A sorozat első részében a kedves olvasó megismerkedhetett István halála után Orseolo Péter első uralkodásával, és Aba Sámuel – trónon a harmadik – rövid országlásával. A második részben Péter királyt ismét elűzték a magyarok. Vata állt a felkelés élére, miközben hazatértek Kijevből az idősebbik Vazul fiak: Levente és András. Innen folytatódik az 1046-os esztendő, és a sorozat befejező része.
Mint ígértem egy rövid visszatekintővel kezdjük a történetet. Vazul megvakíttatásával, és a három fiának Levente, András, és Béla menekülésével.
A „három herceg”
1031-ben Imre herceg halálával megindult a magyar királyi udvarban egyfajta belső, sokak számára észrevehetetlen harc István trónjáért. Ilyen módon tehát Vazul is belépett a trónkövetelők közé, akik, egyébként nem voltak túl sokan. Azt azonban mindnyájan sejtették, hogy István jobban bízik unokaöccsében, a félig velencei, félig magyar Péterben, mint bárki másban. Ő volt ugyanis a királyi testőrség parancsnoka. Ez azt jelentette, hogy az uralkodó arra az emberre bízta magát, akinek a személyében a majdani örökösét látta.
Árpádnak öt fia volt, akik közül az egyiknek nem tudjuk a nevét. Levente, Üllő, Jutas, Zolta, és az ismeretlen. Zolta fia Taksony volt Géza nagyfejedelem apja, és Géza fia volt István. Viszont Taksony másik fia, Mihály nemzett két fiút, Vászoly-Vazult és Szár Lászlót. Ez utóbbival nem volt gond, de Vazul éppen akkor lett a trónra esélyes, ahogy Imre herceget a halálos vadászbaleset érte. István kisebbik legendájában Vazul összeesküvést szőtt a király ellen, aki elfogta őt, és Nyitra várában tartotta fogva. Abban minden forrás egyetért, hogy Gizella királyné parancsára történt a megvakíttatása, és talán a fülébe is ólmot öntöttek, hogy uralkodásra alkalmatlanná tegyék. A fiainak tizenegynéhány évesen menekülniük kellett, és vállalniuk a száműzetést. Levente volt a legidősebb, ő a feltételezések szerint 1012 körül születhetett. A középső András valamikor 1015 körül született, legalábbis a történészek így gyanítják. A legfiatalabb, Béla 1015 és 1020 körül láthatta meg a napvilágot.
Sejteni lehetett, hogy István nem elégszik meg az apjuk „kiiktatásával” neki a fiúk is kellenek majd. A testvérek így előbb Csehországba menekültek. Rövid tartózkodás után Béla Lengyelország felé vette az útját. II. Mieszko Lambert udvarában pedig nagy hírnevet szerzett a legkisebb fiú. A kóbor magyar lovagocska nem csak párbajt nyert. Az udvarban kiérdemelve a „bajnok” jelzőt, de megkapta feleségül a lengyel uralkodó lányát Richezát is. Béla már itt megmutatta, hogy remek katona, és kiváló hadvezér, és ezen tulajdonságainak a magyarság hamarosan nagy hasznát veszi majd. A két idősebb testvér, pedig egy rövid lengyel kitérő után Kijevben talált menedéket Bölcs Jaroszláv fejedelemnél. Itt tartottak a dolgok, amikor a Gellért püspök vezette – főúri és egyházi – összeesküvés, és Vatáék követei elérték Leventét, és Andrást, hogy a zsarnok Péter elűzése érdekében térjenek haza, és foglalják el azt, ami jogosan az övék (Árpád után százötven évvel Andrásnak is sereggel kellett átkelnie a Kárpátokon, hogy a jogos birtokát örökbe vehesse).
Levente apolitikus személyiség lévén teljesen a háttérbe húzódott. András pedig király lett. Felmérte, hogy a keresztény közegben nem lehet visszatérni a pogány hitre. Visszaadta az egyház kiváltságait, úgymond kárpótolta őket Vatáék miatt, és követek tucatjaival próbálta leszerelni III. Henrik német császár dühét. Itt jött elő ismét az a megbocsájthatatlan bűn, amit Orseolo követett el az országgal szemben: hogy hűbérbe adta azt, Henriknek. Onnantól minden német uralkodó jogot formált a magyar trónra. Sok vérnek kellett elfolynia, mire belátták: nem jogos a követelés. A király hazahívta az öccsét Lengyelhonból, megosztotta vele az országot és a vezetést, és készültek a német támadásra.
A magyarok ellen
Háború már az 1051-es nagy hadjárat előtt is folyt a magyarok, és a németek között. Még 1050-ben Gebhard regensburgi püspök vezetésével betört egy sereg az országba, és végig fosztogatta a határvidéket, majd elkotródtak. A magyarok rögtön reagáltak. Üldözőbe vették a németeket, és az ő területükön a többszörösét szedték össze az elrabolt zsákmánynak. Henrik császár dührohamot kapott, hogy a magyarok vissza mertek vágni!
De a fő bajt Hainburg erőssége jelentette. A magyarok igyekeztek akadályozni az építését, ezért néha átruccantak a határon és támadták az épülő erődítményt. Erre a célra egy odatelepített kisebb sereg is vigyázta az építőket: hiába. 1050 szeptemberében került sor a legnagyobb támadásra, az akkor már majdnem elkészült Hainburg ellen. A németek később megszámolták: a vár körül állomásozó védősereg egyik-másik sátrába kétszáz nyílvessző is fúródott. Ám a vár végül mégis elkészült.
Amikor Henrik sereget kezdett toborozni, egész Németország területéről özönlöttek a jelentkezők. Még ebben az évben 1050-ben András követei többször megjárták a már ismert utat, és békét ajánlottak, amiért a magyar király fizetni is hajlandó lett volna. De a császár megmakacsolta magát. A következő évre összeállt az újonnan alakított serege. Burgundok, bajorok, karantánok, frankok, szászok, svábok, de jelentkeztek a szláv hűbéresek, a csehek és lengyelek is. Ám a felkészülés túl sokáig tartott, és már augusztus közepe volt, amikor a csapatok végre elindulhattak Passauból – a vesztükbe…
Ellenséges területen
Szóljunk pár szót az ellenség vezetőjéről III. Henrik német császárról! 34 éves volt ekkor, kemény katona és kérlelhetetlen uralkodó, aki – mint írták róla – „európai főhatalomra tört”. Ő nevezett ki pápákat, irányította az egyházat, és számos király is kereste a kegyét. Addigi életének egyetlen kudarca az Orseolo fiaskó volt, vagyis a magyarok. Amikor a legjobban el volt telve magától, akkor aztán porszem került a birodalmi gépezetbe. A magyarok előbb elzavarták a trónról az olasz kegyencét, majd, amikor katonai segítséggel visszaültette, akkor egész egyszerűen, egy újabb lázadás során megölték. Henrik nyilván ezt személyes sértésnek vette, ezért nem alkudozott a számára ismeretlen Andrással. Ilyen körülmények között, tehát senkinek sem volt meglepetés, hogy a németek megindultak Magyarország ellen.
Mint már írtam a Duna menti Passau volt a gyülekező hely, bár egyes források Regensburgot jelölnek. A késedelmes indulás oka pedig a lassan érkező seregek mellett az volt, hogy a nyár nagyon esős volt. Megáradtak a folyók, megteltek a völgyek, és a jórészt lovas – páncélos seregnek nagy gondot jelentettek a mocsarak is. Úgy tűnt, hogy a támadó sereg nem tudja majd elhagyni a Duna vonalát. De azért el kell ismerni, hogy Henrik császár azért bátor, és merész ember volt. A hajóit a Dunán hagyta, serege egy részét a folyó bal partjára vezényelte, ő maga pedig a had nagyobbik részével a Fertő-tó mocsarait délről megkerülve nyugatról csapott le az országra. Az élelmiszert málhás lovakon vitte magával a sereg, számítva arra, hogy magyar területen majd kiegészíthetik a véges ellátmányt.
Európát akkoriban hatalmas erdőségek borították. Sok esetben ezek az erdők több száz kilométer hosszan húzódtak, utak, átjárók nélkül. A mosoni és soproni kapuktól délre a magyarok a gyepű mentén szándékosan hagytak nőni egy hatalmas erdős területet. Ezen Henrik sem tudott áthatolni, így addig menetelt dél felé, amíg az erdő jobbára véget ért, megritkult. Valahol a mai Zalaegerszeg magasságában tört át a gyepűn, és a Balaton északi partján Tapolca és Veszprém felől igyekezett Fehérvár felé. A császár jól ismerte a várost, hiszen már kétszer is járt ott, amikor Péter kegyencét visszahelyezte a trónra, és „megbékítette a királyt a népével”. De ez az út, most nem diadalmenet volt. A németek csak a templomokat, és a kolostorokat kímélték, minden mást elpusztítottak – volna. Ugyanis amerre jártak minden fel volt égetve. Ekkor még nem sejtették, hogy a felperzselt föld régi taktikáját alkalmazza ellenük a Béla herceg vezette magyar sereg. Ahogy vonultak kénytelenek voltak rájönni: a magyarok előttük járnak, ők pusztítják a saját földjüket, viszik el az állatokat, de még a fákról is leszedik, vagy leverik a gyümölcsöket. Teremtett lelket sem láttak sehol, ugyanis a védekező sereg „evakuálta” a lakosságot is. A kísérteties vidéken, amerre a német had elhaladt, nem volt sehol senki, és ami sokkal rosszabb volt: vészesen fogytak a készletek, és egyáltalán nem volt mit enni. A magyar sereg pedig láthatatlannak bizonyult. Időnként feltört a zaj, a lárma – valahol a széleken, a végén az oszlopnak rátámadtak a vonuló németekre, néha megrohanták őket, aztán a rövid csetepaté után megint eltűntek. A magyarok „csipkedték” az ellenséget, de nem álltak ki velük, ahogy a kor lovagi eszménye megkövetelte volna.
„Élelmet csak nagy veszedelemmel és leleménnyel lehetett szerezni, s magának a császárnak se volt néha kenyere.”
Mire Székesfehérvár környékére ért a fáradt, és egyben roppant dühös német sereg, Henriknek el kellett gondolkoznia a történteken. De ő még mindig bizakodó volt. Úgy vélte, ha beveszi a várost, akkor az ott felhalmozott élelem segíthet rajta addig, amíg eléri a Dunán Győrnél horgonyzó flottáját. A német sereg helyzete válságosra fordult. Hiszen közben ősz lett, és már az éjszakák is hidegek voltak. Már a magyarok sem tartózkodtak: nappal, és éjszaka is háborgatták a támadókat, akik már a táborhelyükön se érezhették biztonságban magukat. Egy-egy őrszolgálat felért egy halálos ítélettel. A katonák napkeltére holtan hevertek az őrhelyükön. Kialvatlanul menetetek napközben, és egyre jobban féltek a bárhonnan, és bármikor felbukkanó magyarok és besenyők támadásaitól. Fehérvárat sem sikerült bevenniük, és a császár kiadta a parancsot: irány haza! De azért még történt valami, ami magyar szempontból egyszerűen zseniális hadicselnek mondható…
Egy óriási ötlet
Gebhard regensburgi püspök, aki már korábban is vezetett sereget a magyarok ellen a Dunán várakozott a megrakott hajókkal, és erős védelemmel. Nála volt éppen elég ennivaló egy sokkal nagyobb sereg számára is. Múltak a hetek, de hírt nem kapott a császártól. A futárokat mind elfogtuk. Ő indított tehát útnak egy hírvivőt, hogy mi Henrik parancsa? Mi legyen az élelmiszerrel, és a katonákkal? Ezt a futárt is elfogtuk, és a levelet elvitték Andráshoz. Miklós püspök lefordította magyarra, és bár nem tudni kinek az ötlete volt: választ írtunk Henrik nevében!
Kreáltunk egy német nyelvű levelet, amelynek a szövege magán hordozta Henrik császár stílusát, parancsoló nyelvezetét, ridegségét. Ebben az uralkodó arra utasította Gebhardot, hogy süllyessze el a hajókat, mert időközben a birodalom ellenségei otthon fenyegetik őket, így a legrövidebb úton haza kell indulniuk. A levelet egy olyan németnek adták át, aki már régóta élt Magyarországon, ő pedig el is vitte azt a püspökhöz. Gebhard pedig a parancsnak megfelelően járt el: a teherhajókat felgyújtotta, ő maga kisebb seregével pedig visszatért német földre.
Amióta a németek – a támadók – átlépték a határt voltaképpen védekezni kényszerültek. A magyarok folyamatosan támadták őket, és enni, de már lassan inni se volt mit. A lovak voltak a legfőbb célpontok. Napról napra mind több lovaskatona alól lőtték ki a jószágot, így ők is gyalogolni kényszerültek – megfelelő lábbeli hiányában. A német lovagok krémje gödröket volt kénytelen ásni a kardjával, hogy éjszaka azokban pihenhessen. Az egyik krónikás így írt erről: „A németek annyira féltek a nyilak záporától, hogy gödröt ástak a földbe, oda bebújtak, és még a pajzsukat is fejük fölé tartották. Bizony elmondhatták, hogy az élők és a holtak ugyanabban a sírban feküsznek. Mert a sírt, amelyet nappal halottaknak ástak éjszakára élő feküdt, és amit éjszaka élőnek ástak, abban nappalra már halott pihent.”
A németek Fehérvár után törtek meg. A Vértes innen kapta a nevét. A kimerült katonák százszámra dobálták el a vértjeiket, páncéljaikat, pajzsaikat, fegyvereiket, hogy könnyebben tudjanak kivergődni a kietlen erdőségből. De a vesszőfutásuknak még nem volt vége. A németek a Rábcán való átkeléskor szenvedték el a legnagyobb veszteségüket. A magyarok ugyanis állásokat foglaltak a gázlóknál, így bárhol is bukkantak fel Henrik katonái, életveszélyes volt az átkelés, mert a magyar nyilak tizedelték őket. Ahol mégis megkísérelték, ott valódi mészárlás zajlott le. Henrik kétségbeesetten kereste a hajóit, de azok már nem voltak sehol.
Feltehetőleg a magyarok álnokságáról még sokáig beszéltek nyugaton, de ez már senkit sem érdekelt. A háború első szakasza lezajlott, és magyar szempontból szerencsésen. András és Béla nyilván büszke volt rá, hogy elbántak a németekkel, Henrik pedig próbálta enyhíteni a vereségét. Ám a hazatért katonák meséltek a rettenetes éhínségről, a felperzselt vidékről, és arról, hogy úgy verték meg őket, hogy gyakorlatilag egyetlen magyar katonát sem láttak a saját szemükkel. András király nem feszítette túl a húrt, csak a határig üldözte az ellenséget. Ezután a magyar követek ismét megjelentek Henrik udvarában, de már nem volt nyoma semmilyen alázatnak. A Magyar Királyság olyan erőt mutatott fel, amivel a németeknek is számolniuk kellett. A császár azonban továbbra is dölyfös volt, és hallani sem akart a békéről.
Egy újabb háborús év
Az Úr 1052. évének a nyarán III. Henrik ismét megindult Németországból. Nagyon éghetett a munka akkoriban a hajókészítő mesterek keze alatt, mert a császár serege jelentős része ismét gályákon érkezett meg a magyar határra. Onnan meg sem állt Pozsonyig a jól felfegyverzett flotta. Ott partra szálltak, és meg voltak róla győződve, hogy a város megadja magát, ahogy tette azt tíz évvel korábban. Ám Pozsony – a tavalyi győzelem lélektani hatása miatt is – szembeszállt a támadókkal.
Henrik fogcsikorgatva az időveszteség miatt dühösen ostromolni kezdte a várat. Ám „ott harcedzett vitézek voltak, akik buzgón fohászkodtak Istenhez, és naponta vitézül verekedtek a németekkel.” Közülük is kiemelkedett: Márton, Oros, Vilongár, András, és Vojtech. Eközben a királyi csapatok is megérkeztek Pozsonyhoz, de túl kevesen voltak, hogy megfutamítsák Henriket.
Egy pápa Magyarországon
Sokan úgy tudják, hogy II. János Pál 1991-es látogatása volt az első, amikor egy hivatalban lévő pápa eljött Magyarországra. Az első ilyen eseményre éppen Pozsony ostromakor került sor 1052-ben.
Mindenki nagy meglepetésére egy köztiszteletben álló személy lépett fel a magyar-német megbékélés ügyében. Eredetileg Bruno Eggisheimnek hívták, de akkor már IX. Leó néven római pápa volt. Ő előtte bajor püspök volt, és Henrik császár rokona. Ennek ellenére Leó nem volt Henrik engedelmes szolgája. Zarándokként érkezett Rómába, és közölte: csak akkor foglalja el a pápai széket, ha a római nép is egyetért ezzel. Ez a gesztus meglepte az embereket, és lelkesített is őket. 1049 elején választották pápává, és tudjuk, hogy 1050-ben fogadta György kalocsai érseket. Leó annyira megkedvelte a magyar érseket, hogy elhívta egy franciaországi utazásra is. Útközben rengeteget beszélgettek, mire jött a hír: 1051-ben Henrik megindult a magyarok ellen. Leó ekkorra már részletesen ismerte a viszály történetét, Orseolo viselt dolgait, a Vazul fiak hazatéréséig. Egy évvel később pedig Leó pápa közvetítésre vállalkozott császári rokona, és a számára oly kedves magyarok között. Azt a megoldást javasolta, hogy a magyarok egy alkalommal fizessék meg Henriknek járó úgymond fejedelmi adót, azzal a feltétellel, hogy ezek után a császár fátylat borít a történtekre. Az ajánlat tisztességes volt, de Henrik hajthatatlan maradt – ő győzni és legyőzni akart, hódítani és birtokolni, nem pedig tárgyalni…
Nyolc álló hete folyt Pozsony német ostroma – eredménytelenül. Henrik a felperzselt föld taktikájára készülve ezúttal is rengeteg élelmiszert hozott magával. Ekkor történt az, amire még mindig szívesen emlékezünk. Volt a magyarok között egy Zotmund – Kund- nevű vitéz, aki igen járatos volt az úszás mesterségében. Ő az éjszaka leple alatt megfúrta a dunai német flottát, és reggelre minden hajó elsüllyedt. A történetet mindenki ismeri. Ám azt kell feltételeznünk, hogy a magyar búváralakulat nem csak egy személyes lehetett. Tucatnyi hajót, egyetlen kézifúróval, több helyen – hogy gyorsabban öntse el a víz – a folyó közepén éjszaka erős sodrásban megfúrni véleményem szerint több emberes óriási feladat. Bár az, hogy hányan voltak a búvárok az ostrom kimenetele szempontjából ez teljesen mellékes. Hajnalra Henrik újból dührohamot kapott. Leó pápa most András királyhoz fordult, hogy tegyen egy lépést a béke felé. De a magyar király immáron hallani sem akart a fizetendő adóról. Közölte a pápával: hogy Henrik már így is eleget kapott, és ha többre vágyik megemlegeti azt, amit még kapni fog! Tette ezt az egyházi kiátkozás terhe mellett, ami később nem történt meg.
III. Henrik sokadik magyarországi kirándulása ezúttal már a határ mentén véget ért. A serege az elveszített hajók miatt újra megismerte az éhséget. Zsoldosai szétszéledtek, a maradék pedig vert hadként vonult hazafelé. Henrik soha többé nem látta viszont hazánkat. A német-magyar háborúk pedig néhány magyar betöréstől eltekintve 1054 után pedig teljesen elenyésztek. Nem volt vége, nem kötöttek békét, csak nem folytatták a dolgot. A birodalom terjeszkedő árnyéka nem vetült többé hazánk területére.
Felhasznált és ajánlott források:
Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme 3. A királyság megalapítása, harcok az ország függetlenségéért. 972-1074-ig/ I. Endre háborúi a németek ellen 1047-0160.
Magyar Királyok és Uralkodók. 3. rész Tihanyi István: I. András és I. Béla.
Képes Krónika, http://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm
Thuróczy János: A magyarok krónikája, http://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm
Marczali Henrik: Magyarország története, http://mek.oszk.hu/13700/13724/pdf/
Mitták Ferenc: 1000 év – 100 híres történelmi személy, Tóth Kiadó, Debrecen, 2000
Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Kiadó, Szeged, 2003
