Tegyen egy próbát, biztos talál az érdeklődésének megfelelőt

„Kháron ladikja nem akkor indul velünk

midőn lezárul és befagy a szem.

Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk

a végzetes vizen.”

Illyés Gyula

Buza Andrea, az Intercisa Múzeum régész-muzeológusa. 2024. június 22-én a Múzeumok Éjszakáján tartott előadást „Khárón ladikján. Temetkezési szokások a római korban” címmel Dunaújvárosban a Római Kőtár és Romkertben, amivel kapcsolatban kerestem meg és kértem tőle interjút.

Róma legelső, írásba foglalt törvénykönyve (i.e. 451/450) kimondja, hogy „halott embert a városban sem eltemetni, sem elhamvasztani nem szabad”. A temetők a város alapításkor körülszántott határán, a „pomeriumon” kívül helyezkedtek el. A rómaiak temetkezési szokásairól mit érdemes tudnunk?

A klasszikus római hagyományok szerint az elhunytat meleg vízben megmosdatták, bekenték illatos olajokkal majd felöltöztették és felravatalozták. Az elhunyt mellé virágokat, tömjént, a ravatal mellé mécseseket helyeztek. A halott lábainak az ajtó felé kellett nézni, ez jelezte, hogy nem erőszakos halállal hunyt el. A halott szájába, esetleg a kezébe egy pénzérmét tettek, erre azért volt szükség, hogy az evilágot az alvilágtól elválasztó Styx folyón az elhunytat átszállító révészt, Kháront ki tudja fizetni. A gyászhoz hozzátartozott a halottsiratás, a női rokonok ruháikat is megtépték, kioltották a házi tűzhelyet is.

A halál bekövetkezte után a halott családja szennyezetté vált, a temetést megszervezhették, de nem végezhettek el néhány szokásos illetve rendszeres napi tevékenységet, például nem mutathattak be áldozatot. A testi és lelki szennyezettség általában kilenc napig tartott.

Alapvetően a hamvasztást részesítették előnyben széles körben, de a tehetősebbek földi maradványait szarkofágokba helyezték el. Hogyan zajlott le egy temetési szertartás?

A rómaiak csak kezdetben részesítették a hamvasztást előnyben. A császárkorban, tehát amikor Pannonia római uralom alá került, egy ideig együtt élt a hamvasztás és a csontvázas temetkezés szokása, később, a császár kor második felére ez utóbbi vált átalánossá. Fontos megjegyezni, hogy a temetkezés rítusában a helyi hagyományok, illetve a katonaságot alkotó népcsoportok szokásai minden provinciában fontos szerepet játszottak.

A halottat, ahogy most is, rokonai, ismerősei kísérték utolsó földi útjára. Bár már a fent említett tizenkéttáblás törvényekben is szerepel korlátozás a fényűző temetkezéseket illetően, ennek ellenére az arisztokrácia körében elterjedt volt a nagy pompával megtartott temetés. A temetésre általában a 8. napon került sor, ez előtt a városban hírnök járt, aki hirdette a halálesetet és hívott a temetésre. A temetés napján összegyűltek, a rokonok, barátok, hívek, ha magisztrátus volt, akkor a fekete togába öltözött liktorok is. A temetési menetben mindenkinek megvolt a maga helye. Elején haladtak a zenészek, őket követték a siratóasszonyok. A menetben színészek is részt vettek, ők a humoros elemeket képviselték, ki is gúnyolhatták az elhunytat. Őket követte a menetben az ősök viaszmaszkjait viselő színészek csapata. A halottat rokonai vagy felszabadított rabszolgái vitték. A halottat követő menetben az ifjak befedett fejjel, a lányok kibontott hajjal, az asszonyok ékszerek nélkül vettek részt, mindannyian fekete ruhában voltak. A Rómában tartott nagy temetkezési szertartások során, ha az elhunyt életében magas tisztséget töltött be, a menet megállt a Forumon, itt mondta el az elhunyt fia vagy rokona a gyászbeszédet. Ez elsősorban férfiak esetében volt így, de időnként nők esetében is megemlékeztek tetteiről.

Természetesen a szegényebbek nem engedhettek meg maguknak nagy pompával járó temetési szertartást, de ők is törekedtek arra, hogy haláluk után méltó temetésben legyen részük. Ha módjukban állt, temetkezési egyletbe léptek be, ahol havonta tagdíjat fizettek, ezért rendes temetést és sírkövet is kaptak.

Kezdetben, ahogy említettem, a halottakat elhamvasztották. A hamvasztás történhetett egy központi égetőhelyen, illetve a megásott sírgödör felett vagy mellett. A máglyára nem csak a halottat helyezték, került rá étel és ital, a halott életében fontos szerepet játszó tárgyak is. Végül a máglyára olajokat öntöttek és meggyújtották, az illatos olajok elősegítették az égést és valamilyen mértékben ellensúlyozták a kellemetlen szagokat. A máglya elhamvadása után összegyűjtötték a hamvakat majd azokat urnába helyezték. Ez készülhetett agyagból, üvegből, kőből, de akár szerves anyagból is, ez utóbbi nem marad meg, de következtetni lehet rá, volt, ahol a sírból előkerült vasveretek arra utalhattak, hogy a hamvakat egykor faládába helyezték.

A csontvázas temetkezés esetében többféle temetkezési típus különíthető el. Voltak egyszerű földsírok, melyekben a halott fakoporsóban nyugodott, elterjedt volt a sírgödör téglákkal való kirakása is. A késő római korból számos kőláda sírt ismerünk, ezeknél korábbi sírköveket, építészeti elemeket használtak fel a sírgödör „kibéleléshez” illetve befedéséhez. Ismertek nagyobb sírépítmények is.

Napjaink embere fél az elmúlástól, sőt tabunak számít, nem szívesen beszél róla. A rómaiak hogyan viszonyultak a halálhoz, a túlvilági életről milyen elképzeléseik voltak?

Több római ünnep is kapcsolódik a túlvilághoz. Az egyik a Parentalia, melyet Ovidius szerint Aeneas alapított, ez a február 13-21 között tartott ünnep a halott rokonok engesztelésének ünnepe. A családtagok felkeresték a temetőket, kezükben virágfüzérrel, sóval, áldozati borral, tejjel, illetve ezekbe áztatott kenyérrel. Úgy vélték, hogy ebben az időszakban az alvilági büntetések szünetelnek, a halottak lelkei pedig eljönnek és esznek az áldozati ételekből. Parentalia idején minden szentély zárva volt és házasságot sem lehetett kötni.

A május 9-én, 11-én és 13-án megtartott Lemuria a halotti szellemek engesztelésének napja volt. Ezt az ünnepet ugyancsak Ovidius szerint Romulus alapította, hogy az általa meggyilkolt testvére, Remus szellemét megbékítse. A rómaiak különböző szertartásokkal próbálták kiűzni a kísérteteket, a halottak rosszakaratú szellemeit a házból. Ennek egyik jellegzetes eleme volt az, amikor a család feje éjfélkor mezítláb körbejárt a házban és fekete babot szórt szét miközben kilencszer elmondta, hogy ezzel a babbal megváltja magát és családját.

Pannóniában, de különösképpen Intercisa és környékén melyek voltak a legjelentősebb feltárt sírok? A sírgödörbe elhelyezett, útravalónak szánt tárgyakat és miegymást is a halott mellé tettek. A környékbeli ásatásokból melyiket emelné ki?

Szerencsések vagyunk, Intercisában nagyon gazdag leletanyag került elő a feltárt sírokból. Ez azonban meg is nehezíti a dolgomat abban, hogy kiemeljek tárgyakat közülük.

A nők sírjaiból sok ládikalelet került elő. A fából készült ládikában a személyes tágyaikat tartották – többek között ékszereket, festéktörő lapokat, szemfestéket, illatszeres fiolákat –, ezeket az elhunyttal együtt beletemették a sírba. A fa ládika ugyan az évszázadok alatt elkorhadt, de az ezeket díszítő csont- illetve bronzlemezekből sok megmaradt. Az egyik legszebb ládikán a bronzvereteken medallionba foglalva mitológia szereplőket és római isteneket, istennőket, Medusa gorgót, Bellerophon harcát a Chimerával, Polluxot, Victoriát, Minervát és Marsot ábrázolták.

Mindenképpen említésre méltóak a kőemlékek is. Ezek nagy része másodlagosan felhasználva, kőládasírokba beépítve került elő. Többek között ezekből rekonstruálható volt két császárszobor bázis, illetve így kerül elő a múzeumban látható Mithras dombormű is, melyről szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy Pannonia legszebb fennmaradt ilyen emléke.

Zárásképpen Illyés Gyula: Kháron ladikján c. művéből idézek:

„Nem rettegsz hajóra szállni? Annyi ember veszett hajón! Így a polgár.

S te nem rettegsz ágyba feküdni? Abban aztán még több veszett. Így a tengerész.”

Nagyon szépen köszönöm az együttműködését, a türelmét és az idejét. A jövőt illetően sikerekben és eredményekben gazdag munkát kívánok!