Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az igazán tökös keresztesek csak a templomosok és a teutonok soraiból kerültek ki. Ezt az elméletet egy, a Johannita Lovagrendet erősítő úriember cáfolja meg egy visszakezes pofonnal. La Valettet bárhová sodorta a sors, mindig keményen helyt állt. Málta megvédéséből is ugyanúgy kivette a részét, mint az evezésből a török gályán.
Jean Parisot de La Valette 1494-ben született egy Toulouse környékén élő régi, nemesi dinasztiába. A család addig is sok keresztest adott a Szentföld felszabadítására és megtartására, ezért a fiatal Jean csak folytatta a hagyományt. Annyi volt az eltérés az ősei és közte, hogy pechjére rossz korba született. A keresztes háborúk már régen véget értek és a sok büszke lovagrend közül csak a Johanniták maradtak talpon. Mit volt mit tenni, beállt hát az egyetlen épkézláb keresztes rendbe. Annyira komolyan vette a fogadalmát és a harcos életmódot, hogy többet soha nem látogatta meg a családját és földjeiket.
Miután belépett a Johannitákhoz, nem sokáig tudta élvezni az akkori főhadiszállás, Rodosz vendégszeretetét. 1522-ben I. Szulejmán kitalálta, hogy neki kell az a sziget, és hát meg is szerezte. Ehhez azonban kellett 100 000 ember, miközben a védők csak 700 lovaggal és 7000 zsoldossal rendelkeztek. A hatalmas túlerő ellenére a johanniták halált megvető bátorsággal tartották az erődjüket. A törökök nem is bírták erőből legyőzni őket, de ez mit sem jelent, ha az embernek elfogy az élelme.
Az ostrom után a Rendnek új otthon után kellett néznie. Szerencsére V. Károly, spanyol király és német-római császár volt annyira rendes, hogy 1530-ban Málta szigetét és Tripoli városát nekik adta. Azt azért el kell mondani, hogyha lett volna más lehetőség, tuti nem fogadták volna el. Akkoriban Málta kies szirtjeit 10-12 000, főleg arabul beszélő szántóvető lakta. Ez sem elég vonzó, de akkor még a környéket zaklató kalózokról (akik mellesleg szintén a török szultánnak tartoztak elszámolással) nem is beszéltünk. Sokáig éppen ezért nem is Máltát akarták a főhadiszállásnak, hanem Tripolit, de ott még gázabb volt a helyzet.
Beláthatjuk, hogy Jean de La Valette nem a legnyugisabb időszakban csatlakozott a keresztes olvasóklubba, de rátermettsége révén kihozta a lehetőségből a maximumot. A dicső tettek mellett fiatalemberként azonban voltak csínytevései is. Az egyik ilyen során majdnem halálra verte az egyik társát valami nézeteltérés miatt. Büntetésül 4 hónapra bedugták egy földbe ásott lyukba, had izzadja ki a mérgét. Jean ezt leszámítva nem veszítette el sokszor a fejét. A kortársai szerint “még egy protestánst is képes lett volna meggyőzni az igazáról”, mások úgy írták le, hogy “magas, nyugodt, érzelmektől mentes és jóképű. Anyanyelvén kívül beszél olaszul, latinul, spanyolul, görögül ,arabul és törökül.”
A büntetés leteltét követően 1537-ben Tripoli kormányzójává tették. Hogy most büntetésként, vagy jutalomként, mindenki döntse el maga. Észak-Afrika Mos Eisleyében volt minden, ami kell. Hozzá nem értő hivatalnokoktól kezdve, kiképzetlen és zúgolódó katonákon át egészen az elvadult tevékig. Mindezek tetejébe még arról is pletykáltak, hogy a berber kalózok rettegett vezére, Dragut (más néven Turgut Reisz) a közeljövőben a város ellen fog indulni. La Valette azonban nem esett kétségbe. Rögtön seggbe rúgta az összes semmirekellőt. A helyükre szakembereket rakott és nekilátott a katonák kiképzésének is. Hamarosan egy rendesen működő várossá formálta a települést, fegyelmezett katonákkal és rendes ellátással.
Valószínűleg még jó pár évig elkormányozta volna Tripolit, ha nem történik egy balul sikerült tengeri ütközet. 1541-ben éppen a kalózokkal hadakozott, ezúttal inkább kevesebb, mint több sikerrel. La Valette a kalózok fogságába esett, akik egy remek munkát adtak neki. Beterelték gályarabnak. Jó egy évig szorgoskodott ebben az új pozícióban, mire egy túszcserét követően szabadon engedték. Igaz, hogy a gályában nem izmosodott ki úgy, mint a kis Conan a petrence rúddal, de megedzette a szervezetét. Az evezősoroknál általában annyi rabszolgát zsúfoltak össze, amennyit csak lehetett, ennek eredményeként gyakoriak voltak a járványok, szóval aki túlél egy ilyen kalandot, az tényleg örökké fog élni.
A szabadulását követően újra a rend megbecsült tagja lett és még jobban a muszlimok elleni harcra koncentrált. Eredményes tevékenysége miatt 1554-ben megtették a flotta főnökévé, ami azért nagy szó, mert eddig ezt a titulust csak olaszok viselték. Na olyan is volt az egész flotta…
1556-ban elveszítették Tripolit, ami után esedékessé vált egy új nagymester választása. Az 1557-es anonim szavazáson Jean Parisot de La Valettet választották meg a rend 48. nagymesterévé. A megválasztását követően ügyes diplomáciával megszilárdította a rend fennhatóságát az olasz és német birtokain, ezzel szerezve még több forrást a haderő reformjához
La Valette a flottaparancsnoki és a nagymesteri teendők átvételét követően egyből ráncba szedte az egész bagázst. Olyan fejlődést mutattak a srácok, hogy lehetőség adódott, hogy Tripolit újra visszaszerezzék. A feladathoz 1560-ban szövetkezett II. Fülöp spanyol király admirálisával. Minden jól is ment volna, ha a spanyolok nem kezdenek el sziesztázni egy teljesen haszontalan sziget ostromával, így húzva az időt. A hadjárat eredménye emiatt 22 elsüllyedt hajó és 4000 halott. Lett volna ez rosszabb is, de La Valette gyors reagálásának hála minimalizálták a veszteségeket.
A katasztrofális hadjáratot követően rájött, hogy csak magára számíthat. Saját pénzen hajókat ácsoltatott. Szerencséjére a többi főnök is követte a példáját, így hamarosan annyi hajó jött össze, amelytől már a törökök is kezdtek félni. Véres harcok árán, lépésről lépésre szerezték vissza az elfoglalt területeiket, hála az új taktikának. Az új taktika lényegét tekintve abból állt, hogy a gályákat megerősítették,profi legénységgel és modern tűzfegyverekkel pakolták tele. A tüzeléssel a harcosok egészen a legutolsó pillanatig vártak, aztán adtak nekik! Pár sortüzet követően az ellenség már azt sem tudta hol van, már persze amelyik életben maradt. Ezt követően a keresztények átszálltak az ellenséges hajóra és kardélre hánytak mindenkit, aki ellenállt. 5 év alatt több mint 50 török hajót fogtak így el. Volt, hogy egy rajtaütés alatt annyi pénzt szereztek, amely akár 250 fogoly kiváltását is fedezte volna. Na itt lett elege Szulejmánnak.
Mint tudjuk, ezek a törökök mindig azon gondolkodtak, hogy hogyan is lehetne borsot törni a derék, keresztény emberek orra alá. Itt adott volt a helyzet, ráadásul, ha a távlati tervek szempontjából nézzük, akkor Málta elfoglalása lehetővé tette volna Szicília meghódítását, majd Dél-Itálián át Róma elfoglalását is. Annak ellenére, hogy a sziget ilyen kritikus helyet töltött be a térségben, egyik keresztény uralkodó sem küldött segítségét (csak a spanyolok ígérgettek), amikor megneszelték azt, hogy jön a török sereg. Már pedig a törökök jöttek…
La Valette az összes létező johannita birtokról hazahívta a lovagokat és ezerrel elkezdtek erődíteni. Még maga a Nagymester is ásót ragadott (tényleg), valamint folyamatosan hergelte az embereket az elkövetkező harcra, hogy itt fog eldőlni a világ sorsa. Mire a török flotta 1565. május 18-án megérkezett Málta büszke szigetéhez, a védők már készen álltak, mind a 700 lovagjukkal és a 6000 főnyi milíciával. Az oszmánok ezzel szemben 40 000 katonát (ebből 5000 janicsár) vonultattak fel, 130 gályával és 50 szállítóhajóval. A rettegett kalóz, Dragut e mellé hozott még 2000 harcost és a hozzájuk tartozó gályákat.
A törökök azonnal körbevették a szigetet és neki is láttak annak ágyúzásának. A partraszállással St. Elmo erődjénél, a sziget legészakibb részén található öbölnél próbálkoztak meg. Tudták, ha ezt a félig be nem fejezett erősséget nem tudják bevenni, akkor már fordulhatnak is vissza. A félholdas lobogót eredetileg 3-4 nap alatt kívánták kitűzni, de ez kicsit megcsúszott, úgy 28 napra. A védők hihetetlen ellenállással küzdöttek. A St. Elmoért vívott csata alatt több, mint 8000 török halt meg, beleértve Dragutot is, mire július 23-ra betudták venni az erődöt. A keresztények részéről is hatalmas áldozatokat kívánt a küzdelem. A lovagok java itt esett el.
St. Elmo erődje
Málta nagy kikötőjének a térképe
Az oszmán fővezért, Musztafát annyira felzaklatta a keresztények harciassága, hogy elrendelte; minden elesett lovagnak vágják ki a szívét, majd a holttesteket úsztassák fel az öbölbe. La Valette amint meglátta ezt, kivégeztetette az összes foglyot és kifejtette az embereinek, hogy továbbiakra nem is tart igényt. Ilyen jókedvben zajlott az ostrom hátralevő része.
A törökök kezdtek kifutni az időből. Augusztus 18-án Musztafa egy nagy rohamot vezényelt. Az ostromlókat 6 órányi ádáz küzdelem után tudták csak visszaszorítani, amelyből La Valette is kivette a részét. Majd’ 70 évesen mindig a csata sűrűjében harcolt, méghozzá olyan keményen, hogy az ellenséges táborban már olyan sztorik keringtek róla, miszerint ő az ördög maga és démonok védelmezik a csatában. Jeanne nem csak az ellenség moráljára volt befolyással. A védők számára nyilvánvaló volt, hogy senki nem fog a segítségükre sietni. Már rég összeomlottak volna, ha nincs ott ez a szikár úr, aki olyan kegyetlenül sújtott le a kardjával a hitetlenekre, mint más a villájával a francia krémesére. La Valette folyamatosan hergelte a védőket, emlékeztetve őket Jézushoz tett esküjükre és az egy igaz kereszténység védelmére. A morálon kívül mást is építgetett. Falakat. Hiába bontották le a törökök, mögötte egyből húzták fel a másikat, a beözönlőket meg La Valette vezetésével leölték.
Az oszmánok rájöttek, hogy ez így nem lesz jó. Annál is inkább, mert a táborukban már egy járvány is felütötte a fejét, így alkut ajánlottak. A johanniták már régóta nem hallottak ilyen jó tréfát…
Augusztus 23-án újabb nagy rohamot indítottak, amely során ugyan elfoglaltak egy bástyát, de nem sokat értek el vele. Hamarosan kiderült, hogy ez volt az utolsó igazi támadás, ugyanis szeptember 7-én, csodával határos módon megérkezett az ígért spanyol sereg. A 8000 főnyi pihent embertömeg egy pillanat alatt eldöntötte az ostrom sorsát. A törökök hanyatt-homlok menekültek. Természetesen a spanyolok erre elveszítették a fejüket és önkényesen utánuk eredtek. Az eredmény egy általános támadás lett, lemészárolva a menekülő sereg nagyját. Musztafa és a megmaradt sereg megszégyenülve kullogott vissza Szulejmánhoz.
A csata mérlegét tekintve a törökök több, mint 20 000 embert és az összes ágyújukat elveszítették, de a védők is nagy árat fizettek ezért a győzelemért. Összesen 600 harcos maradt életben.
Az ostrom eredményének híre hamar eljutott Európa minden szegletébe. A keresztény világ összes uralkodója küldte a gratulációját és az ajándékkosarait. A pápa egy bíborosi címet is felajánlott La Valettenek, de ő elutasította azt. Helyette inkább a sziget további erődítésével foglalkozott. Megalapította Valette várost, amivel immár tényleg bevehetetlenné vált a sziget (legalább Napóleonig). A mai napig ez Málta fővárosa.
A johannita lovagok egyik legdicsőbb nagymestere 1568-ban, 74 évesen ágyban, párnák közt hunyt el.
vidékigyerek
2015.04.25. at 18:56Jó volt olvasni, köszönet! Mennyire másként alakult volna minden, ha Rodoszon nem figyelmezteti egy áruló görög aár pakoló törökökwt, hogy pár nap és odabent nem lesz mit kajálni … Persze lefejezték a törökök ahogy szokták azaz árulókkal, de ez a többieken nem segített.
Norden
2015.04.29. at 00:47Azért a nápolyi spanyol kormányzó, aki a felmentő sereget hozta is rafkós volt. 3-szor annyi hajót hozott mint amire szükség volt. A török morálnak jót tett, hogy azt hitték egy 30 ezres felmentő sereg jön.