Az elkövetkező néhány cikkemben a magyar határvédelem egyik legdrámaibb, és egyben egyik legdicsőségesebb fejezetét szeretném bemutatni a kedves olvasóknak. Az 1439-1443-as időszak a magyar történelem páratlan fejezete, amikor a holló felemelkedett, kitárta a szárnyát, és megállította az Oszmán áradatot.
Mátyás 1478-ban békét kötött II. Mohamed török szultánnal. Ez a béke nem volt komolyabb, és tartós ezért a török portyázó csapatok folyamatosan kipróbálták a magyar déli végek védelmét. A fosztogatás és rablás kölcsönös volt mindkét oldalról. A felek így próbálták meg lekötni az ellenség katonai erejét. 1479 elején Mohamed szultán békét kötött a Velencei Köztársasággal, amivel jelentős katonai erőforráshoz jutott.
Valószínűleg mindenki hallott már Vak Bottyánról, a Rákóczi-szabadságharc legendás generálisáról, ám az a tény kevésbé ismert, hogy az ekkor már 60 éves katona labancként tevékenykedett az első hónapokban, és hogy a töröknek is volt alakalma megismerni legendás alakját.
Közeleg az ősz, hidegebbek az éjszakák, kárognak a varjak. Nézzük meg, hogy mit csinált a hollós királyunk és a serege, 1475 őszi-téli napjaiban!
A kuruc kor és a szabadságharc közti időszak hadtörténelmünk egyik legkevésbé ismert időszaka, annak ellenére, hogy a magyar huszárság ekkor kezdte megélni fénykorát, olyan emberek vezetésével, mint Hadik András és a sajnos kevésbé ismert vitézvári báró Simonyi József óbester, a magyar történelem, „legvitézebb huszára”.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az igazán tökös keresztesek csak a templomosok és a teutonok soraiból kerültek ki. Ezt az elméletet egy, a Johannita Lovagrendet erősítő úriember cáfolja meg egy visszakezes pofonnal. La Valettet bárhová sodorta a sors, mindig keményen helyt állt. Málta megvédéséből is ugyanúgy kivette a részét, mint az evezésből a török gályán.
Egy szúrós tekintetű bajszos török, aki győzelemre vezette a csapatait a Gallipoli-félsziget ostrománál és a világháború után szétverte a megszálló erőket, valamint egymaga megteremtette a modern török államot. Kell ennél több a menőséghez?
A török elleni küzdelmek oroszlánrészét Hunyadi János vállalta magára, azonban az 1456-os nándorfehévári diadalt egyedül még ő sem lett volna képes kivívni. Segítségére egy olyan művelt és a végletekig elkötelezett férfi jött, akit a pápa a legjobb emberének tartott, miközben a keresztény világban igazi szupersztárnak számított. Ez a férfi Kapisztrán János, akit érdemei elismeréseként később szentté is avattak.
A törökellenes küzdelmek szinte kimeríthetetlen forrás a magyar hősöket keresők számára. Itt van rögtön Zrínyi Miklós, aki amellett, hogy utálta a képmutatást, legalább ennyire gyűlölte az akkori, turbános, déli szomszédunkat. Azt már mondani sem kell, hogy a „megadás” még csak a szótárában sem szerepelt.
„Szép Herkules termetű ember vala, jó eszű és felettébb nagy erejű. A malomban egyedől felemelte a malomkövet. Egy egész hordó bort felemelt, jeles hamarfutó vala.” Heltai Gáspár szavainál jobb bevezetőt keresve sem találnánk Kinizsi Pálnak, a magyar terminátornak, aki olyan mennyiségben teremtette az árvákat, mint ahogy ma a kínai munkások az új telefonokat. Az erejéhez még annyit (a malomköven, boroshordón kívül), hogy egy szóbeszéd szerint a budai Mátyás-templom tornyára a keresztrózsát olyan erővel ütötte le, hogy az épület öt lábnyit megsüllyedt. Még ha a sztori nem teljesen igaz is, azért el lehet képzelni, milyen erő lakozott a mi Palkónkban.