„Ég Atya küldött csillagjelet,
Turul madár szállt sereg felett,
Föld Anya dobban, ha lovam lép,
Nyugatnak indul a Farkas-Nép!”
„Semmi sem mozdult a horizonton. A fák ágai még nem zöldültek ki, szélárnyékban fehéres hófoltok pettyezték a dombok hátát. A hunok is mozdulatlanul ültek nyergükben a Sárkány-nemzetség, Bagatur ősi és szent nemzetségének földbe szúrt, aranyfejes kopjajele előtt. A magasra emelt nemzetségjelek, tamgák alatt egyetlen szó sem hallatszott, csak a lovak halk horkantásai zavarták meg a völgy csendjét.”
A 300-as évek végefelé Európában változások mennek keresztül. Az eurázsiai pusztákon, az Urál-hegységtől délre, a Kaukázus északi előterétől kezdve egészen a Fekete-tenger északi partvidékéig az addig szilárdnak hitt birodalmak sorra buktak el. Alánok, osztrogótok, és vizigótok álltak harcban, majd győzettek le egy feltörekvő pusztai hatalommal szemben, a hunokéval. A hunok töretlenül törtek előre az Aral-tó környéki központi területüktől egészen a Kárpátokig. A népek vagy behódoltak, vagy menekültek előlük. A népvándorlás generálta változások még a megingathatatlannak tűnő Római Birodalmat is képes volt alapjaiban megrázni.
„Az, amit a rómaiak „civilizációnak” neveznek, csupán kőborítás egy rothadó tetem húsán. Ha a Hun Birodalom népeinek egyesült fiai, a végtelen puszták királyi fiai lovaik patáival egyszer igazán rátaposnak ezekre a kövekre, az egész magától összeomlik majd, akár egy rosszul megalapozott jurta.”
Hunnia, mint új hatalmi tényező rávetette árnyékát az azóta két közigazgatási részre bontott Római Birodalomra. A hatalmi válságba süllyedő Rómát jellemezte a gyengülő központi hatalom, miközben a Hun Birodalom folyamatosan erősödött. Míg a rómaiak a fennmaradásukért küzdöttek – barbárok támadásai, polgárháború, gazdasági válság -, addig a hunok rendezték soraikat. A hunokat sem kímélték a hatalmi válságok Balambér nagyfejedelem halálát követően. A köztük levő versengésből kiváltak olyan uralkodók, mint Uldin, Karathon, Rua. A körülöttük levő népeket folyamatosan hódoltatták, közben felajánlották katonai szolgálataikat a rómaiaknak, akik nem voltak restek magas árat fizetni a puszta fiainak azért, hogy hatalmukat megszilárdítsák. Egészen odáig jutottak a 400-as évekre, hogy adót voltak kénytelenek fizetni a békéért cserébe. Ezt a függőségi viszonyt is érzékelhető Pető Zoltán új könyvében, az Atilla – Az Ég Szemében, amiben Atillát mutatja be ifjú korától kezdve egészen a pajzsra emelésééig, amikor testvérével, Budával közösen fognak uralkodni.
A regöseink azt mesélték a tüzeinknél, hogy ez az Arany Ulusz, ősatyáink földje volt, ahol a három aranykincs, Tengri adományai, a földre hullottak. Hiszek benne, hogy ennek a földnek, az összes benne lakozó démonnak, minden kisebb vagy nagyobb istennek teljesen engem kell szolgálnia, mert én vagyok az, aki újra virágba borítja az ősi földet! És nemcsak Pannóniát. Tengri időről időre megújítja a világot, és felperzseli a földet, hogy a rosszat kisöpörve új életet adjon.”
Az író Atilla-sorozatának készülő második részéből fogok ízelítőt adni, ami bemutatja, hogy az ifjú hun hadvezér mekkora hatalommal, reputációval és látnoki képességgel bír. A mű kezdetben bemutatja az V. századi Dunántúli, pontosabban az egykori római provinciát (Pannonia Valeria, ami már Uldin idejében került hun fennhatóság alá, Rua idejére már Pannonia Prima és Secunda is „megőrzés és védelem reményében adatik át”), ami felett már Atilla uralkodik, mint tarkan – a nagyfejedelem utáni legbefolyásosabb vezetők közé tartoznak. Az idők változnak, a kor embere is érzékelte. A római követek ezzel szembesülnek, mikor Pannóniában járnak:
„Mintha az idő is visszafelé folyt volna az elhagyott, barbárok koncának vetett provinciában. Az ágakon itt-ott színes szalagok csapkodtak dühös kígyókként, a rájuk kötött csontdarabkák tompa kongással ütődtek össze. Az egyik fa tövében valamiféle vágott szemű, kezében tálkát tartó keleti agyagbálványt vett észre. Mellette, barbár jelekkel vésett, kiégett szemű koskoponya. Megreszketett a pogány erdő felől áradó kísérteties hidegben.”
A festőien megírt tájképek mellett az emberi jellemek is kidomborodnak, a fő-, és a mellékszereplők nem elnyomják egymást, mindegyikük a helyén van kezelve és annyit szerepelnek, amennyi szükséges a történet szempontjából. Az író fogalmazása annyira lebilincselő, hogy aki belekezd a kötet olvasásába, alig tudja letenni azt, alig várja a folytatást. Lelki szemünk előtt láthatjuk mi magunk is a jelentős eseményeket, de az apró mellékszálak csak színesebbé teszik, egésszé alkotják a művet. Olyan apró részletekkel is találkozhatunk, ahol a kor brutalitása van éppen prezentálva. Ékes példaként citálnám azt a bekezdést, ahol a római hitszegés és hun kegyetlenség reális ábrázolása közben a hideg futkos végig a hátunkon:
„Atilla emlékezett a város alkonyvörös lángjaira. Még most is maga előtt látta, ahogyan Alp-Ajaz herceg, Rua örökösének sötét sziluettje a megszáradt vértől feketés lova hátán az égő város előtt léptet, és a karóba húzott püspök utolsó rángásait figyeli. A hamisan esküvő papot pedig nem mentette meg az istene.”
A határmenti csetepaték is mindennaposak voltak. A rajtaütés, mint a közelgő vész, úgy csapott le és még a legtapasztaltabbak sem tudtak kellően felkészülni ellene:
„A lovaik, szinte megtébolyodva a sziszegő nyilaktól és hirtelen rájuk zúduló ellenség fejhangú, csontvelőt repesztő kiáltásaitól, táguló orrlyukkal táncolva kaparták a földet, nem egy rómait levetve hátukról, mielőtt még a hunok egyáltalán elérhették volna őket. A csontnyakláncos barbár villámgyorsan rácsapott a hozzá legközelebbi lovasra – az képtelen volt hárítani. Átvágott nyakkal hanyatlott a lova alá a feketés vér szökőkútként spriccelt fel. A hun felrikoltott és kardját máris egy újabb ellenségbe mártotta.”
A misztikum ábrázolása lenyűgöző. A spirituális szemlélet, ami áthatja az egész regényt, magával ragadó. A révülések, látások részletgazdag leírásai már-már megelevenedni látszanak, mindez természetesen nem véletlen. Az eurázsiai füves puszták lovasnomád, íjfeszítő népei életéhez jelentősen hozzátartozott az a hitrendszer, amit mi sámánizmusnak nevezünk. A lélek szabad vándorlása, a fordított világ, a Tetejetlen Fa, a szellemek segítő útmutatásai, a sors felett rendelkező istenek, mind hozzátartoztak a régi hitvilághoz. Érzékeltetésként bemutatom, hogy a látás, a jóslat, a kiválasztottság ereje mennyire meghatározó tud lenni:
„Elmondtam már neked, uram, hogy az idő ellen harcoló ember árnyékát láttam rajtad. Te nem fogsz csatát veszteni, Atilla herceg! Te egyetlen csatát sem fogsz veszíteni, mígnem megszerzed azt, ami jogszerint a tiéd. Éreztem ezt akkor is, amikor jóslatot kértem atyáink szentélyében. Jártam a Világfán! Az arc, amit akkor a csillagokban láttam, az égi arc, nem hazudott nekem. Királyok királyának láttalak! […] Három nappal ezelőtt álmomban három sast láttam, amelyek a fejed fölött keringtek. Egy magas helyen álltál, a kezedben kard… és az a kard ragyogott, mert annak a kardnak a pengéje a Fordított Világ fényéből volt öntve. […] Az, amit látok, csak futó fény a víz tükrén. A Fordított világ pedig nem bőkezű. Ha a titkairól kérdezzük, és minél többet, minél mohóbban akarunk tudni, annál több hamisságot sugall.”
Atilla teljes tudatában van annak, hogy ő lesz a kiválasztott. Származása, tettrekészsége, ambíciói mellett az istenek érintése, a látások beteljesedése mind megerősítik hitében, egyre magabiztosabbá válik és eltökélt szándéka Isten kardjával a kezében a végtelen tengerig meghódítani a világot és beteljesíteni a jóslatot.
„Ő lesz az, aki Aetius oldalán diadalmenetben lovagol be Rómába. Mert Ravennánál nem állhatunk meg. A papok a fára feszített isten templomaiban a végítélet lovasairól kezdenek beszélni majd. Remegő kézzel olvasnak a varázsjelekkel telerótt tekercseikből. Atilla elmosolyodott. Hát rettegjenek!”
A regény központi témájához hozzátartozik az akkori világ nagypolitikai játszmája: Róma megosztott és a hatalomra vágyók bármire képesek, hogy ők diktáljanak. Leginkább a hunellenes és hunbarát politikát folytató tábor közti ellentét éleződik ki. A leglátványosabb politikai csatározás Galla Placidia és Flavius Aetius között zajlik. Mindketten ambiciózus, rátermett vezetők, akik között nem titkolt a kölcsönös ellenszenv. Kénytelenek egymást segíteni, miközben azon munkálkodnak, hogyan tudná egyik a másikat megfosztani hatalmától, miközben a birodalom egyre csak gyengül.
„Aetius megpróbált uralkodni az arcvonásain. Sejtette, hogy hamarosan előkerülnek a hunok, mégis, ahogyan Galla kiejtette a szót, olyan volt, mint egy tüske a szívében. Most viszont talán eljött az ideje annak, hogy ő is megforgassa a kést Galla szívében. […] Róma egy zsarnoki asszony uralmát nyögi, akinek nincs más gondja, mint az, hogy kijátssza a szenátorokat és a hadvezéreket egymás ellen. A vidék csak pusztul. A csapatok fogyatkoznak. Britannia elveszett, Pannónia elveszett, Germánia nagyobb fele is elveszett. Mi lesz a következő?”
Történelmi regény révén természetesen nem maradhatnak ki a csatajelenetek. A nyilak surrogása, a lovak dübörgése, a pajzsok és lándzsák törése és még sorolhatnánk. Az ütközetek közül megemlítendő a Ravenna előtt kibontakozó grandiózus csata, ami mind látványban, mind részletgazdagságában kiemelendő. Íme néhány részlet:
„Az ellenség pajzsfala a várt módon megremegett. Az Edekó vezette balszárny teljes erejével támadott. Az első, a második, majd a harmadik nyílsorozatot is elengedték. A legionáriusok ovális és négyszögletű pajzsaikat a fejük felé tartva próbálták megalkotni a testudót – a legionáriusok szorosan egymás mellé álltak, pajzsaikat pedig úgy tartották, hogy azok minden oldalról és felülről is fedezzék őket –, de ez a művelet csak félig-meddig sikerült. A vezér arcán elégedett mosoly ült.”
A regényben Aetius és Atilla párbeszédein érzékletesen megmutatkozik, a két világ találkozása. A korszak két legnagyobb hadura közötti társalgásra jellemző a kölcsönös empátia mellet az a sajátosnak mondható, a lélek mélyén megbúvó bizalmatlanság is, amit fokoz az ellentétes világlátás is. Tisztelik egymást, de mintha sejtenék, hogy egyszer még egymás méltó ellenfelei lesznek. A finom, konfliktuskerülő, de bújtatottan érzékelhető ellentétek jellemzik párbeszédeiket. Ennek egy apró szegmensét prezentálom:
„– Isten összekötötte a sorsunkat, Mundzuk fia!
Atilla arcán most jelent meg az első változás, amelyet akár mosolynak is lehetett nevezni.
– Melyik isten, Gaudentius fia?
– Az egyetlen isten, akinek sok neve van. És ez az isten vezessen minket a győzelemre!
Atilla bólintott.”
Ármánykodás, árulás és bizalmatlanság ver gyökeret nemcsak Hunniában, de Rómában is. A külső és belső ellenségek okozta feszültség, a legváratlanabb helyszíneken és szereplőkben ölt testet, ezek a drámai fordulatok teszik eseménydússá a történetet. Atillának és Aetiusnak is meg kell küzdenie a belső ellenségekkel. Folyamatosan résen kell lenniük, mert nem tudja egyikük sem, mikor és ki fogja elárulni őket. Mindketten azon munkálkodnak, hogy minél nagyobb hatalomra tegyenek szert, befolyásukat próbálják egyre jobban kiterjeszteni. Atilla újabb és újabb népeket vett uralma alá:
„Atilla a fák zúgását hallgatta az újra meg újra feltámadó szellőben. A kámok hosszú harcot vívtak idáig is az összezáródó lombok alatti sötétség szellemeivel, küzdöttek, hogy ősi lelküket a hunok oldalára fordítsák, de ahhoz először égetni és rombolni kellett.”
Aetius céljai elérése érdekében nem ismer lehetetlen, s ha kell, akkor Róma ellenségével, a hunokkal szövetkezik, ahol fiatalként túszként élt:
„Aetius bukott ember. De egy bukott római, akinek hatvanezer hunra van szüksége, sokkal hasznosabb, mint egy győztes császár. Rómában… a káoszban születnek a királyok.”
Zárógondolatként az alábbi idézettel hozakodom elő, ami megalapozza Hunnia és Róma, Atilla és Aetius majdani, elkerülhetetlen konfliktusát:
„Nincs nagyobb erő Bagatur véreinél, és ebben a középső világban nem lehet két egyenlő hatalom! Népem ősi ellensége, Csin [ti. Kína – a szerk.], jól tudta ezt.”
Az Atilla – Az Ég Szeme a szerző már korábban megjelent Atilla-sorozatnak a második kötete (az első Atilla – Az Ég Árnyéka). Az első részhez képest a szereplőink nagy változáson estek keresztül, mostanra már fiatal felnőttek, mindenkinek határozott elképzelése van a jövőt illetően. Míg az elsőben a Hun Birodalom belső ellentéteikre helyezte az író a hangsúlyt (vezetőréteg hatalmi játszmái, népek lázadása), addig itt a második kötetben már kibővült a nagyhatalmi érdekekre is, bevonva a rómaiakat is. A könyvet mindenkinek ajánlom, aki vonzódik a történelem eme korszakához. Engem személy szerint lenyűgözött a kor hangulata, a leírások, és az elbeszélések. A grandiózus cselekmények közé beékelt nyugodt tempójú történések tetszettek, néha jó volt megpihenni egy-egy csata vagy ármány után és elmélyedni a sámánizmus világában, vagy látni egy vérszerződést követő menyegzőt.
2026.05.05-én megjelent a Hitel Kiadó gondozásában, az alábbi linken meg is lehet rendelni: hitelkonyvkiado.hu
A forrásmegjelölés nélküli képek a wikipedia.org oldalról származnak.
