Tegyen egy próbát, biztos talál az érdeklődésének megfelelőt

Adott egy egyszerű, közvetlen, és látszólag teljesen hétköznapi német fiatalember, aki döbbenetes katonai és emberi teljesítményt „tett le” a 20. század szép nagy asztalára. Olyan egyedülálló teljesítményt, amelyhez hasonlót nagyítóval sem igen lehet találni a második világháború vérzivataros történetében. Egy vesztes hadsereg tagjaként a végsőkig harcolt a keleti és nyugati szövetségesek mindent elsöprő rohamával szemben, és nemcsak hogy harcolt, még túl is élte a világégést. Egyike volt a világháború során legjobban kidekorált német katonáknak, megkapott szinte minden megkapható kitüntetést, sőt annál még szinte többet is, ami által a Harmadik Birodalom legjobban kidekorált katonája lett. Ez az „úriember” Hans Ulrich Rudel ezredes volt a híres német stuka pilóta, a „tankgyilkos”.

Rudel 1916. július 2-án született egy sziléziai kisközségben, Konradswaldauban.  Szülei magas beosztású közhivatalnokok voltak, a helyi kis közösség megbecsült tagjai. Hősünk rendkívüli pályafutása már gyermekkorában megkezdődött, miután legyőzve a gyermeki félénkséget, 8 évesen végrehajtotta élete első ejtőernyős „ugrását”, igaz csak a háztetőről, és igaz nem is sikerült olyan fényesen, mert egy törött láb bánta a dolgot. Miután ily módon legyőzte a félelmét, mi mást is mondott volna életrajzi könyve szerint, mint hogy “nincs túl magas fa, nincs túl meredek sípálya, nincs túl széles patak, és nincs olyan tréfa, ami túl kockázatos” lenne, de megéri kockáztatni, hiszen kockázat nélkül nincs győzelem. Az élet később őt igazolta e téren. Egyhangú vidéki gyermekkor, közepes tanulmányi eredmények jellemezték a korai években, mondhatni semmi különleges. Inkább a sporthoz, mintsem az elméletekhez vonzódott. Semmi sem utalt arra, hogy itt valami különleges dolog készülődik. Tagja volt a Hitlerjugendnek ugyanúgy, mint akkoriban minden német fiatal, és az iskolai sportkörnek, tízpróbázó is lett, akinek olimpiai jövőt is jósoltak edzői. Gyermekkorától kezdve viszont pilóta akart lenni, ez volt minden álma, de miután beiratkozott a középiskolába apja közölte, hogy nem engedhetik meg maguknak a drága oktatást, így le kell mondania ez irányú terveiről. El tudjuk képzelni milyen csalódás lehetett ez egy olyan fiatalember számára aki gyerekkora óta a repülés megszállottja volt. Amikor megalakult a Luftwaffe Németországban, komoly lehetőséget jelentett számára, amely révén függetlenül családja anyagi helyzetétől, repülés iránti vágya megvalósulni látszódhatott. Megcsinálta a nehéz felvételi vizsgát, de csalódást kelltet benne, mert ő a zuhanóbombázók közé szeretett volna mindenképp bekerülni, de oda nem vették fel, csak a távolfelderítők közé találták alkalmasnak. Rosszul esett neki ez nagyon, főleg hogy ő nem ivott, nem dohányzott, minden szabad idejét a sport, a gyalogtúrák tették ki a Graz környéki hegyekben, tevékenyebb életet élt, mint legtöbb pilóta társa, és mégis lenézték. Felettesei e viselkedés miatt egy csodabogárnak titulálták, és nem tartották a stuka pilóták előkelő társaságába valónak. Senki nem gondolta, hogy ebből a lenézett kis „csodabogárból” mi lesz, a természetből vett példával a hernyó, pillangó átalakulás juthat erről eszünkbe.

A második világháború kitörése után főszereplőnk a lengyel hadjáratban kitüntette magát, harctéri teljesítményéért már 1939. október 11-én másodosztályú vaskereszttel jutalmazták. De az igazi jutalom az volt számára, hogy teljesítménye által átkerülhetett eredeti szándékának megfelelően a JU 87-esekhez. Az angliai légicsatát és Kréta invázióját egy íróasztal mögül, hivatalnokként nézte végig, illetve ez alatt végezte el a zuhanóbombázó kiképzést, amelyet 1940 májusában előléptetéssel fejezett be. Ezután válhatott belőle a világ legbiztosabb kezű, legpontosabb zuhanóbombázó pilótája, a Vörös Hadsereg réme.

A Szovjetunió elleni háború kezdetétől indult az a hihetetlen győzelmi sorozata, amit még ma is nehéz felfogni és értelmezni, de elmenni mellette semmikép nem lehet még napjainkban sem. 519 harckocsit pusztított el tankvadásszá átalakított Stukájával. Ez két és fél szovjet harckocsi-hadtest teljes harckocsi állománya! Elpusztított ezen kívül 150 tüzérségi egységet, 71 partraszálló deszant járművet, 1018 egyéb katonai járművet (főleg teherautókat), és lelőtt 9 ellenséges vadászgépet. Megsemmisített 4 páncélozott vonatot és kb. 40 hidat. És ha még ez sem lenne elég, 1941-ben a kéményen át bedobott (a lőszerraktárban földet érő) bombával megsemmisítette a szovjet Balti flotta zászlóshajóját, a hatalmas Marat cirkálót. Később elsüllyesztett még egy cirkálót és egy rombolót is. Légiharcban legyőzte az egyik leghíresebb szovjet vadászpilótát, Lev Sesztakovot, annak ellenére, hogy egy bombázóval egy vadász ellen az esély a nullához közeli. És ráadásul azt feltételezik, hogy nem is készült pontos statisztika minden bevetéséről (aminek száma 2500 körüli), a valós értékek még ennél is magasabbak lehetnek. Teljesen érthető mindezek után, hogy a szovjetek halálos réme volt, és Sztálin személyesen foglalkozott személyével, 100 ezer rubel vérdíjat tűzve ki a fejére. Sztálin haragját nem sokan élték túl akkoriban, de neki még ez is sikerült, ami azért nem kis dolog!

Pedig nem volt egyszerű dolga. A Stukák meglehetősen esetlen és lassú célgépek voltak, az ellenséges vadászok és a légvédelem könnyű prédái. A Junkers Ju 87 vagy Stuka (Sturzkampfflugzeug, azaz zuhanóbombázó) kétszemélyes, (pilóta és rádiós lövész) német taktikai bombázó repülőgép volt, melyet kimondottan a Blitzkrieg taktika miatt fejlesztettek ki. A stratégia alapötlete az volt, hogy az ellenség vonalait gyors, meglepetésszerű támadással áttörő páncélosok a mögöttük haladó gyalogságra bízzák a megmaradt gyalogsági erők felszámolását, így a páncélosékek akadálymentesen, és a gyalogság sebességétől függetlenül haladhatnak előre. És ezt a támadást kell a légierőnek támogatni, együttműködni a földi erőkkel.

Ez volt az a stratégia, ami létjogosultságot szavazott a Stukáknak, mivel a hadsereg számára jól jött egy olyan gép, ami a bombázók általános 6–7%-os találati pontosságát akár 80%-ra növelte. A Hermann Pohlmann tervezte Stuka először 1935-ben repült, első harci bevetésen 1936-ban, a Luftwaffe Condor Légiójában vett részt a spanyol polgárháborúban a francóista erők oldalán. A repülőgép könnyen azonosítható volt a fordított „sirályszárnyról”, rögzített, áramvonalas burkolással ellátott futóművéről, valamint az erre rögzített, hírhedt Jericho-Trompete („Jerikói Kürt”) nevű, nagy hangerejű szirénájáról. 1939 és 1942 között a Blitzkrieg és a német légierő győzelmeit népszerűsítő propaganda jelképévé vált.  A Stukát tervezői, számos innovatív funkcióval, többek között a zuhanásból automatikusan felhúzó fékszárnyakkal látták el, annak biztosítására, hogy a repülő akkor is biztonságosan visszatérjen a zuhanásból, ha a pilóta átmenetileg eszméletét veszti a magas gyorsulási érték miatt. Az erős, pontos, és nagyon hatékony Ju 87 azonban – a többi zuhanóbombázóhoz hasonlóan – könnyen leküzdhető ellenfele volt a korabeli modern vadászgépeknek.  A gyenge manőverezési képesség, az alacsony sebesség és a gyenge védekező fegyverzet miatt csak nagyszámú vadászkísérettel lehetett biztosítani a Stukák hatékony bevetéseit. Mivel nem állt rendelkezésre jobb típus erre a célra, a Stukát egészen 1944-ig gyártották. A helyét általában a vadászbombázók vették át, mint az Fw 190 földi támadásra kifejlesztett (G) változata, vagy a Bf 109 bombavetős típusai, de még a háború utolsó napján is használatban volt jó pár darab Stuka. Nagyjából 5700 db Ju 87 készült az összes változatból 1936 és 1944 augusztusa között.

Rudel első éles bevetését, amelyet már Ju 87 Stukával repült, a Szovjetunió elleni Barbarossa hadművelet során harcolta végig 1941 júniusában. A hadművelet első napján Rudel négy bevetést is teljesített. Kevesebb, mint egy hónap alatt 100 bevetésen volt túl már, amiért megkapta az vaskereszt első osztályt és a legfontosabbat, a tiszteletet a bajtársaitól. Első igazán kimagasló győzelmét 1941. szeptember 23-án szerezte, mikor egységével a kronstadti kikötőben állomásozó Balti-tengeri Flotta egységeit támadták. A támadás során a pilóta egy pontos találattal elsüllyesztette a már korábban említett szovjet Marat csatahajót. „Megvan, eltaláltuk… minden bizonnyal a lőszerraktárt érte a bomba… Felrobban!” -számolt be a géppuskása az eseményről.

1941 karácsonyára Rudel már túl volt az 500. bevetésén, amely után már megint kitüntették, amit valljuk be, katonai teljesítménye miatt igenis megérdemelt. Az ekkor már tapasztaltnak tekintett pilótát a Luftwaffe vezérkara egy időre kivonta a frontszolgálatból, és kiképzési feladatokkal bízta meg. A Stuka kadétok oktatása viszont nem nyerte el a tetszését. Melyik jó pilóta akar oktatni, amikor bajtársai a fronton harcolnak?  Így minden követ megmozgatva intézkedett, és 1942 januárjában már vissza is helyezték a harcoló alakulatokhoz. Mindenhol jó, de legjobb otthon, ami számára a front, az egysége, a bajtársai voltak. Visszatérése után nem sokkal, a Vaskereszt lovagkeresztjével is kitüntették és parancsnoki beosztást is kapott már. Azért említsük meg, hogy amíg kiképzési feladatokkal bajlódott, volt ideje egy kis magánéletre is, így elvette feleségül mennyasszonyát Ursulát is. Legalább ennyi haszna volt a kis kényszerpihenőnek.

1942 során a Rudel Gruppe (ekkor már századparancsnok) részt vett a németek nagy nyári offenzívájában, melyben nehéz küldetések követték egymást, hiszen ekkor már egészen a Kaukázusig tartott a front. Egyik támadás alkalmával egy orosz páncélozott vonatot intézett el úgy, hogy berobbantott egy hegyi alagutat a Kaukázus vidékén. Megsemmisült kikötői létesítmények, repülőterek, kilőtt hajók a Fekete-tengeren, jelezték a csoport működésének brutális hatékonyságát. 1942 végén támogattak a szovjet hadsereg által körülvett 6. hadsereget Sztálingrádnál. Napi 10-15 bevetést is teljesítettek a gépek, de a csata menetén nem tudtak már változtatni, ahhoz nagyon is kevesen voltak, oly sokakkal szemben.

A német hadiszerencse megfordulása után 1943-ban már nagy számban jelentek meg jól páncélozott szovjet tankok. Az új fenyegetés miatt Junkersnek a gép áttervezésével kellett alkalmazkodnia, mivel a hagyományos bombák nem voltak hatásosak e páncélosok ellen. A szovjet tankok, mint kiemelt célpontok ellen, 1942 novemberében kezdődött a Ju 87 D utódjának, egy újabb változatnak a fejlesztése. November 3-án Erhard Milch vetette fel a kérdést, váltsák-e le a Ju 87-t, vagy tervezzék át. Úgy döntöttek, hogy megtartják a szerkezetet olyannak, mint amilyen volt, de a hajtást egy JUMO 211J motorral javítják fel és felszerelnek két 30 mm-es gépágyút. Az új változat képes volt 1000 kg-os -zuhanás nélküli – szabadon dobott bomba szállítására is. A személyzet légelhárítás elleni védelmére lemásolták az Iljusin Il-2 Sturmovikról a páncélvédelmet. Ez a nagyon alacsony repülési magasság miatt volt fontos.

Rudel az eredeti javaslattal szemben viszont két átalakított, 37 mm-es Flak 18 légvédelmi ágyú felszerelését támogatta a Stuka szárnyai alá, mivel az ő szava pedig sokat számított, ez a „fegyver” lett a győztes. Ezek az automata fegyverek egy tokszerű gondolába voltak beszerelve. Az első „tankgyilkos Gustav” a 2552 gyártási számú Ju 87 D-1 volt. Mivel sok gond merült fel a mintegy kéttucat Ju-88P-1-el, és a Henschel Hs129B-3 lassan haladó fejlesztésével, – a Ju 87 G-t kezdték el gyártani. Az első sorozatgyártású Ju 87 G-1-esek 1943 áprilisában kerültek a frontvonalra. A két 37 mm-es ágyú egyenként 12 töltényes tárral rendelkezett, páncélt átütő volfrám-karbid lövedékeket lőtt ki. Ezekkel a fegyverekkel a „Kanonenvogel” („ágyúmadár”), ahogy akkor nevezték, látványosan sikeres fegyvernek bizonyult olyan Stuka-ász kezében, mint Rudel. A G-1 esetében a korábbi D-sorozatú törzset használták fel, megtartva a kisebb szárnyat, de elhagyva a zuhanáshoz használt fékszárnyakat. A G-2 hasonló volt a G-1-hez, kivéve a hosszabb szárnyakat, melyeket a D-5-től vettek át. 208 darab G-2-es épült, és legalább további 22 db a D-3 törzsének átalakításával. Csak néhány sorozatban gyártott G-t vetettek be a kurszki csatában. Az támadás nyitónapján egyedül Rudel repült “hivatalos” Ju 87 G-n. Ekkor azonban már jelentős számú Ju 87 D volt felszerelve a 37 mm-es gépágyúval, és volt bevetve a csatában.

1943 februárjában már túl volt az 1000. bevetésén, és lassan élő legendává, a német légierő propagandafigurájává vált. Rudel 1000 bevetés alatt közel 300.000 km tett meg, ami azt jelenti, hogy ez annyi mintha 7 körberepülte volna a Földet az egyenlítő mentén. Már maga ez a tény hatalmas repülési teljesítmény. És még hol volt a vége! Az új Ju 87G típussal megszerzett első, harckocsi ellen elért győzelmét Rudel 1943 márciusában aratta Belgorod mellett, mikor egy szovjet T–34-est lőtt ki, ezzel is bebizonyítva e típus tankvadászi feladatokra való kiváló alkalmasságát. Az új hadviselési módszer taktikájának kialakításával ezek után Rudelt bízták meg, ki mást bízhattak volna eleve meg. Az általa kidolgozott módszer lényege az volt, hogy a pilóták hátulról repültek rá a célpontokra és a motortér burkolatát támadták, amely viszonylag gyengébb páncélozottsága okán képtelen volt ellenállni a 37 milliméteres lövedékeknek. Ezt az oroszok például a kurszki tankcsatában bánták meg, de nagyon, Rudel itt egymaga több mint 100 szovjet tankot lőtt ki. A kurszki csata első napjának első bevetésén már megbénított négy tankot, és az első nap végéig 12-re emelte ezt a számot. Annyira alacsonyan repült, hogy így saját gépét is kockáztatta, az a veszély állt fent, hogy egy felrobbanó harckocsi még benne is kárt tehet. Az első nap kétszer is majdnem így járt, a repülőgépben sérüléseket okoztak az elpusztított orosz harckocsiból kirepülő szilánkok. Bátraké a szerencse mondhatjuk rá.

Az új repülőgép azonban nemcsak páncélosok, hanem más katonai járművek ellen is nagyon hatékonynak bizonyult: még javában zajlott a típus berepülése, mikor a fekete-tengeri flotta ellen végrehajtott támadás során 70 szovjet partraszálló járművet semmisített meg főszereplőnk. Pár nappal később újabb kimagasló harctéri teljesítményéért megkapta a tölgyfalombokat is a lovagkeresztjéhez, csak egy újabb plecsnit a sok mellé. A sikerek meggyőzték a Luftwaffe vezérkarát és számos páncélvadász századot állítottak fel ezek után, melyek nagy pusztítást vittek végbe az orosz páncélosok között, de ez is kevés volt a nyugat felé özönlő áradat ellen, melynek megállítása nem, csak lassítása sikerülhetett segítségükkel. 1943 októberében megkapta a tölgyfalombokkal kiegészített Lovagkeresztjéhez a kardokat is, majd 1944 márciusában, miután sikerrel teljesítette az 1500. bevetését, őrnaggyá léptették elő. Úgy tűnt elérte pályafutása csúcsát, már kitüntetés se volt több, amit adhattak volna neki.

Rudel egy érdekes tulajdonsága volt, hogy olyan volt, mint a bumeráng, ami mindig visszajön. 32-szer lőtték le a repülőgépével, és 32-szer vergődött vissza a saját bázisaira, mint egy igazi „bumeráng”, mindig haza talált. Rudel egységét egyszer mélyen a frontvonal mögött La–5 vadászok támadták meg, és kilőtték az egyik Stukát. A rádión leadott üzenetből világossá vált, hogy a személyzet sértetlenül túlélte a kényszerleszállást. Rudel példát mutatva bátorságából leszállt az ellenség területén, hogy felvegye és a saját területükre, menekítse társait. A laza, felázott talajon a Ju 87 G már nem tudott felszállni így nem volt más lehetőségük, mint hogy gyalog menekülnek a német vonalak felé. A tiszt és bajtársai elérték a megáradt Dnyesztert. Nem volt más esélyük az életben maradásra, mint nekivetkőzni és belegázolni a 600 méter széles, hideg folyóba. Hans-Ulrichon kívül senki nem élte túl. Betegen és sebesülten, de egyedül Rudel érte el a német vonalakat. A tiszt visszatért egységéhez, ahol kitörő örömmel fogadták. Ulrich emberfeletti teljesítménye nem csak személyes környezetét, hanem feletteseit is lenyűgözte. Nagyon sokszor hitték azt, hogy most már többet nem tud visszajönni, ebből a kalandból már nem lehet visszatérni. És ő a végén mégis megjelent. Félholtan, csúszva-mászva, legtöbbször a társait is kimentve, de néhányszor csak egyedül. Mert amit ő kibírt, azt nem mindig lehetett utána csinálni. De nem tudott elmenekülni a veszélyek elől örökre. 1944 novemberében súlyosan megsebesült a combján, de miután megoperálták és bal lábára egy gipsz került, folytatta a repülést még így is. Egy kis gipsz nem jelentett számára még komoly akadályt.

Aztán eljött 1944 decembere, amikor Rudelt újra ki akarta tüntetni a német hadvezetés, immár sokadszor, de nagy gond merült fel. Nem volt mivel kitüntetni, egyszerűen elfogytak a plecsnik. Rudel kedvéért sebtében megalapították a Vaskereszt arany tölgyfalombokkal, kardokkal és gyémántokkal ékesített lovagkeresztjét. Ezt egyedül Rudel kapta meg 1945. január 1-én személyesen Hitlertől, így a Harmadik Birodalom legjobban kidekorált katonája lett, elérte katonai pályafutása csúcsát. Ugyanekkor előléptették ezredessé. A Vaskereszt arany tölgyfalombokkal, kardokkal és gyémántokkal ékesített lovagkeresztjéből összesen hat darab készült, 18, illetve 14 karátos aranyból, 58 gyémánt és 68 zafír briliáns felhasználásával. Az öt példány, amit nem adtak ki, az amerikaiak hadizsákmánya lett. Miután élő legenda lett, Hitler személyesen tiltotta le az éles bevetésekről, nehogy lelőjék, és az morál csökkenést okozzon a légierőnél, de megtagadta a parancsot. Itt említhetjük meg, hogy egyedüli külföldiként megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet bátorságáért hazánkban, még nálunk is elismerték „tetteit”.

Rudel minden tiltás ellenére is folytatta a repüléseket, nem érdekelte a hadvezetés véleménye. Egyik küldetésén, Frankfurt környékén Rudel és egysége megmentett egy egész katonai egységet, amelyet szovjet páncélos erők vettek körbe. A megmentett katonák az örömtől a sisakjaikat dobálták a levegőbe a híres pilótának. 1945 februárjában súlyosan megsebesült, mikor egy 40 mm orosz légvédelmi löveg eltalálta a gépét. Ernst Gadermann a lövésze megmentette az életét azzal, hogy elszorította a térd fölött az egyik lábát és így megállította a vérzést. A kényszerleszállást követően tábori kórházba szállították, ahol az orvosok amputálták egyik lábát. Rudel azonban nem adta fel a küzdelmet és miután egy berlini kórházban felépült súlyos sérüléseiből, megtanult műlábbal járni és visszatért egységéhez, mindezt szinte pár hét alatt. A legendás tisztet felettesei nem akarták bevetésre engedni, de végül a 2. Schlachtgeschwader század parancsnokságát bízták rá, amely az egyik legeredményesebb tankvadász repülő egység volt.

Április 19-én, egy nappal Adolf Hitler 56. születésnapja előtt, meghívták, hogy Berlinben tegyen jelentést, mielőtt elhagyja egysége a várost és Csehországba nem “költözik”. Az oroszok átkeltek ekkor már az Odera folyón és erőikkel a Seelow magaslatok irányába megindítottak a végső támadást Berlin ellen.  Rudel próbált beszélni a Führerrel, javasolta neki a fegyverszünetet, de a vezérre még ő se volt hatással. A Führer azt akarta tőle, hogy vegye át a parancsnokságot egy sugárhajtású egység fölött, de nemet mondott, már ő is látta, hogy az ügy teljesen reménytelen. Április 26-án  Rudel tett egy utolsó kísérletet, felhívta Hitler segédtisztjét, Nicolaus von Below ezredest, akinek felajánlotta, hogy másnap reggel leszál egy Stukával Berlinben, hogy evakuálni lehessen a Führert. Hitlert visszautasította a tervet, maradt Berlinben, ahol is utolérte végzete. A háború vége felé elrendelték, hogy Rudel egysége adjon át minden berendezést a szovjeteknek és adják meg magukat. Rudelben felmerült egy öngyilkos küldetés ötlete, ami a szovjet főhadiszállás ellen irányult volna, de végül inkább lemondott róla, inkább emberei életének megmentését tűzte ki célul. Utoljára május 8-án emelkedett el a földtől szeretett Stukájával, mikor is átmenekítette életben maradt embereit a szovjetek által ellenőrzött területek felett a szövetségesek által ellenőrzött területre, és megadta magát az amerikaiaknak.

1945-ben így amerikai fogságba került, ahol ellopták tőle összes kitüntetését. De a tolvajok nem ismerték őt igazán, azt gondolták, annyiban hagyja a dolgot. Szívós munkával részben visszalopta, részben visszazsarolta érmeit szép lassan. 1948-ban Svájcba, onnan Olaszországba, és végül Buenos Airesbe költözött. Sokáig Argentínában élt, ahol Juan Peron és Evita Peron tanácsadójává vált. Műlába ellenére távúszó és hegymászó sportakciókba kezdett. Afféle akkori Erőss Zsoltként feljutott az Andok több hétezer méteres csúcsára is (7020 méteres Aconcagua, 6920-es Llullay-Yacu csúcs háromszor is). Bármibe is kezdett életében, azt hatalmas akarat erejével és bulldog-szívósságával mindig végig csinálta. Egy autóbalesete során kilátástalanul beszorult-begyűrődött a járműve utasterébe. Ő azonban nem várta meg a segítségére sietőket, a saját és a nekicsapódott teherautó oldalát kibontva a másik jármű motorházán keresztül távozott szorult helyzetéből. Katonai tanácsadóként Peron bukása után Paraguayba távozott, de szakértőként sok más dél-amerikai ország is alkalmazta. Élete utolsó éveiben már Németországba költözött, ahol az egykori német pilóták szervezeteit segítette. Gyakran próbálták vele megtagadtatni múltját, bűnbánatra és önkritikára késztetni, de nem jártak sikerrel nála, ő megmaradt „pilótának”.

1982-ben hunyt el Rosenheimben, Németországban. Utolsó útjára sok-sok ezren kísérték el. Földi maradványait Dornhausen temetőjében helyezték végső nyugalomra. Sírján a végső búcsúmondat azt hiszem, jól megvilágítja lelkének és jellemének lényegét: „Csak az az igazán elveszett ember, aki maga adja fel.”

Felhasznált és javasolt irodalom:

http://www.achtungpanzer.com/gen9.htm

http://www.donhollway.com/hans-ulrichrudel/

http://www.badassoftheweek.com/rudel.html

https://carolynyeager.net/book/export/html/93

Hans Ulrich Rudel: Stuka Pilot, USA, 1984