A Pálffy – egy igazi katonacsalád mindennapjai

A vitéz Pálffy család eredete egészen az Árpád-korig követhető vissza. Történetünk két karintiai gróffal, a Hederváry nemzettség őseivel, Wolfgerrel és fivérével, Hedrikkel kezdődik. A testvérek II. Géza király uralkodásának idején páncélos lovagok kíséretében érkeztek a Magyar Királyságba, ahol az uralkodótól a Szigetközt kapták birtokul. Ez a Győr és Pozsony menti vidék vált aztán évszázadokra a leszármazottaik hatalmi bázisává. A Pálffy ősöket ezen Hederváry család Konth ágából való István miatt is fontosnak tartottam megemlíteni, akinek erényeire Thuróczy János krónikásunk külön említést is tesz:

„Közéjük tartozott a Hédervári urak közül való, nagy nemzetségből eredt Kont István vitéz; dicső és hírneves volt minden magyarok között, virtusa és vitézsége ma is emlékezetes; nemcsak szóbeszéd tárgya, de lantpengés mellet is éneklik.”

Azt hiszem valahol mindünk forró vágya, hogy ékesszóló trubadúrok daloljanak virtusunkról. Egyébként Konth Istvánt Zsigmond király harmincegy bűntársával együtt árulásért lefejeztette. Talán ez az oka annak, hogy nem sokkal később névváltoztatásra került sor és István rokonának, Konth Pálnak a fia, már Pálffy Pál néven lett ismeretes. Az első Pálffy unokájának, Lőrincnek idejére a család folyamatosan gyarapodó földjei révén az északnyugat-magyarországi birtokos nemesség élvonalába került.

A mohácsi csata és a Pálffy család

1526 tavaszán a fiatal Szulejmán szultán 60 ezer fős haddal indult meg, hogy Magyarországot hűbérbe kényszerítse s nyárra egészen a Dráváig hatolt. A vészjósló hírek hallatán II. Lajos király hadba szólította az ország népét, a püspököket és a zászlósurakat. A pozsonyi nemesség kapitánya, Pálffy Lőrinc is megérkezett a kijelölt gyülekezőhelyhez, Mohácshoz. Az itt lezajló augusztus 29-ei ütközet pontos eseményeit a mai napig heves viták övezik. A közelgő 500 éves évforduló miatt pedig különösen aktuális téma lenne a csatáról írnom. De talán pont ezért kerülöm meg a témát és hívom fel olvasóm figyelmét a még zajló kutatásokra. Lássuk meg mit hoz a jövő… vagyis a múlt…

Amit viszont biztosan tudunk – és a jövőbeli eredmények sem fognak cáfolni – az a csata végeredménye és ennek közvetlen okai. A mocsaras vidéken csak részenként felvonuló oszmán sereg ellen először a keresztény lovasság s egyben a magyarországi nemesség és főpapság krémje indított támadást. Ebben a gyorsan felörlődő rohamban kellett, hogy részt vegyen Pálffy Lőrinc, aki még a csatatéren, harcolva esett el. Számos ősi nemzetség utolsó ivadékai hulltak el azon a napon, de a Pálffyk vérvonala még csak most kezdett el igazán virágzani s ettől kezdve láthatóan sportként kezdték el űzni a „törökverés” rendkívül veszélyes tevékenységét.

A törökverő Pálffyk

Csak, hogy néhányat említsek közülük, Péter Veliczánál esett el a törökkel harcolva. Tamás török fogságba került, de kiváltotta magát. Györgyöt Temesvárnál egy török dárdájával keresztül szúrta. János Somoskőnél egy török ostromban veszett el. Pálffy Miklós (1552-1600) igen termékeny élete során mintegy 26 csatában vett részt és számos vár felszabadítása kötődik a nevéhez.

Egyik első nagyobb bravúrja, hogy a 1593. október 23-i pákozdi csatában egy másik haderővel egyesülve megleckéztette a budai pasa közel 20 ezres seregét. Ezt követően visszafoglalta Fülek, Hajnácskő, Buják, Somoskő, Hollókő, Szécsény, Drégely, Palánk és Nógrád várát, amivel komoly ütést sikerült bevinnie a török védelmi vonalnak. A várháborúk következő fontos epizódja 1597-ben Tata elfoglalása volt. Május 22-én Pálffy Miklós vezetésével – egy, a magyar hadszíntéren még újdonságszámba menő haditechnikai eszköz, a petárda alkalmazásával – sikerült a vár kapuját az éjszaka folyamán berobbantani. A sikerhez az alig három ezres magyar-német-vallon sereg mintaszerű együttműködése is kellett, ami váratlanul érte mind a két felet. A törökök egyáltalán nem számítottak támadásra, s a törökül is beszélő magyar katonák – megtévesztve az őrségen levőket – így el tudták helyezni a petárdát a kapura, aminek robbanása után a közelben megbújó katonák egy gyors rohammal el tudták foglalni a várat.

A tatai siker után a következő év tavaszán Győr hasonló módú felszabadításának ötlete merült fel, amibe bevették Pálffyt is. Schwarzenberg tábornok parancsnoksága alatt mintegy 4 ezer német, magyar, spanyol, francia, vallon katona vett részt az akcióban. 1598. március 28-án éjszaka a tűzszerészek két petárdát is elhelyeztek Győr kapujánál. Az egyik besült, de a másik felrobbant és ez is elégnek bizonyult: annyira meggyengült a kapu, hogy be tudtak nyomulni a támadók. A kibontakozó véres éjszakai csata először a török védők számára indult kedvezően, úgy tűnt, hogy sikerül a támadókat kiverni, de Pálffy Miklós magyar huszárjaival gyalogos rohamot indított, ami eldöntötte Győr sorsát.

A győri győzelem híre bejárta egész Európát, Pálffy hőstettéről még külön költemény is született Bécsben, de a legfontosabb a morális hatás volt. Elsőként sikerült megállítani a török terjeszkedését, és ezért sokan Hunyadi János után a második legsikeresebb török ellenes hadvezérként tartják számon. Pálffy rangot és vagyont szerzett a családjának, minek nagy szerepe volt abban, hogy utódai is folytatták az általa megkezdett utat. Unokája, Miklós is – aki többek közt koronaőr és jeruzsálemi lovag lett – személyesen vágott le egy török vezért.

Összefoglalva, a Pálffyk a törökkor alatt a Királyi Magyarország főnemesei közé emelkedtek s hű támogatói lettek a Habsburg uralkodóháznak. Vasasezredeket vezettek és a királyi haditanácsban is kulcsfontosságú szerepet töltöttek be, különösen, ha egy-egy kritikus helyzet a legtapasztaltabb katonákat kívánta meg. Koronaőrként az országot jelentő jelvényeket vigyázták, kamarásként gondoskodtak az ország és családjuk jólétéről. Titkos tanácsosként közvetlenül befolyásolták az uralkodót és számos országos szintű döntés meghozásában vettek részt. Ebben a befolyásos helyzetben volt a család akkor is, mikor 1683 nyarán Kara Musztafa ostrom alá vette Bécset.

Bécs védelmében

A Birodalom szívéből érkező harmincezer fős reguláris – vagyis állandóan fegyverben tartott – oszmán erőket a meghódított, hűbéres államokból érkező, csekélyebb harcértékű segédcsapatok duzzasztották 80-100 ezer fős sereggé. Ez a soknemzetiségű gyülekezet, bár létszámban igencsak tiszteletet parancsoló felvonulás volt, már nem az az ütőképes, hadi technikailag korszerű és Európa szerte fölényes hadigépezet volt, amitől kétszáz évig méltán tartott a keresztény világ. A 17. századra a török hódítások lelassultak, ugyanakkor Nyugaton a haditechnika új vívmányai jelentek meg, s immár tűzfegyverek terén sem lehetett előnye a jól képzett janicsároknak. Utólag persze szeretünk okosak lenni, s figyelmen kívül hagyni, hogy akkor ezeket a tényeket aligha vehette észre bárki, Bécs valóban ostrom alatt volt.

Lipót császár 80 ezer polgárral még időben elmenekült, s a város védelme 11 ezer hivatásos katonára és 5 ezer meglehetősen hazafias polgárra maradt. Persze ez nem volt ám csekély erő, hiszen Bécs vára ebben az időben elhelyezkedését és falainak kialakítását tekintve Európa egyik legkorszerűbb erődítése volt, s a védők tűzfegyverekben, ágyúkban felülmúlták támadóikat. A védők között ott volt a fiatal Pálffy János (1664-1751), akiből később a királyi udvar legértékesebb hadvezére lett. Az ostrom elhúzódott, a védők kezdték felélni utolsó tartalékjaikat. Saját ágyúikat nem tudva megfelelően kihasználni a törökök jól bevált módszerükhöz, a falak aláaknázásához fogtak. Bécs ostroma a végéhez közeledett.

Ám Lipót és a német fejedelmek sem voltak tétlenek, s a lengyel fejedelemmel kötött megállapodás is gyümölcsöt hozott: 1683 szeptember 12-én, Kahlenbergnél a Lotharingiai Károly vezette császári fősereg és Sobieski János lengyel huszárjai egyesült erővel szétverték Kara Musztafa ostromló hadát. A fényes, elsöprő győzelem soha nem látott lehetőséget teremtett: a Magyar Királyság teljes felszabadítását. XI. Ince pápa kezdeményezésére a Habsburg Birodalom, Velence és Lengyelország, később Oroszország részvételével megalakult a Szent Liga, s a tagországok egyszerre rontottak rá a szétesés szélére kerülő Oszmán Birodalomra.

A második mohácsi csata

Lotharingiai Károly, a 40 ezer fős császári főhadsereg vezére, oldalán harcedzett helyettesével, a királyi testőrség parancsnokával, Pálffy János Károllyal s hadsegédjével, a fiatal és tehetséges Pálffy Jánossal még ugyanebben az évben Párkánynál is megverte a török csapatok újra összeverődött maradványait.  Ez lehetőséget teremtett az oszmán helyőrségek módszeres felszámolására. Alig két év leforgása alatt Visegrád, Vác, Érsekújvár és Arad is osztrák-magyar kézbe került. 1686-ban pedig két és fél hónapos küzdelmes ostrom után Pálffyék diadalmasan vonultak be Buda várába.

A következő év nyarán Szulejmán török nagyvezír 40 ezer fős haddal indult Magyarországra, hogy az előző év vereségei után revansot vegyen. A török sereg közeledtének a hírére a császári seregek a Duna mentén délnek indultak, s mikor az ellenséges előőrsök Mohács vonalában összetalálkoztak, hosszas macska-egér játék vette kezdetét.  Szulejmán ugyanis Eszéknél foglalt erős állást, aminek első megtámadása súlyos emberáldozatokat követelt. A két tábor egy teljes hónapig farkasszemet nézett egymással. Hogy kicsalja a magabiztos szultáni hadakat, Lotharingiai Károly egyszerűen elvonult seregével. Szulejmán menekülést gyanítva üldözőre fogta, mire Károly a Mohácstól nem messze fekvő Harsány-hegynél erős magaslati állást foglalva biztosította hadiszerencséjét. A döntő ütközetre itt került sor 1687 augusztus 12-én. A jobb szárnyon Lotharingiai Károly 40 ezer fős hadserege, a balon a Miksa Emánuel bajor választófejedelem 20 ezer katonája így összesen 60 ezer főre rúgott, míg Szulejmán frissen megerősített hada is immár szintén 60 ezer főre duzzadt.

Az összecsapás a szpáhi lovasság balszárny elleni rohamával kezdődött, melyet a választófejedelem puskatűzzel visszavert. Szulejmán janicsárjai eközben védősáncok kialakításával voltak elfoglalva. Lotharingiai Károly értesülve a balszárny küzdelméről menten újracsoportosításhoz kezdett s parancsára a teljes császári hadsereg ellentámadásba lendült. A keresztény páncélos vasas ezredek lovasrohama elsöprő erejűnek bizonyult s a felkészületlen janicsárok félkész sáncaik mögül alig bírták lelassítani azt. A császári lovasság meglepően vitézen és kitartóan küzdött a kialakuló közelharcban a gyalogság megérkezéséig. Szulejmán katonáinak harci morálja teljesen összeomlott és maga a szultán is menekülőre fogta. A császári főhadvezér ekkor helyettesét, Pálffy János Károlyt küldte ki a végső ütés bevitelére, a török csapatok felmorzsolására. Pálffy előbb a Dunának szorította azokat, majd az eszéki sáncok felé menekülők üldözéséhez fogott. Ekkor történt, hogy az alatta szolgáló Pálffy Mihály lovas tábornok két menekülő török puskagolyójától találva János Károly főhadvezér-helyettes szeme láttára holtan zuhant le lováról.

Az ütközet újabb fényes győzelmet hozott a felszabadítóknak, de a hadjárat még korántsem ért véget. A magyar várak egy része még török kézben volt, a bécsi udvar pedig vérszemet kapva (és látva a kiváló alkalmat) Belgrád elfoglalását tűzte ki célul. A Pálffyk “mohácsi tartozásukat” leróva is tovább harcoltak, egyre magasabbra és magasabbra törve, öregbítve ezzel őseik és leszármazottaik nevét.

Utószó

A mohácsi csata a magyar történelem egyik sarokköve lett, egy olyan sorsfordító esemény, ami évszázadokra hatást gyakorolt. Ebben a csatában ott harcolt a magyar nemesség színe java, köztük a Pálffy család egyik sarja is, aki az életét adta a hazájáért. A következő 150 évben a család egyre magasabbra jutott és egyik tagja elégtételt is tudott venni a mohácsi vereségért Nagyharsánynál. Mindvégig hűek maradtak a Magyar Királysághoz és a Habsburg dinasztiához, de mindezt a hazaszeret, a nemzetért való aggódás vezérelte, nem saját önös érdek. Utat mutattak egy sötét időszakban…

(Utószó: Beatj)

Felhasznált irodalom:

B. Szabó János (szerk.) (2006): Mohács, Osiris Kiadó, Budapest

Ifj. Reiszigi Ede dr. (1904): A Pálffyak, in: Borovszky Samu, Pozsony vármegye (Magyarország vármegyéi és városai)

Nagy Iván (1862): Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, IX. kötet, Pest

Tarján M. Tamás, 1526. augusztus 29. A mohácsi csata, in: Rubicon

Uő, 1683. július 14. Kara Musztafa ostrom alá veszi Bécset, in: Rubicon

Uő, 1687. augusztus 12. Győzelem a második mohácsi csatában, in: Rubicon

Thuróczi János (1980): A magyarok krónikája, Európa Kiadó, Budapest

Pálffy Géza (2009): A ​három részre szakadt ország (1526-1606), Kossuth Kiadó, Budapest

Uő, (2009): Romlás ​és megújulás (1606-1703), Kossuth Kiadó, Budapest

Polgár Balázs (2016): Újabb terepkutatás az 1687. évi harsány-hegyi csata helyszínén, Hadtörténelmi Közlemények

Vitéz Lakatos Géza (1937): A második mohácsi csata, Magyar Katonai Szemle