„Felség, én ugyan nem ismerem dühödet és szándékaidat,

de azt tudom, hogy most úgy cselekedtél,

mint az az ember, aki jobb kezével levágta a balt.”

(Sidonius Appolinaris véleménye Aetius meggyilkolásáról)

Flavius Aetius volt az az ember, akinek a halála egy birodalom jövője szempontjából akár sorsdöntőnek is tekinthető. A Nyugatrómai Birodalom bő két évtizeddel későbbi bukása összefügg azokkal az eseményekkel, amelyeknek ő volt a középpontjában. Aetius egyszemélyben volt hadvezér, politikus, államférfi, és nem utolsó sorban egy olyan római, aki minden igyekezetével próbált megőrizni a korábbi dicsfényből és hatalomból legalább valamennyit. Ezért ist tekintik egyesek az utolsó „igazi” rómainak.

A korai évek

Aetius Moesia Secunda provinciában (mai Bulgária ) született valamikor 390-391 körül. Édesapja  Flavius Gaudentius egy ízig vérig római tábornok volt, aki egy itáliai felmenőkkel rendelkező arisztokrata származású feleséget is fel tudott mutatni. Aetius fiatal koráról szinte semmit se tudunk, de annyi bizonyos lehet, hogy a származása és apja múltja kijelölte az utat a jövőre nézve. A források szerint valamikor 425 előtt megnősült, a felesége pedig egy fiút szült neki. Egyes források szerint egy lánya is volt, de sem a neve, sem pedig az anya személye bizonytalan. Már igen fiatalon bekerült a protectores Domestici nevű katonai egységbe, aminek a tagjai egyfajta tisztképzésben is részesültek, így belőlük lettek a késő római korban a légió parancsnokok.  

A gótok udvarában

Már igen fiatalon meg kellett tapasztalnia, hogy milyen állapotok is jellemzik a korábban oly hatalmas birodalmat, ami a végső agónia állapotában kezdett már lenni ebben az időben. 395-ben     I. Theodosius császár kettéosztotta  a birodalmat a fiai között, ettől remélve a testvérháború elmaradását a hatalomért, és Róma fennmaradását.

A Nyugatrómai Birodalom élére Honorius nevű fia került (395-423), aki pont azoknak a tulajdonságokban volt híján amire nagyon is szükség lett volna. Róma szerencséjére volt egy bizonyos Flavius Stilicho (359-408), aki vandál származása ellenére egyike volt az utolsó nagy római hadvezér-politikusi generációnak, akik számára még a birodalom érdekei voltak az előbbre valók. Stilicho éveken át sikeres védekező harcokkal és politikai manőverek sorával látványos sikereket ért el, ami viszont sok ellenfelet eredményezett, de azok mind Rómában voltak, nem pedig a barbároknak tartott germán törzsek körében. 408-ban I. Alarik nyugati gót királlyal sikerült tárgyalásokat kezdeni, ami nagyon is kapóra jött, mert egy esetleges pénzért, földért megvásárolt béke is sokat lendített volna a nyugati birodalom állapotán, arról nem is beszélve, hogy a keleti császár halála miatt Konstantinápolyban sem volt igazán rózsás a helyzet az utódlás tekintetében, ami felvetette azt a lehetőséget, hogy esetleg egyesíteni lehetne a kettészakadt birodalmat.

Ebben az időszakban, valószínűleg a tárgyalások elősegítése érdekében került Alarik udvarába túsznak a fiatal Aetius. A helyzete viszont hamarosan megváltozott. A római császár talpnyalói hatékony közreműködésével a sikeres hadvezére Stilicho ellen fordult, akit kivégeztek. De nem álltak meg itt, hanem Itália szerte több ezer a római hadseregben szolgáló germán-gót-vandál katonát is megöltek az ókori hosszú kések éjszakáján. Ez a tett nemcsak lefejezte a római hadsereget, hanem Alarik királyt is Róma lenne fordította, ami elvezetett a város 410-es elfoglalásához és kirablásához.

Alarik nem sokkal élte túl a legnagyobb „tettét”, váratlan halála után a sógora lett az új király, aki Itália helyett Gallia irányába vezette a népét, új hazát keresve. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy a fiatal túszra már nem volt többet szükség, és a gótok hazaengedték. A majdnem három évig tartó vendégeskedés nem börtön volt, így kihasználta a helyzetéből fakadó előnyöket a fiatal római, aki nemcsak a gótok nyelvét tanulta meg, hanem mindenféle később hasznosnak bizonyuló információt és tapasztalatokat is szerzett.

Csöbörből vödörbe

II. Theodosius a második keletrómai császár (408-450) idejében kezdtek egyre nagyobb politikai és hatalmi tényezőt játszani a hunok, a sztyeppe vidékéről érkező vad lovasok. Karaton fejedelem (kb. 410 – 422) idején a hunok a Kaukázus vidékétől nyugat felé mozogtak, és egyre több gondot kezdtek jelenteni a rómaiak számára. A hunok egyelőre a birodalom legszegényebb részeit kezdték zaklatni, és eleinte meg is elégedtek a zsákmányszerzéssel. A rómaiak számára a hun seregek által alkalmazott lovasnomád taktika sokkoló volt. Úgy tűnt, hogy páratlan sebességüknek köszönhetően egyszerre mindenütt megjelennek.

A 400-as években elkezdtek megtelepedni a Kárpát-medence területén. Az itt élő különféle germán törzseket vagy elzavarták, vagy vazallusként felszívódtak a Hun Birodalomba, mint pl. a gepidák. 408-ban egy  hun támadó sereg  felperzselte Trákiát, és bár hamarosan visszavonultak, a fenyegetés túlságosan nyilvánvaló volt. A Hun Birodalom olyan mértékűre felduzzadt, hogy hamarosan elért a Rajna és a Duna vonalától a kelet-európai síkságáig. Ilyen körülmények között történt, hogy valószínűleg 410 körül Flavius Aetius, aki éppen csak hazajött, újra ugyanazt a szerepet kellett, hogy eljátsza, csak ezúttal a hunok udvarába vezetett a sorsa. A fiatalembert hivatalosan két okból küldték a rómaiak: egyrészt a nemes szándék, azaz a békés szándék bizonyítékaként, másfelől pedig egyfajta nagykövetként, a mai Béke Hadtest önkénteseinek korabeli megfelelőjeként, akinek az volt a feladata az volt, hogy jó kapcsolatokat ápoljon, és gondoskodjék az információáramlásról. Mint bármely nagykövetet, bizonyos értelemben őt is nevezhetjük akár kémnek vagy hírszerzőnek is.

Tapasztalatai Aetiust nemcsak nagykövetté és katonai tanácsadóvá, hanem jó politikussá is tették. A két nép körében eltöltött évek következtében beszélte a latin és a görög mellett a gót és a hun nyelvet egyaránt, arról nem is beszélve, hogy mind a két nép katonai képességeiről is szerezhetett fontos ismereteket. Pár éven belül mindenhol voltak barátai, hiszen nem feltétlenül fogolyként kezelték, így minden a gót, vagy a hun udvarban megforduló személlyel ő is beszélhetett, magyarán kapcsolati tőkét tudott kiépíteni. Ismereteit pedig később pedig arra használta, hogy a hunokkal a következő három évtizedre megőrizze a békét, és ez a teljesítménye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Nyugatrómai Birodalom legnagyobb hadvezetőjévé emelkedjen. Arról nincs pontos információ, hogy meddig is maradt a hun udvarban, de az biztos, hogy Karaton halála után Oktar (420-430) és Ruga (422-434) egy testvérpár vette át a hatalmat, akiket személyesen is ismert. Különösen Ruga fiai Bleda és Attila ismerete bizonyult a későbbiekben fontosnak.

Az itáliai helyzet

423-ban meghalt Flavius Honorius, a Nyugatrómai Birodalom első császára. Alig 38 éves volt, és valamilyen betegség végzett vele, aminek, ha őszinték akarunk lenni, nagyon is ideje volt már. Személyében egy tehetségtelen, könnyen befolyásolható uralkodó ült a trónon egy olyan válságos időszakban amikor pedig egy erős határozott kézre és erőre lett volna szükség. Az ő idejében lázadások, barbár betörések sorozatai, politikai belharcok gyengítették napról napra a birodalmat. De még ezeken is valamilyen szinten felül tudott volna kerekedni Róma, ha legalább hagyta volna, hogy az igazán tehetséges emberek tegyék a dolgukat. De mind tudjuk, ha valaki tehetséges és az sikerrel is társul, az bizony a tehetségtelen emberek gyűlöletével találkozva igen veszélyes helyzetet tud teremteni. Ezt a saját bőrén tapasztalta Stilicho is, akit a császár parancsára végeztek ki.

Flavius Constantius személyében egy másik tehetséges római hadvezér került legalább a hadsereg élére. A császár Constantinust úgy próbálta maga mellett tartani, hogy hozzáadta a féltestvérét Galla Placidát, aki egy fiút is szült neki, ami mellett társcsászárt is csinált belőle. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy a keleti uralkodó, II. Theodosius (408-450) ezt nem ismerte el, nem adta az áldását a társcsászári kinevezésre. Ennek oka nagy valószínűséggel abban volt keresendő, hogy Theodosius Honorius testvérének, az első keleti uralkodónak, Arcadiusnak volt a fia, és egyben a legközelebbi férfirokona a nyugati császárnak, akinek a halála esetén jogilag esélye volt a két birodalom újbóli egyesítésére. Constantius, felvette a III. Constantius nevet, mint társcsászár, de a frissen megszerzett hatalmat nem tudta kihasználni, mert pár hónapon belül meghalt 421-ben. Honorius 423-as halála után jogi szempontból nézve két lehetőség merült fel. Az első, és egyben a legkönnyebb, és a birodalom jövője, vagy inkább megmentése szempontjából legkézenfekvőbb megoldásnak tűnt II. Theodosius személye. A másik megoldásnak Galla Placida fia tűnt, Valentinianus, aki a meghalt császárnak és a korábban elhunyt társcsászárnak is vér szerinti rokona volt. Mindössze annyi baj volt vele, hogy csak négyéves volt, akit még nem igazán érdekeltek a birodalom ügyei.

Tudom, hogy kicsit elkalandoztunk, de ígérem, hogy hamarosan Flavius Aetius is képbe fog kerülni, csak kis türelem kell már. Honorius halála után egy bizonyos Castinus játszott egy rövid főszerepet. Castinus a magister militum („a katonák ura”) cím birtokosa volt, ami a hadsereg főparancsnoki címének felelt meg nyugaton. Ebben a minőségben valami oknál fogva egyáltalán nem akarta, hogy Galla Placida fiából császár legyen, és ez oda vezetett, hogy az özvegy a fiával együtt elhagyta Ravennát és Konstantinápolyba ment „segítséget” kérni a hatalom megszerzése érdekében. Nem tudni mi okból, de Castinus dacára a kezében lévő hatalomnak, nem önmagából csinált császárt, lehet ahhoz nem volt meg a kellő ambíció, vagy úgy volt vele, hogy a háttérből könnyebb az irányítás. Sose tudjuk már meg, hogy mi is vezérelte.

Ioannes, a primicerius notariorum, a főjegyzői cím birtokosa lett a császár. Ioannes becsületére legyen mondva, megpróbálta megszilárdítani a hatalmat. Az események alakulásában két férfinak lett komoly szerepe. Ezek egyike Bonifacius volt, aki Africa provinciában székelt. Az elmúlt egy évtizedben egyre fontosabb szereplő lett a római tábornok, aki most olyan helyzetbe került, hogy befolyásolni tudta a történéseket. És ehhez egy nagyon egyszerű dolgot kellett tennie, egyszerűen semmit. A nyugati birodalom legfontosabb gabonatermő területe ekkor Afrika volt, ahonnan hajóval szállították a gabonát Itáliába. Bonifacius egyszerűen annyit „nem” tett, hogy egy hajót se engedett kihajózni, egy szállítmány se indult Itália felé, amivel az új császárnak elégé betett, ami nem is kell csodálkoznunk, lévén Galla Placida támogatójának számított. Ioannes számára egyetlen remény maradt, és nem volt más, mint Flavius Aetius. Aetius ekkoriban már szabad volt, nem élvezte a hunok vendégszeretetét, de a kapcsolati tőkéje folytán egyre fontosabb szereppel kezdett bírni a rómaiak szemében. A Ravennában székelő császár a cura palatii (császári palota felügyelője) címmel jutalmazta meg, vagy inkább előlegezte meg Aetius hűségét, aki azt a parancsot kapta, hogy térjen vissza a hunokhoz, akiknek a szolgálatait már korábban is többször igénybe vették a rómaiak.

II. Theodosius keleti császár a legtehetségesebb hadvezérét Ardaburiustés annak a fiát Aspart küldte Itáliába, hogy leszámoljanak Ioannes császár hatalmával. A keleti hadsereg hajókra szállt és úgy indult a hadjáratra, ami elég rosszul indult, mert egy vihar szétszórta a flottát. Ardaburius pont Ravenna közelében ért partot, ahol elfogták és Ioannes fogságába került. Aspar a sereg maradékával viszont állást foglalt Ravennától északra, amivel patthelyzet alakult ki. Ioannes viszont nem tett semmi lépést, ugyanis jogosan arra várt, hogy Flavius Aetius sikerrel jár a hunoknál, és visszatérve majd hátba támadja a keleti sereget. Aspar viszont inkább kockáztatott, és a legenda szerint egy pásztor az éjszaka leple alatt Ravenna falai alá vezette a keleti sereg katonáit, akik az egyik kapun bejutva gyakorlatilag vér nélkül megszerezték a várost, elfogták a császárt, és kiszabadították Ardaburiust. A visszatérő Galla Placida levágatta a volt császár jobb kezét, majd pedig a legenda szerint egy szamárra ültetve körbe hordozták a cirkuszban a tömeg szeme láttára, végül pedig 425 nyarán kivégezték.

Jókor jó helyen

Flavius Aetius 425-ben visszatért korábbi életéhez, azaz a hunokhoz csak ezúttal magától ment, és igenis fontos küldetéssel bízta meg a nyugati császár. Jól jött a korábbi évek minden tapasztalata, a kapcsolati tőkéje révén tekintették egyáltalán tárgyalófélnek. Aetius viszont nem üres kézzel ment, hanem küldtek vele nem kevés aranyat is, amelyet előlegnek szánták a hunok meggyőzésére, ami sikerült. Nem tudni mekkora hun sereg indult el Itália irányba, de mindenképpen tekintélyes, több tízezer fős is lehetett. Egyrészt a keleti sereg legyőzése, a zsákmányszerzés, plusz a remélt fizetség igen sokakat mozgatott meg, ezért is indultak el olyan sokan. A terv nagyon egyszerű volt, hátba támadják a Ravenna környékén táborozó keleti sereget. A tervből viszont nem lett semmi, mert Ioannes kivégzése után három nappal érkeztek meg a hunok. Mindezek ellenére azért nem akartak üres kézzel hazamenni, így Aetius vezetésével mégis harcba szálltak.

A keleti császárnak Theodosiusnak nem állt szándékában egyesíteni a Római Birodalmat – lehet, hogy a tanácsadói lebeszélték erről –, így a kiskorú Valentinianust helyezték a trónra 425 őszén. III. Valentinianus (425-455) kiskorúsága miatt az édesanyja Gallia Placidia kezében összpontosult a hatalom, és az okos asszony ezt ki is használta. Az hamar kiderült, hogy a hunokra, és újabb polgárháborúra semmi szükség nincs, ezért valamiféle békét kellett leszervezni. A hunok pénzért bármire kaphatóak voltak, legyen az harc bárki oldalán, de ez igaz volt a békére is, megfelelő összegért cserébe szívesen haza is mentek akár. Gallia Placidia arra is hamar rájött, hogy Flavius Aetius valójában nem az ellensége, és jobb lenne a maga oldalán tudni, már csak a hunokkal való kapcsolatai miatt is túl értékesnek tűnt. Aetius  elérte, hogy az anyacsászárné ráruházza a magister militum per Gallias tisztséget, amivel a gall tartomány legfőbb katonai parancsnoka lett. Azt a parancsot kapta, hogy valahogy próbálja meg konszolidálni a zűrzavaros Galliát, amire mint a későbbiekben kiderült, nála keresve se találtak volna alkalmasabb személyt. A hunok hazatértek  és arany mellé azt az ígéretet is kapták, hogy a négy részre osztott Pannónia tartomány keleti felét, Pannonia Valeriát, amelyet 409-ben megkaptak a nyugati birodalomtól, továbbra is a kezükben maradhat.

Galliai hadjáratok

426-ban Aetius megérkezett Gallia déli részébe, és átvette a hadsereg vezetését. Az első probléma, amivel szembesült az a vizigót (nyugati gót) kérdés volt. A Rómát 410-ben kifosztó Alarik király halála után a gótok Galliában találtak új hazára, ahol Gallia Aquitania tartományt foglalták el, és Toulouse központtal egy saját királyságot hoztak létre, ami papíron Róma szövetségese maradt. Honorius császár 418- ban Wallia gót királyt (415–418) azzal „jutalmazta”, hogy az általuk birtokolt földet immár papíron is a vizigótoknak adta. I. Theodorik (418-451) király viszont kihasználta a rómaiak közötti belháborúkat, ezért hódításokba kezdett, amelynek elsőként az alán királyság esett áldozatul, ami eredményeképpen egyre több gót kezdett az Ibériai-félszigetre is áttelepülni. Flavius Aetius első feladata a gótok megállítása volt, ugyanis ostrom alá vették a mai dél-franciaországi Arles városát. Aetius legyőzte Theodorikot, feloldotta Arles ostromát, és visszavezette a vizigótokat Aquitania állományába.

428-ban a száli frankok ellen vonultak a rómaiak, mert Chlodion (kb. 392 – 448) a Meroving uralkodóház első száli frank királya a Rajna mentén próbálkozott egy kis térnyeréssel. Aetius legyőzte a frankokat és visszaszerezte a területek nagy részét. 430-ban a vizigótok próbálkoztak újra Arles megszerzésével, de Aetius ezúttal is megregulázta őket.

Ugyanebben az évben a belpolitika terén is fontos változások zajlottak. Flavius ​​Felix a 428. év konzulja volt korábban, egy előkelő patrícius család sarja, aki a Magister Utriusque Militiae cím birtokosaként a legfőbb katonai vezetőnek, és papíron Aetius főnökének is számított. Annyit tudunk biztosan, hogy 430 májusában a feleségével és a helyi diakónussal együtt a ravennai bazilikában meggyilkolták. Mint minden politikai gyilkosság esetében itt is nem a gyilkos személye az igazán érdekes, hanem az ok, vagy okok, a megbízó személye. Erről viszont csak sejtések vannak, így a találgatások maradnak. Abban biztosak lehetünk, hogy nem ok nélkül hajtották végre a gyilkosságot, és a háttérben a politikát kell keresnünk. Egyes ókori szerzők szerint Felix a fiatal császár anyjával szövetkezett, és ennek a célpontja Aetius volt, akinek a sikerei miatt szerették volna a bukását előkészíteni. Amennyiben tényleg így volt, akkor egyfajta megelőző csapás volt a konzul meggyilkolása. Felix halála után a címe, és így a hadsereg feletti főparancsnokság mindenesetre Aetius kezébe került. 430-431 folyamán a rómaiak Aetius parancsnoksága alatt a Duna mentén operáltak, Raetia és Noricum provinciákban sikerült visszaállítani a hatalmat, a mai Augsburg környékén sikerült legyőzni juthungok germán törzset, akikről többet nem is hallani, eltűntek a történelem süllyesztőjében. 431-ben Hydatius püspök kereste meg a hadvezért azzal a panasszal, hogy a szvébek betörtek a püspöksége területére. A germán eredetű szvébek 410-ben hozták létre a saját királyságukat a Pireneusi-félsziget északnyugati sarkában. Aetius viszont nem tudott segítséget nyújtani, mert a frankok támadásai kötötték le, akiktől azért sikerült két nagyobb várost visszafoglalni.

Bonifacius

413-ban jelent meg a római politikában, amikor is a mai Marseille környékén legyőzte a vizigótok seregét. A következő évtizedben Afrikában harcolt az Atlasz-hegység területén élő mauri (berber) néppel, akik egyre több gondot kezdtek okozni a határok mentén. Ebben az időben került közeli kapcsolatba Hippó püspökével Szent Ágostonnal, akivel még egyházi vitát is folytatott. 422 körül visszahívták Ravennába, ahol megnősült, egy gót előkelő lányát vette feleségül. Úgy volt, hogy az alánok és a vandálok ellen indul a mai Spanyolország területére, de ebből nem lett semmi, hanem hamarosan vissza kellett térnie Afrikába. Mint már említettük, Ioannes császár idejében a gabonaszállítmányok visszatartásával támogatta III. Valentinianus trónra kerülését.

427-ben vissza akarták hívni Ravennába, kapott egy szép kis idéző levelet a császári udvartól, aminek az oka az volt, hogy azzal vádolták meg, saját államot akar kiépíteni Afrikában. Mivel esze ágában sem volt önként a fejét átnyújtani, figyelmen kívül hagyta az üzenetet, amit Ravennában egyfajta beismerő vallomásként kezeltek. A már említett Felix parancsára több római tábornokot is Afrikába küldtek a renitens ellen. A tekintélyes sereggel még hun szövetségesek is tartottak. A három tábornok ostrom alá vette Karthágót, ahová Bonifacius beszorult. Szerencséjére viszont az ostromlók között egyáltalán nem volt semmiféle összhang, ami hamarosan katasztrófát idézett elő. Egymás ellen fordultak a csapatok, a hunok megtámadták a rómaiakat, és már oda is volt az ostromló had. A rossz hírek hamar eljutottak Ravennába, ahol Felix Flavius ​​Sigisvultus személyében egy újabb római tábornokot küldött Afrikába, de ezúttal gótokkal megerősítve. Ez a sereg már összetartóbbnak bizonyult, aminek meg is lett a következménye, Karthágót elfoglalta, míg Bonifacius maradék híveivel visszavonult a szárazföld belsejébe. A helyzetet csak tetézte, hogy a lányát egy ariánus pap keresztelte meg, ami miatt még Szent Ágoston is elfordult Bonifaciustól.

A polgárháborús helyzet 429-ben vett gyökeres fordulatot vett azzal, hogy Ravennából egy újabb levél érkezett, amiben ezúttal az volt, hogy bocsánat az egész korábbi gyanúsítgatásért, egy hamis levél miatt volt az egész. Így megtörtént a nagy kibékülés, amire szükség is volt.   Ugyanis a Geiseric király vezette vandálok 429-ben megjelentek Észak-Afrikában. Mai napig vita tárgy, hogy mennyien is lehettek a vandálok, így az egyes becslések 15-80.000 közötti számokkal dobálóznak. Procopius szerint egyenesen Bonifacius hívta meg őket, azért, hogy segítsék a szorongató nyugat-római erőkkel szemben, és a segítségért fejében pedig földet  ígért a germánoknak. Napjainkban többen kétségbe vonják ezt, és inkább a vandálok saját elhatározásának gondolják az afrikai megjelenést. 430 nyarán a numidiai határon találkozott Bonifacius és Geiseric, ahol tárgyaltak ugyan egymással, de az nem vezetett semmilyen eredményre. Az ezután lezajlott ütközetben Bonifacius verséget szenvedett, és kénytelen volt visszavonulni Hippo Regius városába, amit a vandálok ostrom alá vettek. A több hónapos ostrom után a vandálok felhagytak, és elvonultak. Ezután pár héttel halt meg a városban Szent Ágoston, aminek nagy valószínűséggel az éhezés volt az oka.

Galla Placida és a fiatal császár a vandálok térnyerését nem nézhette tétlenül. Afrika és az ottani búzamezők elvesztése hosszú távon a birodalom létét veszélyeztette. Ezért is fordultak segítségért a kelet-római császárhoz, hiszen Észak-Afrika keleti fele az ő birodalma része volt, így számára sem volt közömbös a vandálok térnyerése. Az Aspar vezette sereg csatlakozott Bonifacius maradék erőihez, de így együtt is kevesek voltak, mert 432 nyarán a vandálok elpáholták az összevont sereget is. Ennek ellenére patthelyzet alakult ki, ami előbb egy fegyverszünetben, majd pedig 435-ben a hippói békében végződött. Ezzel megszületett a vandál királyság Észak-Afrika nyugati felében.

Bonifacius hazatért, ahol a korábbi események ellenére is bíztak benne, amit az is jelez, hogy Placidia a Utisterque Utriusque Militiae címmel jutalmazta a szolgálataiért cserébe. Alig pár hónappal a hazatérte után viszont a Nyugat-római Birodalom két legerősebb embere került egymással szembe. Nem tudni, hogy pontosan mi történt, de a Ravennában való találkozás után, a várostól alig 30 kilométerre délre Rimini melletti mezőn Aetius és Bonifacius összecsapot. A történelembe rimini csata néven bevonuló esemény főszereplője a két hadvezér mellett a bucellarii névvel rendelkező katonák voltak. Ezek egyfajta bérelt magánkatonákat, magyarán zsoldosokat jelentett, amelyek egy évszázaddal korábban jelentek meg. Ezek az egységek jók felszereltek és képzettek voltak, akik jó fizetésért cserébe csak a munkáltatójuknak tartoztak hűséggel.

Mindkét tábornok így csak a saját kis magánhadseregével rendelkezve vágott bele a küzdelembe, amelyben mindkét oldalon pár ezer katona vett részt. Egyes források szerint a két római tábornok személyesen is összecsapott a csatatéren. Így bár a csatát egy hajszálon de Bonifacius megnyerte, az az életébe került, mert olyan súlyosan megsérült, hogy pár hónappal később meg is halt. A helyére  Sebastian, a vője került, aki megpróbálta meggyilkoltatni Aetiust, aki inkább jobbnak látta, ha a hunok közé vonul vissza. Itt összegyűjtött némi ismerőst, akikkel visszatérve rendezte a kérdést. Bonifacius veje, aki az utód lett a cím tekintetében, nem tehetett sokat. A hadsereg nem ált ki mellette, így más választás nem lévén inkább elhagyta Ravennát és átette a székhelyét Konstantinápolyba, ahova száműzték. Mindezek eredményeképpen Aetius lett a Nyugati Birodalom legnagyobb hatalmú embere. Az ő kezébe került Bonifacius címe, földjei, de még a felesége is, mert hamarosan az özvegy lett Aetius második felesége.

Aetius korszaka

433-ra Flavius Aetius lett Nyugati Birodalom meghatározó személyisége, és bár Galla Placidia és a szintén ettől az évtől önállóan uralkodó III. Valentinius nem szívelték túlságosan a tehetséges hadvezért, 435-ben mégis patríciusi rangot, majd consuli címet adományoztak neki, és újfent megbízták Gallia pacifikálásával. A következő évben, 436-ban Gundahar burgundi király ellen vezette a római hadsereget. A burgundok más germán törzsekkel együtt 406-407 környékén lépték át a Rajnát, de ekkor még a viszony békés volt, szövetséges népként le is telepítették őket, és ilyen minőségben részt is vettek a római belharcokban.

A 430-as években a burgundok egyre nagyobb nyomás alá kerültek a hunok részéről, ezért nagyon valószínű, hogy erre reagált úgy Gundahar király, hogy rátámadta Belgica Prima római provinciára 435-ben. Már ebben az évben megjelent Aetius és legyőzte a burgundokat, akik visszatértek a számukra kijelölt területre. Lehet, hogy ez nem nagyon tetszett a burgundi királynak, és valamit tervezett, mert a következő évben Aetius újra visszatért, de ezúttal hun segédcsapatok is tartottak vele. A hadjárat mészárlással zárult, egyes források szerint legalább 20 ezer embert öltek meg, aminek a hatása igencsak maradandónak bizonyult. A legismertebb germán eposz a Nibelung énekbe is bekerült az esemény. A burgund nép maradékát, vagy inkább a túlélőket  a Rhone felső részén, Savoyában telepítették le a rómaiak.

Ugyanebben az évben 436-ban az Armorica néven illetett területen, a Szajna a Loire-folyók és a Bretagne-félsziget által határolt háromszögben kellett a rómaiaknak rendet tenni, aminek oka a bagaudák felkelése volt. A bagaudák többségében olyan parasztokat jelentett, akik a 3. századtól kezdve szinte rendszeresen felkeltek a hatalom ellen, ami a birodalom belső válságát is jól mutatta. Időnként egész vidékeket foglaltak el és tartottak megszállva egy-egy időre, ténykedésük pedig Galliában és Hispániában volt a legerősebb.

Közel két évig hadakozott Aetius a szvébek és a vizigótok ellen. 438-ban a római fegyverek győzedelmeskedtek, egy évvel később viszont a vizigótoknak kedvezett a hadiszerencse, legyőzték Litrius római tábornokot és az alatta szolgáló hun szövetségeseket. Aetius ezek után stabilizálta a helyzetet, amit úgy ért el, hogy legyőzte a vizigótokat, és sikerült velük szerződést kötni Róma nevében.

A 440-es években a legtöbb gond Galliában és Hispániában adódott, többek között folytatódtak bagaudák felkelései is. Hispániában egyre aggasztóbb lett a helyzet, és kezdett kicsúszni a birodalom alól a talaj. Gyakorlatilag szinte minden néppel folytak harcok, ami mellett lázadások is nehezítették az eredményes fellépést, és ez ment éveken át. A folyamatos háborúk egyre súlyosabb terhet kezdtek jelenteni, sem elegendő katona, sem elegendő anyagi erőforrás nem állt rendelkezésre. Mindössze annyit tudott Aetius is elérni, hogy a hispániai római befolyás csökkenésével párhuzamosan Galliban sikerült valamelyest rendezni a hatalmi viszonyokat, így a terület jelentős része közvetlen vagy közvetett módon még Róma fennhatósága alatt maradt.

Délen sem bizonyult a helyzet sokkal jobbnak. A vandálok a 440-es évekre a királyságukat megerősítették, aminek a fővárosa a 439-ben elfoglalt Karthágó lett. A város elestével megszűnt a római Africa provincia, ami súlyos gazdasági hatással volt nemcsak a nyugati, hanem a keleti birodalomra is. A mediterrán világ egyik legfontosabb búzatermő területe veszett el, ami hosszú távon súlyos következményekkel járt. A keleti császár 440-ben és 441-ben is flottát küldött a terület visszaszerzésére, de mindegyik akció kudarcot vallott. A problémát csak súlyosbította, hogy a vandálok egy hadiflottát is építettek, aminek a segítségével 440-ben megjelentek Szicília partjánál és végig is rabolták a sziget part menti településeit.

Aetius idejére esik a Brit-szigetekkel való utolsó kapcsolat is. A rómaiak fokozatosan lemondtak a távoli és nehezen tartható provinciáról, és csapataikat is apránként kivonták a területről, ahol a 400-as évek elejére már nem is maradt egy légió sem. 446-ban a germánok által szorongatott britonok fordultak segítségkéréssel Flavius Aetiushoz, amiből értelemszeren nem lett semmi. Róma már nem volt abban a helyzetben, hogy egy ilyen kérést meg tudjon hallgatni és reagálni tudjon rá.

Nyugat és kelet, avagy a világok harca

A nyugati és a keleti birodalom számára a század közepére a hunok, és azok királya, Attila (434-453) kezdte jelenteni a legnagyobb veszélyt. A hunok ereje más népekhez hasonlóan a roppant tömegükben rejlett, amit a velük sodródó és alávetett népek növeltek.A hunok a mongolid népek közé tartozó, Közép-Ázsia sztyeppéiről származó nép volt, és mint ilyenek, háborús és békés célokra egyformán használták a lovat és az íjat. A 450-es évekre a keleti birodalmat Attila hunjai eléggé leamortizálták, főleg anyagi értelemben. A Konstantinápolyban székelő császárnak minden egyes hun támadás, majd azt követő béke egyre több aranyába került.

Attila király eddig afféle rablóvezérként viselkedett, de elindult a birodalomépítés irányába ezekben az években.  Tekintete egyre gyakrabban kalandozott nyugat felé. Másfél évtizede éltek ekkor már békében a hunok a nyugati birodalommal, ami nagy mérték Flavius Aetiusnak volt köszönhető, aki nagyon is jól ismerte Attilát még fiatal korából. A baráti, és mint láttuk, némely esetben szövetségi viszony nem sokat számított a hunok és Attila szemében, ha aranyról és zsákmányról volt szó. A Hun Birodalmat, a sok alávetett népet leginkább a zsákmány tartotta egybe, és erre keleten egyre kevesebb esély kezdett mutatkozni. Maga Róma túl kemény dió volt ahhoz, hogy közvetlenül ellene forduljanak, de Gallia már valamivel könnyebb prédának látszott. Aetius sokat tett a terület egységes római politikai függésének a helyreállítása érdekében, de a munka még korántsem nem volt befejezve. Egy sor barbár nép telepedett meg Galliában és ezek bizony hol szövetségesként hol rablóbandaként, hódítóként viselkedve törtek borsot Róma orra alá. Attila soha nem járt személyesen Galliában, de a hunok némelyike viszont igen, így bőven voltak információk a terület politikai viszonyairól.  Ha a vizigótokat legyőzi, akkor az övé Gallia, és a birodalma a Kaszpi-tengertől az Atlanti-óceánig terjedhet, járhatott Attila fejében. Attila hosszú távú stratégiája a mai napig kérdéses, egyesek kétségbe vonják, hogy egyáltalán volt neki. De vannak rá bizonyítékok, hogy elindult ezen az úton. Küldött egy jegyzéket III. Valentinianus császárnak Rómába 450 tavaszán, melyben azt állította, hogy meg kívánja támadni a vizigótokat, de a nyugati birodalommal szemben nem kíván fellépni. Viszont történt pár esemény, mely mindent megváltoztatott, és ezek arra csábították Attilát, hogy a terveit módosítsa.

A Ravennában székelő császárnak volt egy húga Honoria, aki már kétszeres özvegy volt ekkoriban. Már az ő története felért egy szappanoperával. Először kezdjük az anyjával, Galla Placidával, akit Ataulf gót törzsfőnök vette el feleségül, de miután meggyilkolták, az özvegyet a gótok hazaküldték, ahol viszont volt férje ellenségével, Constantiusszal házasították erővel össze, akinek egy fiút (III. Valentinianus) és egy leányt (Honoria) szült. Honoria kiváltságos nevelésben részesült, még a megtisztelőnek számító Augusta címet is megkapta. Felnőtt korára viszont egy igen becsvágyó nő lett belőle, ami maga akart a nem túl eszes császár, a bátyja helyére ülni. Honoria ész tekintetében sokkal jobban el volt látva, így hozzá is látott a terve megvalósításához. Ennek egyik lépéseként egy Eugenius nevű tisztviselővel „jött össze”, akivel nemcsak az ágyát osztotta meg, hanem a terveit is. Nem tudni ki tudott még az afférról, de a dolog vége az lett, hogy minden kiderült. Eugeniust csip-csup kivégezték, Honoriát pedig eljegyezte egy konzul. Ez a derék nemes hölgyet csak haragra gerjesztette, és a terveit még ekkor sem feladva egy új „bűntárs” után kezdett nézni. Ekkor jutott eszébe az a levél, amit Attila hun király írt a testvérének a vizigótokkal kapcsolatban. Tisztában lévén a hatalmi tényezőkkel, és azzal, hogy mivé válhat Attila, eldöntötte, hogy hozzá kellene mennie feleségül, nem pedig egy unalmas konzulhoz.

A források szerint egy hűséges hívét, egy bizonyos Hyacinthust elküldött a hunokhoz. A követ egy gyűrűt vitt magával és a hírt, hogy szívesen lenne a felesége Attilának a bánatos hercegnő. Valentinianus kémei felderítették az esetet, de addigra Hyacinthus már hetedhét határon túl volt, így nem tudták megakadályozni, hogy eljusson Attilához. A hír eljutott Konstantinápolyba is, ahol a császár, akit ez előző években igencsak megszorongatott Attila a hunokkal, nem javasolt semmiféle komoly lépést az ügyben, és még azt is hagyta volna, hogy a hercegnő menjen csak nyugodtan a hunokhoz, ha annyira akar. Valentinianus azonban másként ítélte meg a dolgot, mert úgy vélte, hogy ez súlyos csorbát ejtene a tekintélyén. Attila viszont egy igen válasszal hazaküldte a derék Hyacinthust, akit hazatérte után letartóztattak, megkínoztak s ha már így belejöttek, végül lefejeztek. Honoriát az anyja mentette meg, aki a szárnyai alá vette egy időre, ami nem tartott túl sokáig, mert az hamarosan meghalt. Honoria eltűnt a süllyesztőben, és ha hinni lehet a pletykáknak, mégiscsak a konzul felesége lett.

Attila már 450 folyamán megkezdte az előkészületeket a nagy hadjáratára nyugat ellen. Az egyre csak növekvő haderő létszámáról mind a mai napig vitáznak. A félmilliós létszámot mindenképpen túlzásnak lehet tekinteni, de az biztos, hogy több tízezernyi harcos lehetett. A hunok mellett gepidák, osztrogótok, szkírek, herulok, thüringiaiak, burgondok, langobárdok kezdte el gyülekezni. De még ekkor sem igazán biztos Attila abban, hogy melyik császárság ellen is forduljon. Keleten egy új császár került trónra, aki egyből azzal kezdte a ténykedését, hogy megtagadta a hunoknak fizetendő sarc küldését. Ebben a helyzetben jutott Attila király eszébe, hogy hoppá nála van egy gyűrű, és van egy nő, aki azt várja, hogy kiszabadítsa. Priszkosz történetíró szerint:

„Attila követeket menesztett, hogy deklarálja: Honoriát nem érheti sérelem, és ha nem kapja meg az őt megillető uralkodói jogart, Attila bosszút áll érte. {…} A rómaiak azt felelték, hogy Honoria nem mehet feleségül Attilához, mivel már van férje, jogar pedig nem illeti meg őt, hiszen a római állam kormányzását nő nem láthatja el, csakis férfi.”

Amikor a felelet megérkezett, Attila már rég eldöntötte magában a kérdést. Nyugat felé veszi az irányt, méghozzá olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, mielőtt Markianosz császár Konstantinápolyban bármit is tehetne.Attila király és a seregének Galliába való eljutása viszont a gyorsaságon múlt. Egyfajta ókori Blitzkriegre volt szükség, gyorsan elérni a Mosel-folyót, majd azon átkelve irány tovább az Atlanti-óceánhoz. Ehhez szükség volt a lovasságra és szorosan mögötte haladó gyalogságra, de ostromgépeket, kőhajító gépeket is szándékoztak vinni az útra. Attila egy ellentmondásos helyzetbe került. Sietnie kellett, ugyanakkor az útjába eső városokkal is kellet valamit kezdeni. Az elindulás környékén Priszkosz szerint már Valentinianus császártól Honoria mellé a „fele birodalmat” is kérte / követelte Attila király, és a hun követ egyenesen azt mondta, hogy készítsék a hun király számára a palotát, ami egyértelművé tette a hunok szándékait.

A hun támadók hasonló problémákkal szembesültek mint a németek 1914-ben vagy 1940-ben. A Rajna egy olyan természetes határt képez, ami a kelet felől érkező támadók számára igencsak megnehezít minden hadműveletet. A Vogézek, az Eifel-hegység és az Ardennek láncai is ennek a természetes védelemnek a részeit képezték. Gyakorlatilag az egyetlen járható útvonal a Mosel folyón átkelve vezetett a champagne-i síkságon keresztül.Az viszont nem tűnt célravezetőnek, hogy a hun hadsereg átkeljen a hegyeken, s egyenesen a gall terület szívébe meneteljen, miközben észak felől támadás fenyegethette őket a frankok jóvoltából. A frankok királya ekkortájban halt meg, és két fia éppen a hatalomért folytatott harcot. Az idősebb a hunokhoz fordult támogatásért, míg a fiatalabb pedig a rómaiakhoz, így Aetiushoz. Még 450 végén meg is fordult a fiatalabb fiú a császári udvarban, ahol Aetius a fiává fogadta, ami a szövetségkötés jelének számított.

451 elején a hun fősereg a Duna mentén indult el nyugat felé, a kisebb-nagyobb folyókon pedig afféle pontonhidakat voltak kénytelenek verni, hogy a magukkal cipelt ostromfelszereléseket is átvigyék a túlpartra. Március környékén már a frankok szállásterületei közelében jártak, így a hunokkal szövetséges fiú a híveivel csatlakozott a támadóerőkhöz. A Rajnán átkelve az első igazán komoly megerődített települést a mai Trier, akkori nevén pedig Augusta Treverorum képében találták meg a hunok. Közel három évszázada felépített hét méter magas falak védték a tekintélyes települést, ami pár évtizede még egyike volt a birodalom legnépesebb városainak a maga 75-100 ezer lakosával. Egy ekkora méretű megerősített város ostroma alapesetben egy hónapokig is elhúzódó eseményé válhatott, talán ezért is hagytak békét a hunok a településnek, és egyszerűen elhaladtak mellette. A következő, útjukba eső város Divodurum (a mai Metz) volt. Egy beszámoló szerint hiába döngették faltörő kosaikkal a város falait, az erőd ellenállt az ostromnak, ezért a hunok úgy döntöttek, hogy tovább állnak. Alig távolodtak el a várostól, amikor jött a hír, hogy az egyik meggyengül fal leomlott. Gyors éjszakai vágtával visszatértek, egyenesen a rést célozták meg, és április 8-án a város elesett. Egy papot túszul ejtettek, sokaknak elvágták a torkát, és még többen égő házukban lelték halálukat.

Ezt követően a hunok leereszkedtek az Ardennek szelíd mészkőlankáin, és föltárult előttük egy nagy nyitott mezőség, amit egy helyi törzs után latin neve után (catalaunusok)  catalauni vagy catalaunumi síkság néven vált ismertté. A síkságon átvágva a mai Reimshez vonulnak, de a város nagy része üres volt, a többség elmenekült a környező erdőkbe. Reims után Orleans felé haladt tovább a hun fősereg, amely az útközben rabolt holmik miatt nem volt az villámgyors csapásmérő erő. A később francia főváros Párizs helyén ekkor Lutetia Parisiorum nevű kis település volt, amely a „megmenekülését” egy fiatal lánynak, egy bizonyos Genovéva látomásának köszönhetően. A birkapásztor lány egy sor látomással találkozott már szembe az élete során, és így volt ez a hunok közeledtével is. Azt kezdte hirdetni, hogy a barbárok támadása Isten akarata, és csak imádsággal na meg kellő bűnbánattal lehet csak kiengesztelni. A legenda szerint a férfiak ezt nem vették be, ezért inkább elsunnyogtak, és szinte csak a nők maradtak otthon. És lás csodát, a barbárok elkerülték a települést, ami miatt Genovéva idővel Párizs védőszentje lett. A valóság ennél sokkal prózaibb, egyszerűen nem a hun főcsapás irányába volt a település, és stratégiai okok miatt nem erre jött Attila főserege.

De mit csinált Aetius tehetjük fel jogosan a kérdést. Addig amíg nem volt biztos, hogy mi a hun támadási irány, addig nem sokat. A nyugati császár eléggé meg is rettenve, ezért a hadsereg egy részét Itáliába tartalékolta, és csak egy kisebb részét bocsájtották Aetius rendelkezésére, amivel a Rhone-folyó deltavidékén helyezkedett várakozó álláspontra. Ezzel egy időben a hunok Orleans városát is elérték már, ami ebben az időben az egész északnyugati vidék kapujának számított, egy nagy kifinomult várost jelentett, amelynek a lakói az erős falak mögé húzódva készültek az ostromra. Aetiusnak azzal kellett szembesülnie, hogy egy olyan nép ellen kell fegyvert fognia, amelyet igen fiatal kora óta ismert, hadvezérként pedig igen sokszor „alkalmazta” is őket, és közel másfél évtizedig béke is volt a két birodalom között. De most a két világ szembekerült egymással, és afféle világok harca szerű képet öltött az egész. Aetius tisztában volt azzal, hogy Róma erőforrásai igen szerények, így önerőből a védekezésre semmi esély sincs. Egyetlen megoldás kínálkozott mindössze, a hagyományos „ellenségem ellensége a barátom” elv mentén elindulva egy egységbe forrasztani a Gallia területén élő népek közül minél többet. Ezzel annyi volt a gond, hogy miként is vegyenek rá vagy fél tucat népet arra, hogy ők tulajdonképpen a hunok ellenségei, és lépjenek szövetségre azzal a birodalommal, amellyel már volt egy sor konfliktus meg háború. Ezen potenciális jelöltek közül a vizigótok voltak a legerősebbek, akik királya I. Theodorik viszont Aetius ellensége is volt, és többször is kerültek már egymással szembe a csatatéren. Theodorik arra rendezkedett be, hogy saját országát, és fővárosát, Tolosát (Toulouse) megvédje. Föl se merült benne, hogy Attilával ellenséges területen, Galliában hadakozzon. Ahhoz tehát, hogy Theodorikot be lehessen vonni a közös hadműveletbe, nagyon kifinomult diplomáciára volt szükség. A birodalom sorsa, jövője Aetius és Theodorik király mellett egy harmadik személy, egy bizonys Avitus kezébe nyugodott. Avitus egy Clermontban élő patrícius volt, aki tudós és diplomata is volt egy személyben, és ami a legfontosabb, Theodorik barátja. Azt az elvet vallotta, hogy igenis lehetséges a rómaiak és a „barbárok” egymás mellett élése, sőt a germánok idővel valamilyen mértékben át is vehetik a latin kultúrát, amivel akár a birodalom meg is menthető lenne. Aetius tárgyalt Avitussal, akit az érvek, és maga a helyzet meggyőzött, ami után ő ment tárgyalni a gótokhoz. Nem tudni miket mondott Theodoriknak, de mindenesetre célt ért, a gótok vállalták a harcot a hunok ellen, és azt is, hogy feladják a védekező taktikát és csatlakoznak a rómaiakhoz. Lehet ez a csatlakozás volt a döntő, és ennek hatására egy sor más kisebb nép is csatlakozott a formálódó koalícióhoz. Svábok, frankok, szászok, batavusok, burgondok, britonok jelentek meg Aetius táborában.

Megindult a versenyfutás Orleansért, aminek a birtoklása kulcskérdés volt. Aetius serege rohamtempóban menetelt a város irányba, amelyet a hunok kezdtek egyre jobban szorongatni. A város volt a kulcs a vizigót királyság felé történő további támadásra, ezért is volt fontos a város négyszögerődjének az ostroma, amely a Loire-folyón átívelő hidat védte. A jól védett, késő római erőd ellenállt a hunoknak, miközben az erődváros elesett. Aetius  a vizigótokkal megerősödve, délnyugati irányból Orléans felé menetelt, majd át is kelt a Loire-folyón, és összecsapott a hunokkal. Attila itt találta magát szembe a rómaiak vezette tarka koalíció seregével, majd inkább hátrálni kezdett, hogy a hunok taktikájának megfelelő csatára alkalmas helyet keressen. Valamikor június végén a mai Troyes városa környéki tájon vívta meg a két hatalom a sorsdöntőnek szánt csatát, ami a catalaunumi csata néven vonult be a történelemben. A két sereg létszámát illetően ma is megoszlanak a vélemények, de a többség szerint kb. 30-50 ezer fő között lehetett mindkét haderő létszáma. Ez a pár évszázaddal korábbi hadjáratokhoz, csatákhoz képest jelentősen kisebb erőket jelentett, de abban a korban már ekkora erők is nagynak számítottak. Attila középen helyezkedett el, fő szövetségeseivel  a keleti gótokkal és a gepidákkal. A római oldalon Aetius és csapatai alkották az egyik szárnyat, Theodorik és vizigótjai a másikat, középen pedig az alán Szangibán helyezkedett el. Attila abban reménykedhetett, hogy íjászai áttörik a rómaiak törzsét, míg Aetius arra számított, hogy két erős szárnyhadtestjével a lovas íjászok háta mögé kerülhet, s ilyen módon elvágja tőlük az utánpótlást jelentő szekértábort. A síkság közelében volt egy kisebb emelkedő, melyet Attila túl későn pillantott meg. Amikor észrevette, és megértette, hogy milyen előnnyel is járna a birtoklása odarendelt egy lovasegységet, ám Aetius közelebb volt a dombhoz. A vizigót lovasság Theodorik idősebb fia, Thorismund vezetésével előbb ért a dombhoz, és a hunokat visszavonulásra kényszerítette. Az első menetet így Aetius nyerte. Nem volt mit tenni, frontális támadást kellett elrendelni. Attila újrarendezte a sorait, és az egy évszázaddal később él Jordanes még egy beszédet is tartott a hunoknak. Ebben  arról beszélt többek között, hogy

„ha Isten akarta, hogy ez a kard az oldalamra kerüljön, akkor Isten azt is akarja, hogy vágjon!… Mi másért vezérelte az Ég győzelemre oly sokszor a hun hadat, ha nem azért, hogy felkészítsen minket eme ütközet gyönyörére? Én hajítom el az első lándzsát. Ha bárki tétlen és gyáva marad, míg Attila harcol, az halál fia!”

A csatáról szóló leírások igen változatosak és sok mindenben ellentmondanak, így az események pontos rekonstruálása szinte elképzelhetetlen. A különböző források alapján azért pár történés kibogozható. Ezek szerint a döntőnek szánt csata a hunok és az osztrogótok támadásával vette a kezdetét. A szövetséges alánok igen gyorsan megrogytak és el is menekültek a csatatérről, amin mondjuk senki nem csodálkozott, hanem inkább erre számított inkább. Senki nem bízott bennük, és vannak arra utaló jelek, hogy a másik tábornak szurkoltak inkább. A csatatér közepén meredező dombról Thorismund lendült erre a gótjaival támadásba, de igen hamar vissza kellett vonulniuk a dombra, amelynek a megtartására kellett koncentrálniuk. Egyik oldalról a gepidák, a másik oldalról viszont a hunok kezdték el igen szorongatni. Theodorik király ezt látva maga köré gyűjtötte az összes harcosát és ellentámadással próbálkozott segíteni a fiának. Attila erre válaszul a rómaiak ellen indított erőteljes támadást, feltehetőleg azzal a céllal, hogy azok ne tudjanak segíteni a gótoknak. A frontális támadást viszont a római légiósok a régi időket idéző elszántsággal kivédték, az íjászaik megtizedelték a rohamozó hunokat, akiknek több rohamát is visszaverték. Ezzel egyidőben a jobb szárnyon a helyzet egyre kritikusabb lett. A vizigótok a rájuk nehezedő kétoldali nyomás miatt egyre inkább szorult helyzetbe kerültek. Ezen a ponton a királyuk is halálos sebet kapott, amit a legenda szerint egy osztrogót dárdája okozott. Theodorik király lebukott a lováról, ami után a csata zűrzavarában a többi ló fejezte be, amit a dárda „elkezdett”. Egyszerűen halálra taposták az uralkodót. A történelem egy sor olyan ütközetet ismerünk, ahol a vezető halála vezetett a vereséghez, és van néhány, ahol éppen ellenkező történt. A rómaiak szerencséjére a vizigótokat a királyuk halála csak feltüzelte, és még elszántabban harcoltak.  Egyszerűen bosszút akartak állni a szeretett királyukért, ami annyira feltüzelte a gótokat, hogy szinte emberfeletti módon, oroszlánként küzdöttek.

Az osztrogótok hátrálni kezdtek, Theododrik király fia Thorismund vezetésével a dombon lévő gót erők is ellentámadásba lendültek. A gepidák vonalai egyre jobban kezdtek meginogni, majd pedig meghátrálni. A csata ezen a ponton érte el a csúcsát, és egy döntetlen körüli állapotban volt éppen. Attila hunjai a római vonalakkal szemben eredményesek voltak, nyerésre álltak, míg a másik szárnyon a vizigótok kitartásának köszönhetően a koalíciós erők álltak jobban. Ezen a ponton az ütközet sorsa azon függőt, hogy a két nagy hadvezér milyen döntést hoz, vagy nem hoz meg. Attila volt végül is az, aki elkövetett egy igen komoly taktikai hibát, mégpedig azt, hogy nem tett semmit, nem erősítette meg a vizigótokkal harcban lévő szárnyat. Egyes vélemények szerint arra játszott, hogy Aetiust a csatában megöljék, így akarta kierőszakolni a döntést, és megszerezni a győzelmet. A már órák óta tartó ütközet az este szép lassú beköszöntével kezdett enyhülni. Az osztrogótok ekkor már hátráltak, Aetius a római centrumban kezdett előre nyomulni, így az egész arcvonalon a hunok védekezni kényszerültek. Egyre inkább kezdett sötétedni amikor Attila elrendelte a serege visszavonulását a megerősített táborba, ami egy szekérvárat jelentett. Aetius és Thorismund még az éjszaka körülzárta Attila seregét a táborukban, így még semmi sem volt eldőlve.

Ki győzött?

Attila a szekértáborban a patthelyzeten gondolkodhatott egész este és volt is rá ideje. Gyakorlatilag ostromállapotba került az egész seregével, amihez nem volt hozzászokva, soha életében nem került hasonló helyzetbe. De az meg se fordult a fejében, hogy esetleg megadja magát. Még akkor sem amikor a gótok és a rómaiak rendezték a soraikat és ténylegesen ostrom alá vették a tábort, amelyre csak záporozni kezdtek a nyílvesszők. A hun sámánok a csata előtt azt jósolták, hogy egy nagy király vagy parancsnok fog meghalni, ami most az eszébe juthatott. Az más kérdés, hogy nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy egy ilyen méretű ütközet esetén az egyik parancsnok az életével fizessen a vereségért. Mivel Aetius még élt, Attila arra gondolhatott, hogy ő lesz az áldozat és ezért is rakhatott a legenda szerint egy halotti máglyát a hunok nyergeiből, hogy ha a helyzet úgy kívánja, akkor inkább ott érje utol a végzete.

Thorismund be akarta fejezni az elkezdett munkát, végezni akart a hunokkal, de legfőképpen Attilával. Aki elpusztítja vagy foglyul ejti a híres uralkodót, az olyan hírt szerez önmagának, ami örökké fent fog maradni. Aetius ezzel szemben nem a hírnévre hajtott, őt a politikai éleslátás, a Nyugat-Római Birodalom jövője foglalkoztatta. Úgy döntött, hogy futni hagyja a hunokat, ami akkor abban a helyzetben sokak szemében egy értelmetlen döntésnek tűnt. Hannibál cannaei győzelméhez lehet hasonlítani, amikor a pun hadvezér a győzelem után nem támadta meg Rómát, nem fejezte be a háborút, ami végül megbosszulta önmagát, és a bukáshoz vezetett. Hogyan tovább tehette fel önmagának a kérdést Aetius a tapasztalt katona és hadvezér. Azt tudjuk, hogy miként döntött mire újra feljött a nap. A döntéshez vezető út viszont mindenképpen érdekes lehetett, és egyben Aetius politikai éleslátását igazolja. Mik is járhattak a fejében? Róma egyik ellenségével szövetkezett egy másik ellenség ellen. Ha a hunokat legyőzik, és esetleg Attila meghal, elfogják stb. az a birodalma végét jelentheti. Ebben az esetben Rómának egy nagy ellenséggel kevesebbel kell szembe néznie, ami valljuk be, igencsak csábító lehetőség. De ezzel a vizigótok is nagyot nyernek, hiszen Attila gyülevész hadseregében egy sor germán nép is megtalálható, akik a vereség után egy másik erős nép oltalma alá kívánják majd helyezni magukat, és az nem feltétlenül Róma lesz. Ezekkel a népekkel és azok területeivel a vizigótok lehetnek nemcsak Gallia, hanem szinte egész Közép-Európa urai is, ami viszont a nyugati birodalom részére igen komoly fenyegetést jelenthet a jövőben. Aetius nagyon is  jól ismerte mind a két népet, és ezért is nem bízott az egyikbe se igazán. És itt jutott el a római hadvezér az igazán fontos felismerésig, miszerint inkább jobb egy kényes egyensúly két ellenfél közepette, akiket bármikor ki lehet játszani egymás ellen is, mint az, hogy az egyik legyőzze a másikat, ami a jövőre nézve a nyugati birodalom megsemmisülését is elhozhatja. Attila „csak” a Birodalom felét kérte; de a vizigótok előbb-utóbb lehet, hogy az egészet követelik, ha győznek! Mindezek tükrében Aetius számára megfelelt a döntetlennek minősíthető helyzet, aminek az eléréséhez viszont le kellet valahogy állítani a vizigótokat. Thorismundot, a meghalt vizigót király fiának így azt tanácsolta, hogy jobb lenne minél hamarabb hazasietnie, hogy a hatalmat önmagának biztosítsa, addig amíg az otthon nem maradt testvére meg nem tudja, hogy mi történt az apjukkal, mert akkor félő, hogy önmagának fogja követelni a trónt. Az volt a zseniális ebben, hogy minden egyes szava igaz volt, megvolt a lehetőség arra, hogy ez megtörténhet, és talán ezért is ért célt Thorismund lelkében. Reggelre a vizigótok összepakoltak és elindultak villámgyorsan haza.

Egy szövetségessel kevesebb maradt, ami után a frankok „következtek”. Nekik azt találta mondani Aetius, hogy mi van abban az esetben, ha a hunok a csapdából kiverekedve magukat elindulnak haza és útközben a frankok szállásterületei felé veszik az irányt, és bosszút állnak az otthon maradtak legyilkolásával. Ebben sem volt semmi elferdítés vagy hasonló, mindössze egy opciót vázolt fel, amire végül is megvolt az esély. A frankoknak így senki nem mondta azt, hogy menjenek haza, a saját döntésük volt. Mire eljött a másnap Attila és a hunjai egyszer csak azt vették észre, hogy abbamaradt a nyílzápor. A vizigótok elindultak Toulous, a fővárosok felé, a frankok pedig észak felé vették az irányt a mai Belgium irányába. Kísérteties csend honolt a tájon, ezért a hunok csapdára gondoltak, és türelmesen vártak a szekértáborukban mindenre felkészülve. De nem történt semmi. Aetius római csapatai is úton voltak haza ekkor már. Lehet Attila eszébe jutott a jóslat a parancsnok halálláról, és az is, hogy a vizigót király elestével tulajdonképpen teljesült is. A hunok így összepakoltak, és nagyjából azon az úton, amelyen jöttek, haza is indultak. Gallia megmenekült, de vele együtt Attila is.

A catalaunumi csatát sok szakértő tekinti a világtörténelem egyik sorsdöntő eseményének. Némelyek azt mondják, hogy Aetius megmentette Európát Attilától, amiben van némi igazság, de a teljes történet ennél bonyolultabb. A hun sereg nem semmisült meg, hanem komoly veszteségeket szenvedve ugyan, de a harckészséget megőrizve vissza tudott vonulni a kiindulási bázisra. Tulajdonképpen Attila a csatát sem feltétlenül akarta, inkább visszavonuláson járt az agya, és arra az évre megelégedett volna egy nagyobb hídfőállás megszerzésével Galliában, amire egy győztes csatával meg is lett volna az esélye. Ebben az esetben a következő évben újult erővel lehetett volna folytatni a hun hadműveleteket, és sikerre vinni Gallia meghódítását. Olyan véleménnyel is lehet találkozni, hogy a csatának túl nagy jelentőséget tulajdonítanak, és ebben is van némi igazság, ha belegondolunk. Attila háromszor indított hadjáratot a keleti birodalom ellen, és mindegyik esetben több győzelmet is aratott, de nem rendezkedett be hosszabb távra, nem történt területfoglalás. A cél nem a hódítás volt, hanem a zsákmányszerzés, a minél több pénz kicsikarása a keleti császártól. Ha a hunok győztek volna akkor Nyugat-Európa egy komoly pusztulással szembesült volna, de nem feltétlenül lett volna a hunok birodalmának a része. Egyszerűen csak hamarabb harangoztak volna a nyugati birodalomnak, 25 évvel korábban lett volna vége a császárságnak.

Attila Itáliában

452 nyarán Attila és a hunok visszatértek, de ezúttal Gallia helyett egyenesen Itália felé vették az irányt. Aetiusnak magát a birodalom legfontosabb területét és a fővárost kellett megvédeni ezúttal. Ebben viszont most nem számíthatott senkire, semmilye más nép támogatására. Itália védelme egy szövetséges népnek sem volt igazán az érdeke, így inkább békésen szemlélődő álláspontra helyezkedtek. Aetius így csak a római hadseregre támaszkodhatott, ami a hun erőkhöz képest jóval kevesebb lehetett. A rómaiak stratégiája mindezek miatt nem épülhetett támadásra, sem pedig aktív védelemre, így maradt a passzív védelem. A hunok Itáliára zúdulva ostrom alá vették Aquileia városát.

A település még i.e. 181-ben alapították a rómaiak, ami a 2. század környékére az egyik legnagyobb kiterjedésű város lett a birodalomban, amelynek a lakossága meghaladta a 100 ezer főt. A 3-4. században a város már jelentős tengerészeti kikötő volt, a kereszténység terjedésével pedig az egyik legfontosabb vallási központtá alakult, a város püspöke még pátriárkai rangot is kapott. A várost 401-ben I. Alarik király megostromolta és elfoglalta, ami után már nem sikerült a régi fényét visszaszerezni. Ide érkeztek meg 452 nyarán a hunok Attila vezetésével és fogták ostrom alá a várost.

Aetius meg sem próbálta feltartóztatni a csekély erőivel a hunokat az Alpok hágóinál, ehelyett visszahúzódott és a városok helyőrségeit erősítette meg. A hunok igen kemény ellenállásba ütköztek, így a legenda szerint Attila közel járt ahhoz, hogy feladja a küzdelmet. Van egy olyan történet is, miszerint Attila körbejárta a falakat, gyenge pontot keresve a védelembe, amikor arra lett figyelmes, hogy a gólyák a városból kifelé repülnek és viszik magukkal a fiókáikat is. Ezt kedvező jelnek tekintette, és azt mondta a katonáinak, hogy a madarak azért hagyják el a várost, mert látják a jövőt, azt, hogy a települése a hunok kezére fog kerülni. Persze a valóság ennél prózaibb volt, az ostromgépek bizonyultak hatékonynak, és tudtak rést ütni a falon. Abban a legtöbb ókori szerző egyet ért, hogy Aquileia nemcsak, hogy elesett, hanem el is pusztították a hunok módszeresen.

A város eleste után a hunok tovább indultak, míg Valentinianus császár jobbnak látta elmenekülni Ravennából Rómába. Aetius a római sereggel a Appenninek hegyláncain át futó fontos útvonalak lezárásával foglalt állást a Ravenna és a Róma közötti úton. A hunok viszont Aquileia után egy sor kisebb-nagyobb város kifosztásával voltak elfoglalva egy ideig, és meg sem próbálkoztak a dél felé történő támadással. Egy hódító szándékkal érkező hadvezér biztosan tovább ment volna dél felé, de Attila nem azzal a céllal érkezett. Priszkosz történetíró szerint a hun sámánok lehet, hogy szóltak neki Alarik esetéről, aki Róma elfoglalása után nem sokkal halt meg. De inkább valószínű volt, hogy a több hónapja tartó hadjáratban a hunok kezdték elérni a teljesítőképességük határait. Nagyon meleg volt 452 nyara, nem volt elég élelem, és valamiféle járvány is tizedelni kezdte a hunokat. Aetius és a római felső vezetés is a katonai fellépés helyett a diplomáciai megoldás híve volt, ezért is küldtek követséget Attilához, amiben Leó pápa is részt vett.  Az ókori és középkori történészek hajlamosak a pápának és a természetfölötti erőknek tulajdonítani Attila megállítását, de a valóság ennél sokkal prózaibb.  Az akadozó ellátás a betegségek mellett szerepet játszott Attila meghátrálásában  Aetius is, akinek a serege a hunok zaklatásával is egyre több veszteséget okozott. És ehhez jöttek a hazai hírek miszerint a keleti császár is kihasználni igyekezett a hunok itáliai lekötöttségét azzal, hogy megtámadta a hunok törzsterületeit. Mindezek függvényében érthető, hogy Attila egyszerű stratégiai okokból döntött a hazatérés mellett.

Valószínű, hogy teli volt tervekkel a jövőre nézve, és azon is járhatott az agya, hogy vajon melyik birodalmat támadja meg legközelebb. De a sors közbeszólt, mert 453 tavaszán hirtelen meghalt, amire kapásból majdnem féltucat elmélet született. Így a nászéjszakai orrvérzés mellett a nyelőcső visszérbetegségtől az új feleség Ildikó által elkövetett gyilkosságig sok elképzelés látott már napvilágot. Abban biztosak lehetünk, hogy mind keleten, mind nyugaton sokan voltak, akik holtan akarták látni, így nem sok könnyet ejtettek érte, de még akár az is lehet, hogy valamelyik birodalom keze benne volt a rejtélyes halálban.

Aetius „bukása”

Ha van olyan év, ami viszonylag nyugodtan indult az az 454-es volt. Attila halála után a hunok és a szövetségeseik egymásnak estek a hatalomért, így már nem voltak veszélyesek az egyik birodalomra sem. Galliában is béke honolt kivételesen. Aetius immár negyedszer lett konzul, és ami a jövőre nézve a legtöbb jóval kecsegtette az volt, hogy a fia eljegyezte a császár leányát, ami még ezt is elhozhatta egyszer, hogy Aetius utódaiból még akár császárok is lehetnek. Azzal viszont nem számolt, vagy nem gondolt, hogy Petronois Maximus és Heraclius eunuch szemében túlságosan is sokra jutott Aetius, és ezért a kiiktatásán kezdtek ügyködni. Egy szeptemberi napon Aetius tanácskozáson vett részt a császárnál, ott ült az eunuch, Heraclius is, amikor a hadvezér elkezdte sürgetni a két fiatal házasságát. Lehetséges, hogy túl türelmetlenül érvelt, s ebből következtetett a császár arra, hogy íme, itt a bizonyíték arra a tervezett hatalomátvételre, amiről Maximus és Heraclius győzködte korábban. Bármi volt is az oka, hirtelen harag vagy előre megfontolt támadás, tény, hogy Valentinianus fölpattant trónjáról, felségárulással vádolta meg Aetiust, és kardot rántott Heraclius is előrántotta kardját, az őrök követték példáját, és a fegyvertelen Aetius tucatnyi döféssel a testében ott lelte a halálát. A császár sem sokkal élte túl a hadvezére halálát, alig egy évvel később Valentinianus lett gyilkosság áldozata, amiben az az érdekes, hogy a valószínűleg hunok köréből felbérelt merénylők azért vállalták többek között a tetet, hogy bosszút álljanak Aetius haláláért.

Aetius jelentősége

A catalaunumi diadallal a hadvezér élete legjelentősebb haditettét hajtotta végre, melynek nyomán a későbbi krónikások az utolsó római hadvezérnek, sőt, egyesek, például Edward Gibbon 18. századi történész egyenesen az „utolsó rómainak” nevezték őt. Tény és való, hogy ez volt a Nyugatrómai Birodalom utolsó jelentős csatája, és Aetiusszal együtt pedig a császárság dicsősége is a sírba szállt. Bár a halálát megszervező összeesküvők abban reménykedtek, hogy tettükkel kisajátíthatják Aetius hatalmát, a tehetségét már nem tudták megszerezni, így aztán az ország igen hamar anarchiába süllyedt. Az általános fejetlenségben senki sem akadt, aki segítő kezet nyújtott volna a Rómát elözönlő germán és frank törzsek ellenében. Flavius Aetius meggyilkolása lényegében lezárta azt a kort, amikor a császárság még, de facto birodalom volt, így aztán az utókor joggal nevezte őt az utolsó rómainak, aki erre a névre méltónak is bizonyult.

Felhasznált irodalom:

Adrian Goldsworthy (2004): A római hadsereg története, Alexandia Kiadó, Budapest

E. A. Thompson (2003): A hunok, Szukits Könyvkiadó

Edward Gibbon (2016): A ​hunok hódításai és Attila birodalma, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István (2006): Az ​ókori Róma története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

https://www.historynet.com/battle-of-chalons-attila-the-hun-versus-flavius-aetius.htm

Iordanes (2005): Getica, A gótok eredete és tettei, L’Harmattan Kiadó, Budapest

John Man (2005): Attila, ​a barbár király, General Press Kiadó, Budapest

John Warry (1955): A ​klasszikus világ hadművészete, Gemini Kiadó, Budapest

Michael Grant (1996): Róma ​császárai, Corvina Kiadó, Budapest

Obrusánszky Borbála (2016): Európa ura, Attila, Tortoma Könyvkiadó, Barót

Váczy Péter (2010): A hunok Európában, Attraktor Kiadó, Máriabesenyő – Gödöllő