutott egészen India kapujáig. Megszületett a Hellenisztikus világ, amely három kontinensre kiterjedő politikai-gazdasági-szellemi hatással bírt. De az energia itt valahogy elfogyott, vagy inkább elkezdték elfecsérelni. Méghozzá újfent egymásra, amikor is egy sok kisebb nagyobb hellenisztikus birodalom, királyság kezdett el versenyezni a hatalomért. Amit a korábbi évszázadokban csak a szűkebb hazájukban műveltek a görögök, az most az Adriai-tengertől az Indusig, a Fekete-tengertől a Nílusig terjedő területre szabadult rá. Egymást követték a különböző háborúk, amelyek során szinte észrevétlenül elkezdtek gyengülni, és megjelent a nevető „harmadik” fél Róma képében. A nyugati irányból érkező fenyegetés teljesen más volt, mint az eddigiek. Másmilyen volt a politikai, szellemi felfogása, de ami a legfontosabb, hogy sokkal okosabb volt, főleg a politikai csatározások, a színfalak mögötti politikai játszmák terén. Történetünk szempontjából itt érünk el a kezdetekhez. Róma már megjelent a térségben, de csak még finoman próbált beavatkozni az eseményekbe, hagyta, hogy a görögök egymással harcoljanak, de arra nagyon ügyelt, hogy igazán senki ne erősödjön meg túlságosan. Kevesen voltak azok, akik látták előre igazán a veszélyt, és megpróbálták legalább a görögség egy részét egy egységbe tömöríteni, hogy így próbálják megőrizni a függetlenségüket. Ezek közé tartozott főszereplőnk Philopoimén akiről Plutarkhosz a neves történetíró azt írta, hogy „mint öregségére későn született gyermekét, úgy szerette Hellász”, és őt tekintették az „utolsó görögnek”, aki a korábbi nagy hősökhöz, államférfiakhoz hasonló személyiség volt.

A görögség utolsó nagy „szabadságharcosa” Árkádia szülöttje volt. Olyan vidéké, amit a görög költők a romlatlan pásztorok paradicsomának tartottak. De a képzeletükben lévő kép meg a valóság között azért voltak különbségek. A hegyek közt élők tényleg nem voltak a legműveltebbek, meg le voltak maradva sok téren a többi göröghöz képest. Nem adtak egy igazán „híres” hőst se az elmúlt évszázadokban, történelmi szerepük elég csekély volt. Eddig! A változás északról érkezett a thébai Epameinóndasz képében, aki legyőzte a spártaiakat, ami után a térség lakói közül összegyűjtött egy jó nagy adagot, akiket aztán letelepítettek egy új, ekkor alapított városba Megalopoliszba, azaz a „nagy városba”, hogy így legyen sakkba tartva Spárta.

Spárta miatt szívesen csatlakoztak az itt lakók bármilyen más államhoz, szövetséghez, ha azzal önállóságukat valamilyen formában meg tudták őrizni. Így lett jó „Nagy” Sándor, meg a makedónok is, na meg egymás is, ami az akháj szövetséget jelentette. A név onnan származik, hogy bizony Árkádia lakói az akhájok voltak, akik legutóbb Homérosz művében brillíroztak, midőn Tróját fosztották ki anno. De azóta viszont évszázadok teltek el, és az akhájokkal semmi lényeges nem történt. Így megállapíthatjuk, hogy a görögség korai történelmében játszottak főszerepet, aztán nagy csönd, és elérkezünk a hanyatlás korszakába, ahol még utoljára a vég előtt kaptak egy fontos szerepet. Történetünk kezdetén kr. e. 280-ban pár város lerázta magáról a makedónok uralmát, és újra megalapította az akháj szövetséget. A következő évtizedekben nem is történt semmi lényeges, a kis szövetség elvolt magának. A változást Aratosz személye hozta el, aki a tömörülés élére állva elkezdett sikereket felmutatni. Elsőként saját szülővárosát Sziküónt szerezte meg és csatolta a szövetséghez, amit aztán követett Korinthosz, Megara, Aigina is. A szövetség a Peloponnészoszi-félszigeten Spárta egyenrangú vetélytársa lett így idővel. A szövetség felépítése nagyon hasonlított a többi görög szövetségre. Volt szövetségi gyűlése, amelynek tagja volt minden 30 év feletti férfi, tartottak minden évben minimum két összeröffenést. Minden városnak, ami tag volt, volt súlyához képest mért szavazata. Az élen pedig eleinte kettő, később már csak egy sztratégosz, azaz hadvezér állt. Munkájában támogatta egy titkár és tíz tanácsadó, de abszolút hatalma volt a közös hadsereg és flotta felett. Minden év májusában lett megválasztva a sztratégosz, aki egy évig viselhette a hivatalt, következő évet nem vállalhatta, nem indulhatott a tisztségért, de egy év kihagyás után már nyugodtan lehetett újra pályázni a címre.

De térjünk most már ki arra, hogy ki is volt az Philopoimén. Születéséről annyit tudunk, hogy kr. e. 253-ban Megalopoliszba egy Kraugisz nevű, köztiszteletben álló nem túl rangos helyi polgár gyermekeként látott napvilágot. Apját korán elvesztette, így annak egy barátja vette szárnyai alá a családot és köztük a szinte még gyerek Philopoimén nevelését. Más barátok is beszálltak a nevelésbe, így tanult politikai és államügyeket, filozófiát is a lurkó. Már gyermekkorától kezdve vonzódott a katonai élethez, és készséggel sajátított el minden tudást, aminek ilyen szempontból hasznát vehette, így a fegyverforgatást és a lovaglást egyaránt. Fizikai felépítése és ereje miatt nagy tehetsége volt a birkózáshoz, ezért páran próbálták rábeszélni, hogy legyen atléta, így az olimpiára is mehetne. Döntése a mentén született, hogy az atlétika milyen hatással lenne az ő katonai pályafutására. Felvilágosították, hogy az atléták fizikuma és életrendje teljesen más, mint a katonáké, mások az életszabályaik, és másként képezik ki őket; az atléta sok alvással, bőséges étkezéssel, rendszeres testmozgással és pihenéssel erősíti és tartja fenn fizikai állapotát, amelyben a szokott életmódtól való eltérés vagy változás csak rosszabbodást idéz elő; ezzel ellentétben a katonának hozzá kell szoknia minden egyenlőtlenséghez és szabálytalansághoz, főként pedig a nélkülözést és álmatlanságot kell elviselnie. Mikor Philopoimén ezt meghallotta, nemcsak saját maga kerülte el és tartotta nevetségesnek az atlétikát, hanem később hadvezérként is megvetően, lekicsinylően kezelte, és amennyire rajta múlott, tiltotta az atlétikai gyakorlatokat. Felnőve polgártársaival együtt részt vett azokon a spártai terület ellen irányuló betöréseken, amelyeknek célja rablás és zsákmányszerzés volt, és amelyeken hozzászoktatta magát, hogy elsőnek vonuljon ki és utolsónak térjen haza. Nyugalmas időkben vagy vadászattal vagy földműveléssel edzette testét, hogy így mozgékonnyá és erőssé tegye. Volt egy szép birtoka a várostól nem messze. Ide járt ki mindennap reggeli vagy ebéd után, és éjszaka egyszerű szalmazsákra heveredve aludt, mint bármely napszámosa. Hajnalban kelt fel, együtt dolgozott munkásaival, utána pedig mindig visszament a városba, hogy barátaival és a városi tisztviselőkkel együtt intézze a közügyeket. A hadi vállalkozásokon szerzett pénzt lovakra, fegyverekre és a hadifoglyok váltságdíjának kifizetésére fordította. Szívesen hallgatta és olvasta a filozófusokat, de nem mindegyiket, hanem csak azokat, amelyeket az erény szempontjából hasznosnak tartott. Homérosz költeményeiből is csak azokat a részeket olvasta, melyekről úgy vélte, hogy felkeltik a bátorságot, és fejlesztik az ember képzelőtehetségét. Más olvasmányai közül különösképpen kedvelte Euangelosz Taktika című könyvét és az Alexandroszról írt történelmi műveket, de mindig azt tartotta szem előtt, hogy az olvasmányok tettekre buzdítsanak, és az olvasás célja ne a léha időtöltés vagy céltalan szórakozás legyen. Ezért nem törődött a hadviselés elveit magyarázó térképekkel és rajzokkal, hanem kint a terepen gyakorolta magát, és szerzett tapasztalatokat. Járta a vidékeket, és megvitatta az ott látottakat a barátaival. Általában a kelleténél is több figyelmet fordított a hadászat kérdéseinek tanulmányozására, kedvelte a háborút, mint a legváltozatosabb teret az erény gyakorlására, lenézett és tétlennek tartott mindenkit, aki ezeket a dolgokat nem gyakorolta. Egy igazi, ízig vérig katonaember volt már fiatal korától kezdve.

Mivel ennyire tetszett neki a háború, nem is kellett oly sokat várni arra, hogy erejét, képességeit próbára tegye. Kitört az ún. Kleomenészi háború (kr. e. 229/228–222), amely hazája földjét vérbe borította. III. Kleomenész személyében ekkor került Spárta élére egy olyan király, aki megpróbálta a régi dicső időszakot visszahozni a város életébe. Ennek érekében egy sor reformelképzeléssel indította uralkodását, melyek közt szerepelt a királyi hatalom erősítése, az ephoroszok hatalmának csökkentése, akik nagyobb hatalommal rendelkeztek, mint a király, ők dönthettek háború és béke ügyében, na meg bármikor ellenőrizhették is. De a spártai polgárok számát is növelni szerette volna úgy, hogy a környéken élő körüllakók rétegéből az arra „érdemesek” kaptak volna polgárjogot, és így a hadsereg létszáma is emelkedett volna. Elképzelései elég korrektek voltak, és szükség lett volna rájuk, hogy Spárta ereje növekedjen. De egyes polgárok, és az ephoroszok olyan ellenállással szálltak szembe a reformokkal, hogy más mód után kellett nézni a hatalom erősítésére.

A legegyszerűbb megoldás erre egy jó kis háború bizonyult, így már csak egy indokot kellett találni, hogy az akháj szövetséggel a háború kitörjön. Kr. e 229-ben a király a spártai sereggel egy olyan város elfoglalására indult, ami stratégiai szempontból fontos volt Spárta védelme érdekében, de az akháj szövetség számára sem volt mindegy, hogy kinek a kezében van a városka. Így az akhájok nem tehetek mást, mint hadat üzentek Spártának. A háború elhozta Kleomenész számára azt amire égető szüksége volt, a katonai sikereket. Több határmenti kisebb város került Spártai fennhatóság alá, majd kr. e. 228-ban találkozott egymással a két fősereg. Kleomenész közel 5.000 főnyi hadával az akháj szövetség 20.000 katonája nézett farkasszemet, akik egyszerűen csak visszavonultak. A hadvezérek nem érezték magukat elég erősnek a spártai katonák ellen. Négyszeres túlerejük sem adott akkora bátorságot nekik, hogy támadással próbálkozzanak! A spártaiak erejét az is növelte, hogy III. Ptolemaiosz, Egyiptom királya szövetséget kötött Spártával, és hathatós anyagi segítséget kezdett nyújtani. Az akháj szövetség élére kr. e. 227-ben az azt újra feltámasztó sztratégosz Aratosz került, aki megtámadta Spárta legfontosabb szövetségesét a félszigeten, Elis városát. A város lakói segítséget kértek Spártától, amely nem is késlekedett, elindult a sereg, és Megalopolisz közelében Leuktrát vette ostrom alá, így ellensúlyozandó az Elisre nehezedő nyomást. Válaszként egy akháj sereg érkezett, akik felmentették a várost, vereséget mérve a városfalak mellett tanyázó spártaiakra, Kleomenész seregének szakadékokon keresztül kellett visszavonulnia a város alól. Aratosz elrendelte, hogy ne kövessék a spártaiakat a szakadékokon át, de az egyik hadvezér a parancsot megszegve lovasságával Kleomenész nyomába eredt. A nehéz terepet és a szétszórt lovasságot kihasználva a spártai király katonáit az üldözők ellen küldte. A vigyázatlan lovasokat szinte mind egy szálig legyilkolták a spártai katonák. Az eseményeken fellelkesült spártaiak a fősereg ellen fordultak, és le is győzték Aratosz csapatát. Úgy tűnt, hogy Spárta hamarosan megnyeri a háborút, és Kleomenész úgy érezte, hogy itt az idő ahhoz, hogy otthon is megtegye azokat a lépéseket, amelyeket szükségesnek ítélt Spárta és benne saját maga, a király hatalmának megerősítésére. Az államcsínyt igyekezett jól előkészíteni, azokat, akik politikai ellenfeleinek számítottak a sereggel együtt az akhájok ellen küldte, és maga egy minimális kis sereggel, zsoldosokkal megerősítve érkezett haza. Az ephoroszok közül négy holtan végezte, egy pedig elmenekült. Vagy 80 spártait száműztek a városból, akik szintén ellenezték a reformokat, és maga mellé vette társnak a testvérét Kleomenész, mivelhogy két királya volt Spártának már ősidőktől fogva. Az ezek után összehívott népgyűlés megszavazta Spárta új alkotmányát, ami értelmében több száz év után megszűnt az ephoroszok intézménye, közel 4.000 fővel növelték a teljes jogú spártaiak számát a körüllakók „bevonásával”. Új földosztás is történt, ami értelmében minden család egyforma parcellát kapott, úgy, mint a régi szép időkben. A reformok érintették a hadsereget is. Példának okáért bevezették a makedón mintájú, jóval hosszabb lándzsákat a hadseregben. Még abba is belement a spártai király, hogy az egyiptomi segítségért cserébe saját anyját és gyerekeit elküldje túsznak, ennyire komolyan vette a háborút. Az otthoni gyors államcsíny után újra a csatatérre vonult a spártai király. Kr.e. 226-ban a Dymei csatában immár sokadszor amortizálta le az akháj sereget, ami nagy hatással volt az akháj szövetségre, elvesztették a bizalmukat, és elkezdték keresni a kiutat, a megegyezés lehetőségét. Kleomenész nem kért túl sokat, mindössze Spárta hatalmának elismerését, az akháj szövetség behódolását, és annak a vezetésének az átadást szerény személyének. Ezzel a félsziget ura, és a legerősebb görög államalakulat lett volna Spárta, már csak ezért sem igazán fült a foga ehhez az akhájoknak, akik más megoldás után is elkezdtek „érdeklődni”. Megkeresték a makedón királyt, hogy nem e lenne kedve Spárta ellen segíteni. A király örömmel megtette volna, de túl nagy árat kért érte, így ez a megoldás egyelőre talomba került. Az akháj szövetség a szétesés felé sodródott, amit Kleomenész ki is használt könyörtelenül. Csapataival elfoglalta Argosz városát, ami óriási hírnevet jelentett, mert korábban egy spártai király sem tudta elfoglalni a jelentős várost. Argosz után Korinthosz és egy sor kisebb város is spártai kézbe került, és úgy tűnt, hogy a háború napjai meg vannak számlálva. Az akháj szövetség számára már nem volt más lehetőség, vagy inkább választás, mint a makedónoktól való segítségkérés, kérjenek bármilyen árat is érte. II. Antigonosz makedón király 20.000 gyalogossal és 1.300 lovassal megindult a Peloponnészosz-i félszigetre. A spártaiak a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldást választották a makedón sereg ellen. Azzal tisztában voltak, hogy ez a sereg sokkal hatékonyabb és erősebb, mint az akhájoké, így nem igazán akartak szemtől szembe csatázni a makedónokkal. Ezért a Peloponnészosz-i félsziget legkeskenyebb pontján az Isztmosznál rendezkedtek be védelemre, sáncokat emeltek, árkokat ástak. Antigonosz nem is boldogult ezzel a védelemmel, nem tudott áttörni. A helyzet akkor kezdett kedvezően változni, mikor titokban egy követség érkezett a makedón táborba Argoszból, ahol egy Spárta ellenes felkelés kezdett érlelődni, és ehhez kértek segítséget. Ez azzal kecsegtetett, hogy Kleomenész hátába is lehetne egy új frontot nyitni, így megosztani az erőket, így belementek a kockázatos vállalkozásba. Aratosz, az akháj szövetség vezérével együtt titokban hajóra szállt mintegy 1.500 katona, akik egy gyors gyalogtúra után a tengerparttól Argosz alatt teremtek. A város a felkelők kezébe került, de a spártai katonák a fellegvárba visszaszorulva tartották magukat. Amint erről hírt kapott Kleomenész egy 2.000 fős csapatot küldött segítségképpen, de azokat a város falainál szétverték. Bejött a számítás. Argosz visszaszerzése után a spártai király attól tartott, hogy két tűz közé kerül, ezért otthagyta jól kiépített állásait, és megkezdte a visszavonulást Spárta irányába. Hetek alatt megváltozott minden, a makedón sereg a félsziget jelentős részét szerezte vissza, a spártai sereg pedig visszavonult a saját földjére, felkészülve a döntő összecsapásra. Antigonosz álmaiban már egy makedón vezetésű összgörög szövetség képe bontakozott ki, amely révén újra nagyhatalom lehet a Makedón királyság. Egyedül a beköszönő tél volt az, ami megmentette Spártát a támadástól, a makedón sereg a téli szállására vonult vissza. Kleomenész kétségbeesve igyekezett katonákat szerezni mindenáron. Az eddig Egyiptomból érkező pénzügyi támogatás elapadt, nem volt miből zsoldosokat felbérelni. Így szokatlan eljáráshoz folyamodott. Kihirdették, hogy minden helóta(rabszolga) egy kisebb pénzösszegért cserébe megválthatja a szabadságát, ha akarja. Úgy tűnik, csak volt valamennyi pénze a helótáknak, mert sokan éltek ezzel a lehetőséggel, így a befolyó pénzből egy 2.000 fős makedón mintára felszerelt zsoldos csapat jött ki. Ezekkel megerősödve kr. e 223-ban egy váratlan támadást intézett Megalopolisz ellen. Egyik csapata az éjszaka folyamán a várost védő falak leggyengébb részén támadott, megölte az őrszemeket, ami után már gyerekjáték volt az egész.

Ennyi hosszas tárgyalás után most már elérkeztünk a várva várt pillanathoz, a színpadra lép végre Philopoimén. Megalopoliszba kitört a pánik a spártai támadás miatt, a városlakók kétségbeesve próbáltak menekülni, amikor a 30 éves Philopoimén fegyvert ragadott a betörő ellenség ellen. Városlakók százai köszönhették meg neki a puszta életüket, amikor pár társával felvette a harcot a túlerővel szemben. Házról házra, utcáról utcára folyt az öldöklő küzdelem, ami során megölték a lovát, ő maga is megsebesült, de utolsóként hagyta el a várost, és biztonságba kísérte a menekülőket. Kleomenész ezután békét ajánlott a városnak, azt ígérte, hogy mindenki visszatérhet, csak Megalopolisz hódoljon be Spártának. Philopoimén ez mereven elutasította, és a menekülők számára az ő véleménye mérvadó volt, hiszen az életüket neki köszönhették. Így nem hódoltak be, a várost pedig miután kirámolta a spártai sereg, otthagyta üresen és hazament. De a támadás felrázta az akhájokat, és elbizakodottá tette Kleomenészt. Kr. e 222-ben elérkezett a döntő pillanat. Antigonosz makedón király görög szövetségesivel egyesülve csatasorba állított közel 30.000 embert, akikkel szemben Spárta összeszedte az összes hadrafogható emberét, ami révén egy 20.000 fős sereggel készült a sorsdöntő összecsapásra. A két sereg Szellaszia település környékén találkozott, ami Spárta határvidékén terült el.  Kleomenész megszállta a Szellaszia körüli magaslatokat és hegyszorosokat, Antigonosz pedig elhatározta, hogy megtámadja és kiszorítja állásaiból. Philopoimén polgártársaival együtt a lovassághoz volt beosztva, mellettük pedig tartalékban az illírek álltak nagyszámú és harcedzett csapatokkal. Ezek azt a parancsot kapták, hogy maradjanak nyugton, míg a másik szárnyon a király egy lándzsára kötözött bíborköpennyel jelt nem ad nekik. De az illírek megtámadták a spártaiakat, az akhájok viszont a kapott parancshoz híven, nyugodtan várakoztak kijelölt állásaikban. Kleomenész fivére, amikor észrevette az ellenség csatarendjében támadt rést, gyorsan odavezényelte mozgékony, legkönnyebb fegyverzetű csapatait, hogy támadják hátba és szigeteljék el az illíreket, akik elszakadtak a lovasságtól. A könnyűfegyverzetű csapatok megfutamították az illíreket. Philopoimén azonban látta, hogy ez milyen alkalmat jelent a lovasság számára. Szándékát közölte a makedón király tisztjeivel, de ők nem hallgattak rá, eszeveszett örültnek tartották és semmibe se vették, már csak azért is, mert ilyen nagy fontosságú hadművelet keresztülvitelére még nem volt meg a kellő tapasztalata és tekintélye; így aztán maga vonta össze polgártársait, és támadásra vezette őket. A könnyűfegyverzetű csapatok ettől megzavarodtak, és miután sokan elestek közülük, megfutamodtak. Philopoimén ekkor, hogy a királyi csapatokat még inkább felbátorítsa, és hogy minél gyorsabban rávessék magukat a megzavarodott ellenségre, leszállt lováról. Gyalogosan, lovasvértjében és nehéz fegyverzetében csak nagy üggyel-bajjal jutott előre a vízmosásos, szakadékos terepen, amíg egy dárda mindkét combját át nem járta. A seb súlyos volt, de nem halálos. A dárda hegye egészen átfúrta a combját. Philopoimén teljesen tehetetlen volt, a dárda szíja rácsavarodott combjára, és így a dárdát nem lehetett kihúzni a sebből. A közelében állók nem mertek hozzányúlni, közben a csata javában dúlt, és Philopoimén, égve a vágytól és a lelkesedéstől, hogy a küzdelemben részt vegyen, lábát előre-hátra mozgatta, és a dárda nyelét középen kettétörte, majd megparancsolta embereinek, hogy az eltört részeket külön-külön húzzák ki a sebből, így megszabadulva kardot rántott, az ellenségre rohant az első sorokba, és ezzel nagy bátorságot öntött harcosaiba.

Mikor győztek, Antigonosz megkérdezte a makedónokat, hogy miért támadtak a lovassággal parancs nélkül. A makedónok azzal mentegetőztek, hogy egy ifjú előre rohant és magával ragadta őket, azért támadták meg az ellenséget. Erre Antigonosz nevetve így szólt: „Az a fiatalember nagy vezérre valló haditettet hajtott végre.” A csata Spárta szemszögéből egy katasztrófa volt, a legtöbb spártai katona holtan feküdt a csatatéren, maga a király is csak pár lovassal együtt tudott elmenekülni. Kleomenész Spártába visszatérve a polgárok számára a megadást javasolta majd ő tovább is húzta a csíkot, elhajózott Egyiptomba. A makedónok és a görögök, élükön Antigonosz királlyal bevonultak Spártába. Először fordult elő a történelemben, hogy egy idegen uralkodó megszállta a várost. Eltörölték Kleomenész minden reformját, és visszaállították a korábbi politikai rendszert. Alig három nap után a makedónok haza is indultak, mert jött a hír, hogy otthon gondok vannak, a dardánok megtámadták az országot. Kleomenész mindent megpróbált, hogy visszatérjen Spártába, pénzt, katonákat próbált szerezni Egyiptomban, de nem járt sok sikerrel. A végeredmény az lett, hogy még az egyiptomi király elleni lázadással is megvádolták, ami miatt először elhagyta a fővárost, de az országból már nem tudott kijutni, így öngyilkos lett több társával együtt. Így múlt el Spárta dicsősége, és az az ember, aki mindent megpróbált annak érdekében, hogy a régi fényt visszaállítsa. Philopoimén a Szellaszia-i csata után nagy hírnévre tett szert a görögök körében. Antigonosz ezért mindenképpen azt szerette volna, hogy neki szolgáljon; hadvezérséget és magas fizetést ajánlott fel neki, de ő elhárította magától a megtiszteltetést. De korábbi gazdálkodó életére sem vágyott vissza, így Kréta szigetére hajózott, hogy ott gyakorolja magát a hadviselésben, és tapasztalatokat szerezzen. Közel 10 évig élt a szigeten, mint afféle zsoldoskapitány, így elütve az időt. Amíg ő Krétán volt, addig zajlott le az ún. szövetséges háború i.e. 220-217 között, amiben V. Philipposz makedón király állt harcban a görögség másik felével. Az akháj szövetség ezúttal is a kisebbik rossznak tűnő makedón királynak nyújtott katonai segítséget. A háború azért tartott három évig mert több fronton is kellett harcolni a makedónoknak, akik soha nem tudták figyelmüket egyfelé irányítani. A végeredmény azért makedón győzelem lett, az aitólok elfogadták a békét.

Kr. e. 210-ben Philopoimén visszatért szülőhazájába ahol az immár tapasztaltnak számító katonát megbízták az akháj szövetség lovasságának a vezérletével. Amikor azonban átvette a parancsnokságot, úgy találta, hogy a lovasság lovai szedett-vedett állatok, melyeket az emberek hadjáratok idején véletlenül szereztek maguknak, maguk a lovasok pedig hadjáratokon gyakran kivonták magukat a szolgálat alól, és másokat küldtek maguk helyett. A harci tapasztalat és a bátorság megdöbbentő hiánya jellemezte mindnyájukat; parancsnokaik ezeket a hibákat pedig elnézték. Philopoimén azonban nem engedett és nem hajolt meg, hanem sorra járta a városokat, és felkeltette minden ifjúban a becsvágyat, megbüntette azokat, akiknél kényszert kellett alkalmazni, katonai gyakorlatokat tartott, felvonulásokat és harci játékokat rendezett, amelyekre lehetőleg minél több néző sereglett össze, és rövid idő alatt bámulatos lendületet és lelkesedést oltott beléjük. Ami pedig legfontosabb a hadászatban, begyakoroltatta velük a fordulatokat és kitérő mozdulatokat, valamint a csapatban együttesen végzett menetelést és harcmozdulatokat, s ahhoz is hozzászoktatta őket, hogy az egész csapat minden gyakorlata olyannak tűnjék fel, mintha egyetlen személy ösztönösen végrehajtott mozgása volna. Hazatértekor már javában dúlt az ún. első makedón háború. V. Philipposz makedón király úgy érezte, hogy itt az idő birodalmának növelésére, így a háború eszközéhez nyúlt. Tekintetét az Adriai-tenger partja felé fordította, ami viszont Rómának nem tetszett. Itáliában éppen élet-halál küzdelmet vívtak a rómaiak Hannibál seregével, de ez nem akadályozta meg abban a szenátust, hogy tekintetük találkozzon a makedónokéval. Főleg mikor megtudták, hogy létrejött egy pun-makedón szövetség. Papíron ez elég komoly erőt jelentett, és akár Róma bukását is okozhatta volna, ha nem lett volna a római diplomácia a helyzet magaslatán. Válaszul a megkötött szövetségre egy másikat dobtak gyorsan össze, amibe szinte a makedónok minden szomszédját, minden korábbi ellenfelét egy csapatba tömörítették. Így a makedónok egyszerre több fronton lettek kénytelenek harcolni, tényleges segítséget nem tudtak nyújtani a punoknak, örültek, hogy a saját hazájukat meg tudták védeni. De ismerjük el, hogy V. Philipposz nem esett kétségbe, hanem forgószínpad szerűen hol itt, hol ott feltűnve, lecsapva, sikeresen szállt szembe minden ellenfelével. Mindössze az akháj szövetség volt az, ami kitartott a makedónok mellett, hiszen eleve tartoztak nekik a Spárta elleni segítség miatt. Amikor a Larisszosz folyó mellett heves csatát vívtak az aitóliaiak és élisziek ellen, az éliszi lovasság parancsnoka, Damophantosz az arcvonal elé vágtatott, és rátámadt Philopoiménra, aki elfogadta a kihívást. Lándzsájával ledöfte, és lováról a földre dobta Damophantoszt egy másodperc alatt. Amint az elesett, az ellenség megfutamodott. Philopoimén így egyszerre híres ember lett. Ezután nem volt kérdéses, hogy ki legyen az akháj szövetség vezetője, Philopoimént elsöprő többséggel választották meg. Ezzel hatalmas fordulat következett be a szövetség életében. Eddig a szövetség városai a környező nagyhatalmak játékszerei voltak, hol egyik, hol másik nagyhatalomhoz csapódtak, saját politikájuk nem igazán volt. Erre most jött valaki, aki elhitette az emberekkel, hogy nem kell nekik senkihez se fordulni, csak saját magukkal kell foglalkozniuk. Haderejük se gyengébb egy környező államénál se, hirdette az új sztratégosz aki hadseregreformba is fogott.

Változtatásokat vezetett be a harcmodorban és a fegyverzetben, mert pajzsaik jól kezelhetők és könnyűek voltak ugyan, de túl keskenyek ahhoz, hogy védelmet nyújtsanak az egész testnek, dárdáik pedig rövidebbek a makedónok lándzsájánál; ezért közelharcban hátrányosnak bizonyultak. Csata közben nem vetettek be kisebb alakulatokat és egységeket, csak phalanxot alkalmaztak, ami nem volt elég zárt, így gyakran kivetették állásaikból és szétszórták őket. Philopoimén bevezette a nagyobb kerek pajzsot, és a hosszabb lándzsákat, továbbá megkövetelte a sisak, a mell- és láb vért használatát. Az embereket arra biztatta, hogy a „fényűzés” helyett minden felesleges pénzüket költsék hadfelszerelésre. Ennek következtében a fiatalok körében új divat indult el, nem a hivalkodó, fényűző arany, ezüst tárgyak gyűjtése lett a módi, hanem a minél jobb fegyverek és felszerelés beszerzése. Az állandó gyakorlatok is kezdték éreztetni hatásukat, egyre ütőképesebb haderő képét kezdte mutatni a szövetség hadserege. Szükség is volt a változtatásokra, mert hamarosan veszedelem támadt az akháj szövetségre. Spártában Kleomenész bukása után Makhanindasz ragadta magához a hatalmat, aki pár év szünet után elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ott folytassa, ahol elődje abbahagyta, azaz megszerezze a peloponnészoszi félsziget feletti befolyást. Az akháj szövetség ezúttal nem kért egy nagyhatalomtól se kért segítséget, egymaga nézett szembe a spártai hadsereggel. Kr. e. 207-ben mantineai mellett találkozott a két haderő. A város közelében álltak fel csatára a szemben álló felek, sok zsoldossal és a saját polgáraikból toborzott haderővel. A csatát a spártaiak kezdték. Makhanidasz megfutamította zsoldosaival az akhájok első vonalában felállított lándzsásokat, de ahelyett, hogy a harcolókat megtámadta és zárt soraikat szétverte volna, a menekülök után eredt és elhaladt az akhájok zárt rendben felsorakozott phalanxa előtt. Philopoimén teljes nagy nyugalomba nézte mindezt végig, szeme se rebbent, hogy hadereje egy részét megfutamították. Ugyanis az ő szeme olyat is észrevett, amit egyszerű katonák fel se fogtak volna. Azzal ugyanis, hogy a spártaiak a szétvert csapatokat üldözték, egy üres hézag támadt soraikban. Philopoimén így fogta maradék katonáit és hatalmas lendülettel betámadt a résbe, amely révén a  spártai phalanxot nemcsak elölről, hanem oldalról is meg tudták támadni az akhájok. A vezér nélkül ácsorgó, a győzelem tudatában lévő spártai katonák számára hatalmas meglepetés volt a roham. Olyan mészárlás vette kezdetét, hogy csak na, egyes források szerint 4.000 spártai hoplita maradt holtan a csatatéren. Makhanidasz az üldözésből mire visszatért a zsoldosaival, már csak azt látta, hogy serege sehol, de becsületére legyen mondva nem menekült el, hanem támadott. A két sereget egy széles és mély árok választotta el egymástól, amelyen keresztültörve akart revansot venni a spártai főparancsnok. De nem volt szerencséje. Lova az árkon próbált átugrani, de nem sikerült neki, az árok oldalán kötött ki szerencsétlen pára, ahonnan elülső lábaival próbált kimászni. Philopoimén látta mindezt, ott termet, megmarkolta a lándzsáját és leszúrta a spártai vezért. Ezzel a tettel csak tovább növelte hírnevét, az akhájok benne látták most már a szabadságuk zálogát. De a siker mindig irigyeket is szül, így volt ez az ókorban is. A makedón királynak nem tetszett, hogy az akháj szövetség ereje egyre növekszik, egyre kevésbé van szüksége a makedónokra. Tudta azt is, hogy a szövetség lelke a fővezér, aki, ha nem lenne, vége is lenne a nagy önbizalomnak. Adva volt tehát a kérdés, hogy miként lehetne egy ember kiiktatásával, háború nélkül megváltoztatni az erőviszonyokat. A válasz nagyon egyszerű volt. A makedón fővárosból titokban egy kis bérgyilkos csapat indult titkos küldetésre. A végeredményt tudjuk, a gyilkossági kísérlet nem sikerült. De, hogy hol bukott el a dolog az örök rejtély marad már. A gyilkosok voltak e netán amatőrök, vagy a testőrség, a „kémelhárítás” volt nagyon topon, soha nem tudjuk már meg. Az elbaltázott kísérlet csak tovább erősítette Philopoimén hírnevét, amire a legjobb példa Megara esete volt, amit a boiótiai szövetség vett ostrom alá. Amint híre jött, hogy az akháj szövetség serege a fővezérével elindult a város megsegítésére, hanyatt homlok menekülve húztak haza a támadók. A következő eset Nabisz az új spártai fővezér nevéhez kötődik, aki újra próbára tette a spártaiak seregét. Tisztában volt azzal, hogy abban az évben (kr. e.201) nem Philopoimén volt a sztratégosz. Mint már említettük, ha valaki egy évig viselte azt a tisztséget utána egy év szünetet kellett tartani a következő vezéri megbízatásig. Mivel Philopoimén „szüneten” volt, ezt kihasználva támadták meg a spártaiak Messzénét. Philopoimén jelezte az akháj szövetség akkori fővezérének, hogy fogja a sereget és menjen segíteni a városnak, de az nem akaródzott segíteni menni. Erre Philopoimén fogta magát és úgy döntött, hogy elmegy egyedül, ha meg esetleg valaki csatlakozni akar hozzá, tegye nyugodtan, együtt elsétálnak megnézni az ostromlott várost. Hiába nem volt hivatalosan semmilyen háború, sem parancs, a polgárok jelentős része csatlakozott a menethez, amely elindult a spártaiak ellen. Nabiszt meglepetésként érte a hír, hogy Philopoimén a környéken van, aminek hatására fogta seregét és gyors csomagolás után máris indult haza Spártába. Immár másodszor fordult elő, hogy elég volt csak elindulnia, és ellenségei csak neve hallatára inkább meghátráltak.

A következő hat évben elhagyta hazáját Philopoimén, immár másodszor ment Kréta szigetére. Otthon megint „szünetet” kellett tartania a hadvezéri munkában, háború se volt pont, ő meg nem akart a gazdálkodáshoz visszatérni, így kapóra jött egy újabb krétai zsoldosvezéri megbízatás. Ott teljesen másféle harcok várták. Nem szabályos csaták, hanem kis erők által végrehajtott rajtaütésszerű háborút vívtak egymással a krétai városok csapatai. Megalopoliszba sokan nehezteltek rá távozása miatt, nem nézték jó szemmel, hogy nincs otthon, nincs kéznél a híres hadvezér. Még azt is felvetették egyesek, hogy soha többet ne is jöjjön haza, száműzzék örökre, de egynéhány befolyásos politikus és hadvezér megvédte a becsületét, így nem lett az egészből semmi. Amíg Krétán katonáskodott olyan történések indultak be, amelyek hosszú távon az egész térség viszonyait megváltoztatták. Véget ért a második pun háború, ami után Róma minden figyelme ide összpontosult, ami gyakorlatban azt jelentette, hogy a diplomácia mellett a fegyverek is előkerültek ha Róma érdeke azt kívánta. És nagyon is kívánta. Kitört a második makedón háború, amelyben az elsőhöz hasonlóan a makedónok ellen szinte majd minden szomszédot összefogott a római diplomácia, de ezúttal római légiók is érkeztek a Balkán-félszigetre. Az „örök” ellenség Spárta Nabisz vezetésével először V. Philipposz mellé állt, amire az akhájok meg a makedónok ellenséghez Rómához csapódtak, amire válaszul Spárta is Róma kegyét kezdte keresni. A háború alig három év után makedón vereséggel zárult, ami értelmében hatalmas területekről kellett lemondania a makedónoknak. A peloponnészoszi makedón birtokok ekkor akháj kézbe kerültek, így a szövetség csak nyert a háborúval.

Kr. e. 196-ban Flaminius római proconsul az iszthmoszi játékokon kihirdette Hellász szabadságát, és a Róma-barát, akháj szövetség hatására hadjáratot indított Nabisz ellen. Flaminius arra kényszerítette Spártát, hogy adja vissza Argosz és más városok szabadságát, szerelje le hadiflottáját, fizessen hadisarcot, és Nabisz a saját fiát adja át túszként. Spárta hatalma újfent csorbult, de immár sokadszor még azért fennmaradt. A római had visszavonulása után Nabisz Spárta történelmében először elkezdet városfalat építeni a város köré. Kr. e.194-re egy fiai római katona se maradt a térségbe, amely már egészen másmilyen képet festett mint pár évtizeddel, vagy évvel korábban. A makedónok a háborúk miatt nem voltak már topon, sebeiket nyalogatták, a görögök közül az akháj szövetség volt ekkor már a legerősebb, na és ott volt még a szintén egykor sokkal fényesebb Spárta is, ahol Nabisz próbálkozott a régi fény visszaállításával. Az egymásra mindig is féltékeny görögök nem nézték jó szemmel az akháj szövetség erősödését ezért arra biztatták Spártát, hogy koppintson az akhájok orrára. Nabisz szerencsétlenségére ekkortájba tért haza Krétáról Philopoimén, akit immár sokadszor sztratégosznak választottak. Mivel Spárta mellett az aitólok is mozgolódtak az akhájok igyekeztek biztosra menni, így követség ment Rómába, ami eredményeképpen el is indult egy flotta a térségbe. Philopoimén azonban nem várta meg a római flottát, nem a rómaiakkal együtt akart győzni, hanem nélkülük. Így a szövetség saját flottájával indult délre, bízva saját tapasztalataiba, amelyek viszont a szárazföldhöz kötődtek, nem pedig a tengeri hadviseléshez, amelyre nem ugyanazok a szabályok voltak érvényesek. A dolog vége így egy tengeri vereség lett, de ettől még a háború nem dőlt el, csak csatát vesztett, nem pedig a háborút.

A spártaiak ostrom alá vették Gütheiont kr. e 192-ben, ami egy tengerparti városka volt nem is messze Spártától, és úgy gondolták, hogy egy tengeri vereség után úgyse mer tengeren segítséget nyújtani Philopoimén. Tévedtek. Újra hajóra szállt seregével és éjszaka partra szállt nem messze az ostromlók táborától. Az éjszakai támadás meglepte ellenfeleit, főleg mikor már a tábor is lángokban állt, így a sereg gyorsan vissza is vonult. Pár nappal később Nabisz újra összeszedve csapatait ellentámadásba ment át. A spártaiak jól ismerték a környéket, hiszen „hazájuk” volt, míg az akhájok féltek az ismeretlen tereptől. De vezérük egy szikrányit se volt ideges. Kréta szigetén évekig ilyen helyzetekben harcolt, hegyi terepeken, így nem volt számára ismeretlen a szituáció. Fogta a seregét, átszervezte a phalanxot, és ez máris elég is volt, lepattant a spártai támadás. A győzelem nem volt még minden. Látta, hogy az ellenség nem a közeli városka irányába menekült, hanem szétszóródott a vidéken, amelyet körös-körül erdő szegélyezett, és vízmosások és szakadékok miatt lovasharcra alkalmatlan volt, ezért abbahagyta az üldözést, és még világos nappal tábort ütött. Mivel azt gyanította, hogy az ellenséges katonák, miután megfutottak, az éjszaka beálltával egyesével-kettesével fognak a város felé lopózkodni, lesbe állított egy kardokkal felfegyverzett erős akháj csapatot a város körüli vízmosások és halmok között. Így pusztult el Nabisz hadseregének legnagyobb része, mert nem zárt sorokban hajtotta végre a visszavonulást, hanem ki-ki úgy próbálkozott, ahogy tudott. Az akhájok úgy fogdosták össze őket a város körül egyenként. Nabisz életét és uralmát ekkor csak Róma közbelépése mentette meg, mivel a rómaiak azt akarták, hogy a velük szövetséges akhájok se erősödjenek meg túlságosan. De alig pár hónappal később kitört az úgynevezett szíriai háború Róma, és III. Antiokhosz szeleukida király között. Nabisz a Szeleukida állam mellé állt, azonban Aitól szövetségesei cselt szőttek ellene. Egy 1.000 fős lovas csapat érkezett a városba segítség gyanánt, de amint betették a lábukat a városba, támadásba lendültek. Nabiszt megölték, a várost pedig elfoglalták, de nem sokáig volt a kezükben, mert a polgárok fellázadtak és kiverték a városból az illetékteleneket. Nabisz halálával véget ért Spárta önállósága, egy nagy múltú polisz vesztette el örökre függetlenségét azon a napon. Philopoimén pedig megragadta az alkalmat, hadseregével megtámadta a várost, és részben erőszakkal, részben rábeszéléssel keresztülvitte, hogy Spárta belépett az akháj szövetségbe. Ekkor érte el pályafutása csúcspontját az akháj szövetség és Philopoimén is. A már nagyon gyenge erőtlen makedón királyság, a szintén gyengélkedő Aitól szövetség már nem számított komoly tényezőnek ekkor. A görögség legerősebb politikai tömörülése az akháj szövetség lett.

Philopoimén megnyerte magának a legkiválóbb spártaiakat is, akik úgy tekintettek rá, mint szabadságuk védelmezőjére. Ezért amikor Nabisz házát és birtokát elárverezték, elhatározták, hogy az ebből befolyt komoly összeget Philopoiménnak ajándékozzák. Ő viszont nem fogadta el a pénzt. Személyesen ment el Spártába, és azt tanácsolta a spártaiaknak, hogy ne barátaikat és ne becsületes embereket vesztegessenek meg, akiknek erényét ingyen élvezhetik, hanem a gonoszokat és az olyanokat, akik a népgyűléseken viszályokba keverik az államot; ezeket vásárolják meg és vesztegessék meg, hogy a szájukat betömjék, és kevesebb bosszúságot okozzanak polgártársaiknak. De a dicsőség múlandó, főleg, ha azt Róma nem nézi jó szemmel. Rómának nem volt érdeke az egyre csak erősödő akháj szövetség. Amint volt rá alkalma, Róma nagy örömére, Spárta fellázadt az akháj szövetség ellen, ami miatt immár sokadszor kellett ellene haddal vonulnia Philopoiménnak. A spártai kísérlet gyorsan megbukott, és súlyos árat fizetett érte a város. El kellett törölni a város régi alkotmányát, lerombolni a városfalakat, és a főkolomposok közül vagy 100-300 embert ki is végeztek.

Philopoimén már 70 éves volt kr. e. 183-ban. Nagyon szép kornak számított az abban az időben, keveseknek adatott meg, hogy ilyen sokáig éljenek. Nyolcadik alkalommal volt az akháj szövetség fővezére. Rómát szokás szerint nem hagyta nyugodni a szövetség ereje, ezért addig próbálkozott amíg ekkor nem sikerült egy nagyobb várost, jelen esetben Messzénét a szövetség ellen fordítani. Philopoimén éppen lázas betegen feküdt Argoszban mikor hírét vette az eseményeknek. Innen azonnal Megalopoliszba ment, és magához vette a város legjobb lovasait, akik önként vállalkoztak arra, hogy vele tartsanak. Mialatt Messzéné irányába lovagoltak, szembe találkoztak Deinokratésszal az ellenséges sereg vezérével, megütköztek vele, és meg is futamították. De ekkor az az ötszáz főnyi lovascsapat, amely Messzéné határát őrizte, váratlanul rájuk támadt; ezt meglátták azok is, akik korábban vereséget szenvedtek és ismét összegyülekeztek a környező dombokon. Philopoimén félt, hogy bekerítik, és mert kímélni akarta lovasait, nehezen járható terepre vonult vissza és a hátvéd szerepét vállalta; közben többször összecsapott az ellenséggel és egészen magára vonta figyelmüket, de azok nem mertek ellentámadásba kezdeni, úgy féltek tőle. Csak kiabáltak és távolról követték. Fiatal lovasai miatt gyakran megállt, hogy egyenként biztonságba juttassa őket, közben észre sem vette, és máris magára maradt az ellenség gyűrűjében, de senki nem merészkedett vele kézitusába kezdeni, csak távolról dobálták rá dárdáikat, majd sziklás, szakadékos helyre szorították be, ahol nehezen boldogult lovával. Philopoimén lova megbotlott és földre dobta. Az esés súlyos volt, Philopoimén megsértette fejét, és hosszú ideig feküdt a földön; az ellenség is halottnak vélte. Egyesek megkísérelték testét megfordítani és leszedni róla fegyverzetét. Ekkor azonban felemelte fejét, felnyitotta szemét, mire mindnyájan ráestek, kezét hátrakötözték és elhurcolták. Amint híre ment a történteknek, az akhájok azonnal elkezdték a sereg mozgósítását, hogy kiszabadítsák szeretett vezérüket. Deinokratész, Messzéné ura tartott a támadástól, amely szabadságot hozhatna Philopoiménnak, s ezért, hogy eléje vágjon az akhájok intézkedéseinek, amikor beállt az éjszaka egy szolgát küldött Philopoiménhoz, egy méreggel teli pohárral, megparancsolva, hogy adja neki és maradjon mellette, míg ki nem itta. Philopoimén katonai köpenyébe burkolódzva feküdt a földön. Amikor meglátta, hogy egy ember áll mellette, kezében egy pohárral, amennyire elgyengült állapota megengedte, összeszedte magát és felült. Átvette a poharat, és megkérdezte, mi történt a lovasokkal. Amikor az ember megmondta neki, hogy többségük megmenekült, bólintott, és szelíden ránézve az emberre így szólt: „Ez jó hír, legalább nem ért kudarc bennünket minden tekintetben.” Azután szó és hang nélkül kiitta a méregpoharat, és ismét lefeküdt. Perceken belül halott volt. Napokkal később megjött az akháj sereg egy új vezérrel. Deinokratész és több társa erre inkább öngyilkos lett mikor szembesült tettük következményeivel. Akik nem önként vetettek véget az életüknek azokat az akhájok bosszúja ért utol. A város visszatért az akháj szövetségbe, de ez csak kevés gyógyír volt. A szövetség lelke halott volt. Philopoimén holttestét elhamvasztottak, a hamvakat urnába tették, és útnak indultak hazafelé, de a halotti pompát győzelmi menettel kötve egybe. Magát az urnát, amelyet alig lehetett látni a sok szalagtól és koszorútól, Polübiosz, az akhájok új vezérének a fia vitte egészen hazáig. Polübiosz később Rómába került, és ott írta meg híres Történeti könyveit, melyekben ezen eseményeket is leírta. Philopoimén kapcsán szavai nagyon is igaznak bizonyultak: „az akhájok vezére nem maradt el emberi értékben egyik elődje mögött sem, csak kevésbé volt szerencsés náluk… Negyven éven át becsülettel végzett minden politikai megbízatást demokratikus kormányában. Soha nem ébresztette föl maga iránt honfitársai irigységét, gyűlőletét, bár soha népszerűségre nem törekedett, mindig nyíltan, őszintén járt el…Ritka dolog az ilyesmi…”

Életével kapcsolatban jó pár anekdota maradt fennt. Az egyik szerint történt egyszer, hogy Megarába látogatott a vezér. Ki volt jelölve, hogy a város melyik házában fog az akhájok vezére megszállni estére. A ház asszonya amint ezt megtudta nyomban nekikezdett valami illő vacsora elkészítésének.  Amikor Philopoimén megérkezett ócska katonaköpenyében, az asszony valami előreküldött szolgának gondolta, és szólt neki, hogy legyen segítségére a házi munkában. Philopoimén letette köpenyét, és tűzifát kezdett hasogatni. Mikor az asszony férje megérkezett és ezt meglátta, így szólt: „Mi dolog ez, Philopoimén?” „Mi más – felelte Philopoimén -, bűnhődőm a rossz külsőmért.” Egyes római és görög történetírók olyan nagyra becsülték őt, hogy azt jegyezték fel az utókor számára, hogy ebben az évben három kiváló hadvezér halt meg: Philopoimén, Hannibal és P. Scipio. Ennyire egyenlőnek tartották őt a két leghatalmasabb nép legnagyobb hadvezéreivel. Halála után nem is kellett csak alig bő két évtized és mind a makedónok, mind a görögök elvesztették önállóságukat, a hódító Róma, mint afféle nevető harmadik véghez vitte azt, amire a görögök önerőből nem voltak képesek, egy uralom alatt egyesítette őket.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Szabó Árpád: Hellász hősei, Lord Könyvkiadó, Budapest, 1996

Ferenczy Endre – Hahn István – Maróti Egon: Az ókori Róma története, Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest, 2008

Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem – A kezdetektől kr.e. 30-ig, Osiris Kiadó, Budapest, 2002

Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok, http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/

Titus Livius: A római nép története a város alapításától, http://mek.oszk.hu/06200/06201/html/

Polübiosz ​történeti könyvei I-II., Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004

https://en.wikipedia.org/wiki/Philopoemen