Kevés olyan tizenéves akadt a világon, aki hadseregeket vezetett. Még kevesebb, akik paraszti sorból pár év alatt felemelkedve tette ezt, ráadásul nőként. Jeanne remek példája annak, hogy ahhoz, hogy tökösnek nevezhessünk valakit, nem muszáj rendelkezni is velük.
Korai éveiről szinte semmit nem tudunk. Az egyetlen hitelesnek mondható adatot Bíborbanszületett Konstantin szolgáltatja. Szerinte Bulcsú apja Kál volt, aki már viselte a horka rangot. Anonymus már egyenesen tudni véli (kb. kétszáz évvel az események után), hogy: “nagyapját Krimhild csatájában a németek megölték, és ő erről biztos tudomást szerzett, hogy bosszút álljon, több németet nyárson süttetett meg, s állítólag olyan kegyetlenséggel tombolt ellenük, hogy némelyiküknek úgy itta a vérét, mint a bort”. Még ha vannak is benne csúsztatások, azért el lehet képzelni, mennyire tökös csávó lehetett ez a mi Búlcsúnk, akit a régiek egyszerűen csak Vérbúlcsúnak neveztek. Ha a németeknek megmutatták volna Anonymus leírását, egészen biztos hogy egy pillanatig nem kötözködtek volna a magyarokkal.
Essen szó most a kalandozások történelmi hátteréről. Mindenki tudja, hogy 895 környékén a magyarok szépen megérkeztek a Kárpát-medencébe (arra most nem térünk ki, hogy üldöztek-e minket, meg hogy mekkora logisztika bravúr lehetett pár százezer embert és azok minden ingóságait, állatait átköltöztetni), és elkezdtek berendezkedni. Felállították a kis jurtáikat, kihajtották a marháikat, nekiláttak horgászni, meg elmentek zsoldosnak a környező országokba. Főleg az olaszok igényelték a külső segítségnyújtást a családi viták elrendezéséhez, de a német nemesek is előszeretettel bérelték fel a pogányokat. Arnulf, az akkori német uralkodó felismerte a magyarokban rejlő lehetőségeket, és békére törekedett velük, gyakran ő maga is zsoldosként fogadva fel őket.
A helyzet akkor változott meg, amikor 899. december 8-án Arnulf meghalt. Örököse IV. (Gyermek) Lajos lett. Már a neve is mutatja, nem ő volt igazából a főnök. A tényleges hatalmat pár főbb nemesi család és Hatto, Mainz érseke bírta, aki jó keresztényként ki nem állhatta a pogány magyarokat.
Eleink, az új uralkodó beiktatását követően követeket küldtek az udvarba, hogy újra megerősítsék az érvényben lévő szerződéseket. Azonban, az aláírás helyett a németek börtönbe vetették a küldötteket, kémkedés címszó alatt. Nagyot nézhettek őseink, mert ez még a “barbár” keleten sem volt divat. Szerencsére Árpádot sem kellett félteni. Az arcátlanságra válaszul birtokba vette a Dunántúlt is, majd ezt követően több törzs is önkényesen rajtaütött a bajorokon.
Lajosnak (és a régenseknek) ez már nem tetszett, ezért rendezett egy békítő lakomát, ahová meghívta Kurszán kendét, akit magyar királynak hitt. A béke azonban elmaradt. A vacsora közben Kurszánt aljas módon meggyilkolták, végleg kiverve a biztosítékot. Teljesen jogos indokot szolgáltatott a “kalandozásokra”, ami inkább volt preventív, a német egység megalakulása elleni háborúk sorozata (no meg a pénz se lehetett rossz).
A németek persze úgy vélték, hogy még mi sértettük meg őket, meg eleve hitetlen kutyák ezek a magyarok, ezért 907-ben sereget gyűjtöttek, aminek eredményeként sor kerülhetett a dicsőséges pozsonyi csatára. A királyi hadat eleink teljesen szétverték, igaz, nagy árat kellett fizetni ezért. Maga Árpád vezér is odaveszett. A csatát követően a németek belátták, hogy csak békén kéne hagyniuk ezt a lovas népet, és ezért még adót is hajlandóak voltak fizetni, jó sok éven keresztül, egészen I. Ottó hatalomra kerüléséig.
Na de térjünk vissza Bulcsúra. Bulcsú 930 körül vette át az édesapjától a stafétabotot, és egészen 955-ig viselte a horka címet, amely a 3. legmagasabb rangnak felel meg. A horka, amellett, hogy imádta lángba borítani a német és az azon túli területeket is, aktív (építő) külpolitikát is folytatott, elsősorban a bizánci császárral. 948-ban utazott Konstantinápolyba. A császár, Bíborbanszületett Konstantin kifejezetten megkedvelte a tökös, bajszos magyar vezért, aki bizonyára remek ivócimborának bizonyult. Ennek bizonyításaként megkapta a “Bizánci császár vendégbarátja” és a “Római patrícius” kitüntetést is, amit csak királyoknak és vele egyenrangú uraknak osztogattak. Ott tartózkodása alatt még meg is keresztelkedett.
Tudni kell, hogy a német urak folyton lázadtak. Olyasmik lehettek, mint a modern kor franciái, akik lépten-nyomon tüntetgetnek és mini-forradalmakat kiáltanak minden egyes apróbb dolog miatt. 954-ben is épp egy lázadás folyt. A király fia és veje, Vörös Konrád fogott fegyvert, akiket még jó pár nemes is követett. A siker érdekében még a magyaroktól is kértek segítséget. Bulcsú persze dörzsölte a markát, mert a két kedvenc dolga kapcsolódott össze. A németek leölése és az arany csengő hangja. Össze is gyűjtött egy nagy sereget, de mire effektíve részt vehettek volna a harcokban, a lázadók már behódoltak I. Ottónak. Az így “egyesült” német sereg a magyarok ellen fordult. Bulcsúék, ha már ott voltak, nem rettentek meg az új fenyegetéstől, és tovább folytatták a bajorok gyalázását.
Ez a döntés vezetett az augsburgi csatához, ahol a horka serege vereséget szenvedett. Mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. A magyar hadból elvileg csak hét megcsonkított harcos maradt meg. A csatában számos főúrral egyetemben maga Vörös Konrád is odaveszett. A legenda szerint nem a csata forgatagában veszett oda, hanem az elfogott három magyar vezér, Bulcsú, Lehel és Súr közül Lehel ölte meg. A pökhendi német nagylelkűen felajánlotta, hogy döntsenek, milyen halálnemet szeretnének. Lehel közölte, hogy a komoly döntés előtt szeretné megfújni a kürtjét, abból merítve ihletet. Konrád nevetve engedélyezte a pogány magyarnak. Nem kellett volna. Még egy perc sem telt el, amikor Lehel kürtje hatalmasat csattanva behorpasztotta a köpönyegforgató gróf koponyáját.
A három elfogott vezérről a németek nem voltak hajlandóak tárgyalni. Mint valami közönséges bűnözőket felakasztották, illetve karóba húzták őket Regensburgban. Ez biztos nem erősítette a magyar-német barátságot…
Bár a leírások szerint megsemmisítő vereséget szenvedett a magyar had, a nyugatiak az elkövetkezendő közel 80 évben még az ország felé sem merték dugni az orrukat, ami azért jól jelzi, hogy ők is mekkora pofonba szaladtak bele. Patthelyzet alakult ki.
Az augsburgi csatavesztés zárta le a dicsőségekben és hőstettekben bővelkedő kalandozások korát, amely során eleink egész Európát bejárták, egész vidékeket felprédálva, megmutatva mindenkinek, hogy a Kárpát-medencében otthont találó néppel nem érdemes baszakodni.