Az első szent királyunk halála után a fiatal Magyar Királyság válságos helyzetbe került. István a németeken aratott győzelmei kezdtek füsté válni. Bizánc nyugton, de III. Henrikkel a Német-Római Birodalom egy tehetséges és dicsvágyó uralkodót kapott. Három írásban próbálom bemutatni Magyarország helyzetét a feltörekvő szomszéd árnyékában. A hatalmi harcokkal, az első választott királyunkkal kezdünk – a ménfői ütközetig, Péter király visszatérésével és a Vata vezette „pogánylázadással folytatom, majd megfúrt német hajók nyugszanak a Duna fenekén, ahogy a támadó sereg vértjeit hátrahagyva menekül majd hazánkból.
Prológus: Köszönet Karczag Ákos barátomnak.
Orseolo Péter első uralkodása. 1038-1041.
1038-ban elhunyt első István, a később szentté avatott királyunk. Imre fia tragikus, és találgatásokra okot adó halála (1031) után a trón öröklésének a kérdése égető problémává vált. A megcsonkított Vászoly és a fiainak (Levente, András, és Béla) kimenekítése után István Orseolo Pétert a velencei dózse elűzött fiát, Gizella feleségének az unokaöccsét jelölte ki utódnak. István úgy érezhette, hogy minden, amit a hosszú majdnem négy évtizedes uralkodása alatt felépített a halálával sírba száll, és a magyarok visszapártolnak a régi hithez. Péter pedig ennek a szellemében kezdte meg a hatalom gyakorlását. Tiszta szívéből gyűlölt mindent, és mindenkit, ami és aki magyar. (kivéve az alattvalói lányait, feleségeit, és borait.) A fontos pozíciókból kizárta a magyarokat, és az udvarában lézengő német rittereket, vagy talján szerencselovagokat ültetett a helyükre. Péter céljai – a kereszténységet erővel fentartandó stabil állam szervezete – megegyezett elődjével, csak a módszerei nem. István türelmes, ámde szigorú kormányzása teljesen eltért a velencei önkényes zsarnokságától. Nagynénjét az özvegy királynét kolostorba záratta, ő maga pedig féktelen tivornyákkal borzolta tovább a magyar urak cseppet sem kímélt kedélyeit.
A választott király.
„ – Mi magyarok szószólói, azért kerestünk fel, mert a nemzetségek tanácsa közös akarattal téged választott fejedelemnek. Nehéz napokban hívunk a fejedelmi székbe! Asszonyaink, gyermekeink, nyájaink és tűzhelyeink békességét mohó idegenek háborítják. Az ország trónusát olyan férfi bitorolja, aki nem védelmezi, de elárulja a népét. Vezérelj minket Aba Sámuel! István király halála óta nincs, aki a magyarok javára cselekedne.”*
Sámuel király korábbi éveiről keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy István király süve (sógora), valamint nádorispánja volt, továbbá kabar törzsfő. Nyilván István is azért került rokonságba vele, hogy a tekintélyes számú kabar törzseket is eredményesen beillessze a magyar államszervezetbe. Az ötvenes évei közelében járhatott, amikor Péter elűzése után a magyar törzsek vezetői szinte egyhangúlag megválasztották királlyá, őt, mint köztük a legalkalmasabb és legtekintélyesebb személyt. Az elvárások mindenkitől másak volt az új uralkodóval szemben. Az idegen befolyásos lovagok is készek lettek volna támogatni abban az esetben, ha hűbéresküt tesz Henrik császárnak. Ez Aba Sámuelnél szóba sem jöhetett. A „foglalók” leszármazottai a régi rend visszaállítását várták tőle. Az új rend szolgái pedig azt, hogy Sámuel ugyanúgy támogassa, de legfőképpen védelmezze az egyházat, mint ahogy azt a sógora tette korábban. Nem könnyű így megfelelni, különösen úgy, hogy mindenki mást akart, és küszöbön volt a Henrik oltalma alá menekült elűzött Péter sürgette német támadás. Ilyen légkörben Sámuel a megelőzést választotta. Ő támadott Henrikre…
1042 februárjában a magyar sereg Győr közelében gyülekezett. A had nagyon körültekintően járt el, hogy a felvonulást leplezze. Aba király sem a hozzá küldött császári követeket nem engedte szabadon, de a Bécs felé tartó kereskedőket is feltartóztatta, nehogy hírt vigyenek a támadás előkészületeiről. Sámuel a magyar csapatokat három részre osztotta, ő maga a fősereggel a Duna déli partján tört előre. A másik mintegy 10 zászlóaljnyi oszlop a folyótól északra, a harmadik pedig Karinthia, a mai Stájerország irányába tört előre. Igazán sikeres csak a fősereg volt. Ők Tulln városát kifosztva egészen a Traisen folyóig törtek előre, és eddig még nem látott nagy zsákmánnyal tértek haza. A másik két visszavonuló hadoszlop útját elállták az Adalbert és Gottfied vezette őrgrófságok csapatai és súlyosan megtizedelték a magyar sorokat. Aba Sámuel kezdeményező készsége mégis felbőszítette, és válaszra ösztökélte Henrik császárt.
Henrik császár 1043 húsvétján díszes birodalmi gyűlést hívott össze, ahol a hitszegő Aba király, és a pogánnyá lett magyarok ellen szólította fel az alattvalóit. A hazánk elleni hadműveletek viszonylag későn – nyár végén indultak meg, kezdetben a Duna jobb partján. De mivel a az évszak meglehetősen esős volt, a német sereg – amihez közben csatlakoztak a határ menti őrgrófok, és Bretiszláv cseh herceg is – nem kockáztatta meg a mosony és sopronvidéki lápokba való benyomulást, hanem partot váltott és a Duna bal oldalán folytatta a vonulást. A magyar csapatok nem vívtak döntő ütközetet velük, hanem folyamatosan „csípték harapták” őket. A német sereg, aminek a számát a krónikák „igen nagyra teszik” a Duna északi partján a Garamig hatolt előre. Henrik tudta, hogy a magyarok nagy része nem kedveli Abát, arról azonban maga is meggyőződhetett, hogy Pétert pedig egyenesen gyűlölik. Ilyen helyzetben, a rossz felderítés hiányában és a magyar fortélytól tartva nem kockáztatta a Duna menti erődök ostromát. Az elfoglalt felvidéki erődökben német-cseh helyőrséget hátrahagyva az év októberében kivonult Magyarországról. Sámuel király pedig az erődökből szinte azonnal kiverte a védőket. Mivel a magyar király látta, hogy Henrik veszedelmes ellenfél, így az év karácsonyán, és a következő pünkösdkor is követeket menesztett hozzá. A béketárgyalások nem vezettek eredményre, főként azért, mert Adalbert és Bretiszláv nagyon erősen érvelt a háború folytatása mellett.
„ A Dunába siető Rába folyó itt bocsátja rá apró csápjait a haragos zöld rétre, és ingovánnyá mossa.
-Mi a neve ennek a helynek Szerénd?
-Nézz a sárga virágok közé! Mit látsz?
-Lókoponyát!
-Tudd meg hát Sámuel király, Ménfőnek mondják ezt a vidéket az itteniek. A regősök azt beszélik, hogy Tas vezér ménese veszett belé egykor… Menjünk. Elátkozott hely ez! A mocsárbeli ménes mindig új meg új áldozatokat húz magához. Aki éjidőben erre jár, meghallhatja a lovak fújtatását, horkantását.
-Menjünk, Szerénd, de jól jegyezd meg ezt az utat! Jó volna itt a dombokon bevárni Henrik császár seregét!”*
1044 június havában jártunk, amikor a német sereg gyülekezni kezdett, egy újabb Magyarország elleni támadáshoz. A manővert viszonylag jól és titokban sikerült végrehajtaniuk, majd, amikor kellő számú katonájuk volt – amit főként a bajor és a cseh csapatok adtak, megkezdték az átkelést a magyar gyepűrendszeren. Június végén Henrik a visszatartott magyar követek útján nyugati szokás szerint megadta a közben mozgósított és felvonult magyar haderőnek és Sámuel királynak az összecsapás helyszínét, amit a császár a mai Fertőszentmiklós és Czenk között jelölt ki.
Július harmadikán a birodalmi had meg is érkezett a helyszínre, de sem Abát, sem a magyar sereget nem találta sehol. Megkezdte hát a tovább vonulását a kiválóan megerősített Kapuvár felé. Amint közeledtek az erődhöz hamar beléjük mart a felismerés: a besenyő határvédelem gátakkal elállta a Rábca folyását, és Kapuvárat nem, hogy megtámadni, de még megkerülni sem lehet a víz miatt – idegeneknek. Henrik ekkor Péterhez és a híveihez fordult segítségért. Az áruló magyarok pedig Kapuvár mellé és mögé kalauzolták a németeket. A védelem ezt látva visszahátrált a királyi fősereghez jelentős élelmiszerkészleteket hagyva maga után. A következő nap a Rábán való átkelés még javában folyt amikor a császáriak Ménfőtől északkeletre megpillantották a magyar sereget. „Aki a síkságot belátta, olyannak látta, mintha erő feketéllenék rajta.” Aba Sámuel elérkezettnek látta az időt, hogy a támadó német sereget bekerítse és megsemmisítse.
A július 5-i ütközetet két jelentős esemény döntötte el. A hadrendek felállta után, ahogy a magyar támadás megindult a rekkenő nyári hőségben hirtelen port és vizet kavaró szélvihar támad. A dolgunkat nehezítette, hogy éppen szemből fújt, így jelentősen akadályozta a kedvelt magyar harcmodort a nyílzáport. A vihar amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen távozott. Ekkor indult meg a bajor páncélos roham, aminek a súlyát a kabar és a besenyő zászlók viselték. A közelharcban képzettebb ellenség az ingoványos talaj ellenére is jól küzdött, de amikor a tartalék Henrik parancsára beavatkozott eldőlt a csata sorsa. A környéken rejtve várakozó, magyar zászlók, akiknek a feladatuk az lett volna, hogy ekkor a vészterhes percekben megsegítség a középen küzdőket, áruló rokonaikkal titkos egyetértésben nem avatkoztak a harcba. Zászlóiakat eldobálva harc nélkül elvonultak a csatatérről…
Aba Sámuel kis számú hívével menekülni kényszerült, a Dunán átkelve a Tiszához közel, a szeretett kabarjai földjén érték utol az üldözőik. Péter nem tett azonnal nyilvános esküt a kivonuló Henriknek, de látván a fokozódó ellenszenvet a következő év pünkösd vasárnapján 1045. május 26-án Székesfehérvárott hűbérbe adta magát, és a mi a legrosszabb Magyarországot Henrik Német – Római császárnak. Szolga lett saját földjén a magyar…
Epilógus
„ A rabokat őrző csatlósok nyolc tépett, sebzett férfit taszigáltak elő. Térdre rogyasztva próbálták meghódoltatni őket. A lovag haragosan visszaintette embereit.
-Hagyjátok ezeket!
Sorra szemügyre vette a sötét orcájú felvetett fejű legyőzötteket.
-Csak ennyien maradtatok? – kérdezte, de nem várt feleletet. Kisvártatva tovább folytatta: – Kabarok! A ti uratok itt hever a földön! Az esztendők során sokszor találkoztunk békében és háborúban, és hajszálon múlt, hogy nem én fekszem halva őelőtte. Elhiggyétek: nem én, nem mi idegenek öltük meg! … Mondjátok el mindenfelé: én a bátor ellenséget megbecsültem! Megengedem, hogy a testét hazavigyétek, tisztesség és szokás szerint eltemessétek. Íme, lássátok, saját köpönyegemet terítettem rája takaróul, és lándzsákat adatok, hogy a nyelére fektethessétek. Mondjátok el minden szemközt jövőnek: az idegen megadta a végső tisztességet a magyariak urának!
Wesserburgi Vencelin fia Radus némán figyelte, hogyan takargatják be gyengéden, s veszik fel a vállukra legkedvesebb urukat. A lovag levette a sisakját. Példáját sokan követték mások is. Csak Tétény fia Majk, Kál Sömjén meg más ispánok nem nyúltak a süvegükhöz. Henrik király alattvalója látta ezt, és palástolt kárörömmel nevetett is rajta.
-Csak gyűlöltessétek meg magatokat a tulajdon népetekkel! Csak áruljátok el vak dölyfötökben a legjobb vezéreiteket! Ez nekünk ád könnyebbséget! Szolgák lesztek, sosem szabadultok erős markunk szorításából… Ostobák! Az eljövendő időkben sirathatjátok ti még eleget Sámuel királyt!”
Forrás:
Bánlaky József: a magyar nemzet hadtörténelme. 3. A királyság megalapítása. Harcok az ország függetlenségéért. (972-1074-ig) B/b Aba Sámuel hadjáratai 1041-1044.
Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói, I.P.C. Könyvek Kft., 1996,
Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987,
*Az idézetek Karczag György: A trónon harmadik c. könyvéből származnak.
Következik:
„Kegyetlen Orseolo sanyargatta népünk velencei ebnek szolgáiként éltünk, akkor nemes Vata gyűjtött sok katonát, és elűzte Orseolo Péter hadát.”
Nyitray György