Skócia esetében a legtöbb embernek a vadregényes táj jut az eszébe, a hatalmasnak tűnő felföldek, a hegységek, a zúgó patakok. Ez a vad vidék a harcias kelta törzsek lakhelye volt, akikkel még a római légiók sem bírtak el, pedig többször is próbálkoztak. A harciasságot az 5-6. században megjelent kereszténység tudta egy kis mértékben letörni és békét teremteni a civakodó törzsek és klánok között. A 8. századra négy feudális állam jött létre, amelyek egyesítése a 9. század közepén valósult meg. Skócia viszont születése után szinte azonnal komoly nehézségekkel kellett, hogy szembesüljön. Kelet felől a zsákmányra éhes vikingek jelentek meg, dél felől pedig angol expanziós törekvésekkel kellett számolni. III. Malcolm skót király házassága a szász Margit hercegnővel viszont egy új korszakot nyitott az ország történelmében. A fiatal Margit királynő új színt vitt az országba, és nem mellékesen a Magyar Királyságban született, és rokonságban is állt az Árpád-házzal. Ezekben az években szerezte meg az angol trónt Hódító Vilmos, aki hatalma megszilárdítása után arra kényszerítette a skót királyt, hogy az hűbéresküt tegyen neki.
Az első skót felkelés
Skócia addig tudta megőrizni a függetlenségét, amíg I. Edward angol király meg nem jelent a színen. Nyakigláb Edward egyike az angol történelem legismertebb alakjainak, az angolok szempontjából egy Hódító Vilmoshoz hasonlítható figura, aki igen aktív külpolitikával emelte az országa tekintélyét. Járt a Szentföldön, a nyolcadik keresztes hadjárat résztvevőjeként, majd pedig angol királyként megszerezte Wales-t. Nagy álma az volt, hogy visszatérjen a Szentföldre egy új keresztes hadjárat keretében, amihez viszont szükség volt egy biztonságos hátországhoz, és szövetségesekhez. Itt jött a képbe Skócia, amivel kifejezetten jó viszonyt ápoltak az angolok. III. Sándor skót király (1249-1286) még angliai birtokokkal is rendelkezett, és ilyen minőségben hűbérese volt Edward királynak. Sándor uralkodása vége felé viszont meghalt mindkét fiúgyermeke és a lánya is, így a mindössze 3 éves Norvégiában nevelkedő lányunokája Margit maradt az egyedüli örökös. Margit lett a skótok királynője, ami Nyakigláb Edward számára egy lehetőséget is jelentett. Ugyanis alig egy évvel volt idősebb az angol király fia, így az az ötlet merült fel, hogy a két fiatalt összeházasítják, és ezzel Skócia egyesül Angliával. Nyakigláb már képzeletében a Szentföldön volt újra angol és skót katonák gyűrűjében, de az álmai igen hamar szertefoszlottak. 1290-ben az alig hét éves Margit úton volt haza Norvégiából. A fiatal lány előtt alig pár napos hajóút állt, hogy népe földjére lépjen, de ezt nem adta meg neki a sors, útközben beteg lett, és mire hazaért meg is halt. Ezzel egy komoly történelmi esély szállt a sírba Anglia és Skócia békés egyesítésére, és a nyugalom helyett csak zűrzavart, háborúkat, és olyan ellentéteket hozott a felszínre, amik máig jelen vannak, hatással vannak a jelenkor eseményeire, a skót angol viszonyra.
Skóciában olyan politikai válság kezdődött, amit legjobban az a tény mutat, hogy több mint egy tucat jelölt volt a trónra. Az aspirálók között két király is volt, egyikük a meghalt Margit édesapja II. Erik norvég király, aki felesége, a néhai III. Sándor lánya jogán jelentette be az igényét, de az angol király is rendelkezett skót rokonsággal, így ő is jogosnak érezte az igényét. A két uralkodó mellett a többi jelölt hazai „versenyző” volt, akik közül ketten voltak igazán esélyesek. Egyikük Balliol János, a másik pedig a Bruce-család hatodik sarja, Róbert de Bruce (1210-1295) volt. Ahhoz képest, hogy mennyi versenyző jelent meg a színen, viszonylag hamar, és ami a legfontosabb, hogy vér nélkül sikerült eldönteni a kérdést, Balliol Jánosból lett király 1292-ben. A Bruce-család ebbe viszont nem nyugodott bele, a trón iránti rajongás a család vérébe volt már ekkor igen mélyen ivódva. Ez azért is volt érdekes, mert nem is voltak skótok a család ősei. Az első Bruce egy normann lovag volt, aki Hódító Vilmossal érkezett és szerzett birtokokat Angliában és később Skóciában is. A család legkitartóbbjának viszont a sorban a nyolcadik, Róbert de Bruce (1274-1329) bizonyult, aki a családi hagyományt folytatva szintén a trónra igényt formált.
János király hamar elfelejtette, hogy az angolok támogatásával lett király, és elkövette azt a hibát, hogy ellent mert mondani Nyakiglábnak, aki ezt igen rossz néven vette. Főleg, mikor megtudta, hogy legnagyobb ellenségeivel, a franciákkal is szövetkeztek a skótok. 1296-ban az angol sereg bevonult Skóciába ahol gyakorlatilag vérfürdőt rendeztek. A dunbari csatában szétzúzták a skótok ellenállását, amit követően a skót koronázási ékszerek a westminsteri apátságba kerültek az angol király „hátsója” alá, János király pedig a londoni Tower egy lakosztályát nyerte el „jutalmul”. Skócia élére egy angol kormányzó került, a királyi címmel pedig nem is foglalkozott az angol király, egyszerűen üresen hagyta a trónt.
Skóciában egy 10 évig tartó angol uralom vette a kezdetét, amelyet a skót társadalom teljes egésze megsínylett. Nyakigláb nemcsak megalázta a skótok minden rétegét, hanem maga ellen haragította a helyi nemességet is nem is beszélve az alsóbb rétegekről, ahol igen markáns angol gyűlölet jelent meg az emberek szívében. Az angol király éppen egy francia hadjáratra készülődött, amikor Skóciában az események véres fordulatot kezdtek venni. Két jelentős csoportosulás kezdett kialakulni, amelynek gyakorlatilag a célja is ugyanaz volt, enyhíteni az angol szorításon, megszabadulni az angol király gyámkodásától. Az egyik csoportban csupa főnemesek vettek részt, a legnagyobb családok sarjai, és ide tartozott nyolcadik Róbert de Bruce is. A másik oldalon a köznemesség és a köznép tagjai helyezkedtek el. A két csoport közül a második lépett hamarabb, amikor is a hagyomány szerint William Wallace végzett egy angol főispánnal. Hetek alatt kirobbant a skót felkelés, ami 1297-ben a szeptember 11-i stirlingi csatában érte el a csúcspontját, ahol a majd 11 ezer fős angol sereg katasztrofális vereséget szenvedett. Egy évvel később Nyakigláb Edward egy 12 ezer gyalogost és 2 ezer lovagot számláló sereggel tért vissza. A skótok halogatták az összetűzést, mindent elpusztítva vonultak inkább észak felé, utánuk pedig az egyre éhesebb angolok masíroztak, akik Falkirk mellett végül csak utolérték a skót erőket. Wallace tisztában volt az angol nehézlovasság erejével ezért egy katonai újítással remélte felvenni a harcot az angolokkal. Így születtek meg a schütromok/ sciltromok, amelyek az ókori görög phalanx középkori másolatai voltak. A skót harcosok négy kör alakzatba álltak fel, amelyben az első sorban állók félig térdeltek, a második sor pedig állva, arccal kifelé, a kezében pedig hosszú lándzsát és pajzsokat tartva helyezkedett el. A 3-4 méter hosszú lándzsákból álló védekező formáció képes volt a nehézlovasság rohamának a megállítására. Falkirk dombos vidékén a skótok négy sciltromot hoztak létre, egyenként 1-2 ezer harcossal, azzal a céllal, hogy az angol lovagokat megállítsák. Azzal viszont nem számoltak, hogy az angolok nagy számban hoztak magukkal íjászokat, francia számszeríjászokat, ami sorsdöntőnek bizonyult. A skót gyalogság derekasan harcolt, lepattant róluk az angol lovagok minden rohama, de a skót íjászokat nem védte semmi, azokat le tudták vágni az angolok, míg a skót lovasság máig érhetetlen okokból elhagyta a csatateret. Az egymástól elszigetelten harcoló skót sciltromok eddig a pontig állták a sarat becsülettel, ekkor viszont az angol íjászok és számszeríjászok kezdték ritkítani az alakzatban állókat, ami ellen azok semmit nem tehettek. Amint kezdtek egyre nagyobb rések nyílni a sorok között, úgy csökkent a skótok ereje, lettek egy bátrabbak az angol lovagok. Amikor már eléggé meg lettek puhítva a skótok akkor az angol nehézlovasság mindent elsöprő rohammal tette fel az i-re a pontot. Wallace és Róbert Bruce is alig tudott elmenekülni a súlyos vereség után, de sok skót nem volt ilyen szerencsés.
Az angol király a csata után elfoglalta Annandale várát, ami a Bruce család tulajdonát képezte, majd, mint aki jól végezte a dolgát, a seregével hazatért. A következő években az angolok elfoglaltak több várat is, de a skótokat nem tudták csatára kényszeríteni, a hatalmuk így nem volt teljes, mindössze a kezükben lévő erősségekre, azok környezetére és a skót hűbéreseik területére korlátozódott. 1298 szeptemberében Wallace lemondott a Skócia védelmezője címről, többek között Róbert Bruce javára, és Franciaországba ment, valószínűleg azért, hogy a meglévő skót-francia szövetséget még szorosabbra fűzze. Távollétében más utat nem látván Róbert Bruce 1302-ben inkább békét kötött az angol királlyal. Az angol király helyzete egyre csak erősödött, ezért 1304-ben összehívta a skót parlamentet. Az összegyűlt skót nemesek lették a hűségesküt az angol királyra, aki kivételesen kegyesnek mutatkozott. Kegyelemmel felérő viselkedése ellenére William Wallace és Stirling várának őrsége nem fogadta el a királyi amnesztiát. Ennek meg is lett a következménye, Stirling várát, ha nehezen is, de elfoglalták az angolok. 1305-ben újra összeült a skót parlament, ahol a legtöbb nemes hajlott a békére, és angolokkal való megegyezésre. Egyedül Wallace volt ellene, aki a kontinensről való visszatérte után az országban bujkált. De végzete 1305 augusztusában utolérte, az angolok fogságába került, akik Londonba szállították, ahol egy gyors tárgyalás után különös kegyetlenséggel végezték ki.
Róbert a skótok királya
1306 elejére Skócia egy minden tekintetben egy konszolidált állam képét mutatta, de a mélyben izzottak az indultatok, a helyi nemesség egyre több tagja kezdte kifogásolni az angolok uralmát és magatartását. Ebben a pattanásig feszült légkörben mindössze egy szikrára volt szükség ahhoz, hogy a helyzet változzon. Ezt két ember rivalizálása hozta el. Róbert Bruce és John Comyn egymással versengtek a többi nemes kegyéért, végső céljuk is ugyanaz volt, a skót trón megszerzése. A két nemes korábban harcolt is egymás ellen, ellenkező oldalon álltak a skót felkelés idején. Amikor 1306 elején a skót főnemesek elismerték Edwardot királynak, valami megváltozott. Nem tudni miért, de a két rivális egy találkozott beszélt meg egymással egy ferences templomban. Itt az események viszont hirtelen fordulatot vettek. Nem tudni biztosan, hogy ki rántott először fegyvert, mindössze annyi tudható, hogy Bruce a kardjával leszúrta riválisát. A hangzavarra az emberei is berohantak a templomba és még több sebet ejtettek a földön fekvő főnemesen, és levágták annak minden kísérőjét is.
Ez lehetett az a pont ahol Bruce elhatározhatta az angolok elleni lázadás kirobbantását, és ezt bizonyítja a következő lépése, amikor is embereivel a közeli Dumfries várához lovagolt, ahol az angol király bírái tartottak éppen gyűlést. Bruce megjelent az embereivel és letartoztatott minden angolt. Ekkor jött egy hírnök azzal a hírrel, hogy Comyn még mindig él, és a szerzetesek elkezdték ápolni a súlyosan sérült nemest. Bruce emberei visszamentek befejezni a munkát. Comyn még kapott annyi engedményt, hogy meghallgathatta a feloldozást, aztán viszont a templomban az oltár lépcsőin végeztek vele Bruce emberei. Mai napig nem ismert minden tekintetben a gyilkosság minden részlete, leginkább a miért az, ami mai napig nagy kérdés. Az angolok szerint Bruce eleve azért csalogatta tárgyalási szándékot színlelve a riválisát a templomba, hogy végezzen vele, míg a skót krónikák szerint együtt akartak szövetségben az angolok ellen fellázadni, azonban kiderült menet közben, hogy Comyn elárulta az ügyet, és ezért kellett meghalnia. Mindenesetre abban biztosak lehetünk, hogy nem volt eltervezve a gyilkosság, főleg nem egy szent helyen, egy templomban akarták volna azt végrehajtani, mert a vallásos emberek szemében ez egy elítélendő tettnek számított. Guinsborough-i Walter tudósítása szerint Bruce és Comyn „bizonyos mindkettőjüket érintő ügyek” megbeszélése miatt találkozott. A találkozón Bruce kérdőre vonta Comynt, hogy az miért hangolja ellene folyamatosan az angol királyt. Ez számára nagy veszélyt jelentett, hiszen könnyen a birtokaiba kerülhetett riválisa mesterkedése. A régóta meglévő múltbeli sérelmek késztették arra Bruce-t, hogy megtámadja politikai ellenfelét. Ebből a szempontból nem gyilkosság történt, hanem egy dulakodás, ami véres eseményekbe torkolt.
Róbert Bruce ekkor a harmincas éveinek az elején járt még mindössze, de jelentős katonai tapasztalatokkal rendelkező főnemes volt, akit viszont érdekei mindkét oldalhoz húzhatták, ugyanis Skóciában és Angliában is rendelkezett birtokokkal. Az angolok ellenségeként kezdte politikai pályafutását, aminek a csúcsaként 1298-1300 között Skócia egyik protektora volt. Két évvel később viszont már az angolok szolgálatában lévő kormányzatban vállalt szerepet. Lehet ezt árulásnak tekinteni? A későbbi események tükrében semmiképpen sem, inkább a hazájára és népe, családja sorsáért való aggódás vezérelte cselekedetnek. Ezt találta a legcélravezetőbbnek, hogy megvédje a szeretteit. A gyilkosság után hat hétbe került az, hogy Bruce eljusson a tényleges lázadásig és skót királlyá koronáztassa önmagát, ami a nyílt lázadást jelentette. Egyes angol források szerint ebben az időben amellett, hogy igyekezett minél több követőre szert tenni, de tárgyalásokat folytatott az angol királlyal is, minden bizonnyal puhatolózott, hogy miként lehetne esetleg elsimítani a gyilkossági ügyet. Wishart Glasgow püspöke kulcsszerepet játszott ebben pár hetes időszakban, Bruce-t feloldozta bűnei alól (beleértve a szent helyen történt gyilkosságot), felmentette az angol királynak tett hűségeskü alól, és mindezek már egy elfogadható vezetővé is tették a skótok számára. 1306 március 25-én, egy rögtönzött ceremónián koronázták királlyá Róbertet, de csak igen kevés támogatta vett rajta részt, a nemesség és az egyház jelentős része távol maradt, inkább csendes szemlélőként várták, hogy mi lesz az egészből.
A második skót felkelés
Nyakigláb Edward a történések hallatán azonnal egy sereg felállítása mellett döntött, amelyet a fiára a walesi hercegre bízott. A sereget csak névlegesen vezette az örökös, valójában apja tapasztalt hadvezérei voltak az igazi „főszereplők”. Az angol sereg Skóciába érve elfoglalta Lochmabent, Bruce egyik várát, majd folytatva útját egyesült a Perth-ben állomásozó többi angol erővel, ahol 1306. június 19-én legyőzte a skót erőket. Róbert Bruce 1306. augusztus 11-én Darly mellett újabb súlyos vereséget szenvedett, ami szinte a felkelés végét is jelentette. Bruce csak nagy nehézségek árán tudott elmenekülni, legtöbb támogatója az életét vesztette, felesége, lánya, nőrokonai mind angol fogságba kerültek, három testvérét pedig kivégezték az angolok. Más ember mindezen csapások hatására feladta volna a további küzdelmet, de Róbert Bruce-t nem ilyen fából faragták. 1306/1307 telét az ír partok közelében lévő Rathlin szigeten bujkálva töltötte, ahol az egyik legenda szerint unalmában egy a barlangban élő pókot figyelt meg, amint többszöri próbálkozás után tudta csak hálóját megfonni. A történet szerint ez a „jel” segített neki dönteni abban a kérdésben, hogy folytassa-e a harcot.
1307 tavaszán rejtekéből visszatérve maga köré gyűjtötte megmaradt kevés hívét, ami nagyon hamar az angolok fülébe jutott, akik Aymer de Valance parancsnoksága alatt csapatokat küldtek a skót király kézre kerítésére. De az a pár hónap alatt, amíg Róbert Bruce-nak volt ideje gondolkozni, egy új taktikát dolgozott ki az angolok legyőzésére. Tisztában volt az erőviszonyokkal, és azzal a ténnyel, hogy az angol nehézlovasság olyan fölénnyel rendelkezik, amivel szemben a skótoknak vajmi esélyük volt, így a gerillahadviselés maradt az egyedüli járható út a felkelés folytatása mellett. Ennek szellemében lett átalakítva a skót sereg is, mely könnyen mozgósítható emberekből szerveződött, akik élték a békés hétköznapi életüket, amit egy vezényszóra felcseréltek a fegyverre, ha jött a parancs. Az angolokkal szemben a meglepetésre épülő gyors rajtaütések, rövid hadjáratok, a felperzselt föld taktikáját vetették be. Ezzel szemben az angol lovagok tehetetlenek voltak, nem rendelkeztek olyan mozgékonysággal, hogy követni tudják a skótokat. Az angol ostromtechnika is sokkal fejlettebb volt, hosszabb távon egy skót vár sem tudott ellenállni egy ostromnak, ezért az új taktika szellemében hanyagolni kezdték az erős kővárakat, vagy üresen hagyták őket, vagy eleve használhatatlanná tették azokat az angolok számára. A várak helyett a természet adta védelmet részesítették előnybe, így az erdőségek mélye, a barlangok, eldugott völgyek lettek a skót ellenállás fészkei. A legfontosabb cél az angolok folyamatos zaklatása lett, így tartva állandó készültségbe a megszállók helyőrségeit. Bruce ennek érdekében ott volt mindenhol, személyesen vezette embereit, ügyelt a terepviszonyok alapos feltérképezésére. Mindezekre nagyon is szükség volt, mert egyetlen komolyabb vereség az újabb skót felkelés végét jelenthette volna, nem voltak készen egy sorsdöntő ütközetre.
1307 áprilisában az angolok megpróbálták bekeríteni Bruce kicsiny seregét, de a skótok egy szűk völgybe vonultak vissza, ahol kihasználva a terep adta lehetőségeket, apró támadásokkal kezdték zaklatni az angolokat, aminek a vége az lett, hogy kiverték őket a völgyből. Alig egy hónappal később május 10-én Loudoun Hill mellett találkoztak újra a skótok az angolokkal. A terület egy lápos, mocsaras vidék volt, egy keskeny száraz rész volt mindössze, amit viszont könnyebb volt megszállni a védőknek. A támadó angol nehézlovasok számára ez csak hátrányt jelentett, nem használhatták sem számbeli sem taktikai előnyüket. Bruce 600 gyalogos lándzsását egy szoros védekező alakzatba rendezte, míg a serege előtt egy árkot ástak ki kihegyezett karókkal ellátva, gondosan álcázva. Az angolok erejük tudatában megrohamozták a skótok állásait, de a csapdák és a skót lándzsaerdő megállásra késztette a támadókat. A sziklaszilárd védelem miatt az angol sorok összetorlódtak, ami miatt a hátsó sorokban pánik tört ki, ami tovább terjedt a sorok között, magával ragadva a teljes angol sereget. Katonai szempontból nem volt nagy győzelem, de erkölcsi szempontból óriási jelentősége volt, megerősítette a skótok elszántságát, hitet adott a folytatásra. A győzelemnek volt egy komoly politikai hatása is, mert amint eljutott annak híre az angol király fülébe, azonnal nyeregbe szállt, hogy személyesen vezesse hadait, és törje le Róbert Bruce „lázadását”. A már idős szervezet viszont nem bírta a hetekig tartó utazásokkal járó fáradalmakat, így a skót határhoz közeledve a király előbb ágynak dőlt, majd 1307. július 7-én meg is halt. A sereg vezetését az örököse II. Edward (1307-1327) vette át, aki szinte semmiben sem hasonlított karakán apjára. A későbbi krónikások szerint homoszexuális hajlamai is voltak királynak, még arra nézve is voltak tippek, hogy ki volt a „szeretője”. Annyi év távlatából már nehéz igazságot tenni, de mindenesetre az tény, hogy a királynak felesége, gyermekei voltak, a szeretőnek tartott barát is rendelkezett saját családdal, továbbá még egy törvénytelen fia is született II. Edwardnak, és még arról is szóltak az udvari pletykák, hogy saját unokahúgát is elcsábította. Mindezek tükrében inkább kitalációnak lehet minősíteni a későbbi szerzők állításait, akik ezzel a ténnyel inkább az uralkodásra nem túl alkalmas királyt próbálták ilyen rossz színben feltüntetni. Apjával ellentétben Edwardnak nem voltak komoly katonai tapasztalatai sem ambíciói, ami meg is mutatkozott a későbbi években. A trónra kerülése után három évig a skót határ közelébe sem ment, rábízta az ügy intézését az angol főnemesekre. Róbert Bruce számára ez az új helyzet igen kedvező volt, amit ki is használt. Seregét észak felé fordította, Skócia belsejébe vezette, az őt nem támogató skót nemesek ellen indított támadást, plusz a még skót földön lévő kisebb angol helyőrségek is sorra kerültek. Az 1308 végéig tartó hadjárat sikerrel zárult, a skót társadalom többsége Bruce mellé állt.
A skót-angol határ vált a csatározások fő színterévé, ahol még számos vár angol kézen volt, továbbá a nemesek hovatartozása is igen ingadozó volt, mert igen soknak voltak birtokai a határ mindkét oldalán. 1310-ben kezdtek a skót támadások egyre veszélyesebb színezetet ölteni, ami következtében II. Edward végre komolyabb lépésre szánta el magát. Hadba hívta az angol nemeseket, de mindössze 1.700 lovas és vagy 3 ezer gyalogos gyűlt csak össze, ami komolyabb hadjáratra kevés volt, de ahhoz elég, hogy elvegye a skótok kedvét egy ütközet vállalásától. Az angol sereg mélyen behatolt a skót területekre, egészen Glasgow vonaláig, majd visszafordult le a skót határig. Bruce csapata viszont az egész hadjárat közben végig zaklatta az angolokat. Bármely kisebb angol csapat, ami leszakadt a főseregtől azonnal skót támadásnak volt kitéve. 1311-ben Piers Gaveston vezetésével egy kisebb angol hadsereg vonult Skóciába Perth és Dundee erődjei környékére. Bruce még ezt a kisebb sereget sem támadta meg, tisztában volt az erőviszonyokkal, taktikáját is megváltoztatta, még a kisebb összetűzéseket is elkezdte kerülni, és helyette a kitérésékre alapozta stratégiáját. Ez azért bizonyult hosszú távon sikeresnek, mert az angol király annyi bel-és külpolitikai gonddal küszködött, hogy nem tudott hosszabb távon a skót eseményekkel foglalkozni, nagyobb csapatokat állomásoztatni az országban, így 1314-ig nem is ment személyesen a skótok ellen, de még komolyabb erősítés küldésére sem volt képes. A skótokat ez természetesen csak egyre magabiztosabbá és bátrabbá tette, és elkezdtek betörni angol területekre, aminek az lett a vége, hogy a helyi angol nemesek, vagy egyházi méltóságok inkább hajlandóak voltak fizetni azért, hogy hagyják őket békén. Az angolok célja a Skócia központi részében lévő nagyobb várak megtartása lett, amihez jöttek a skót-angol határ mentén megszállt várak. Ezzel az volt a baj, hogy az angolokat a védelemre kárhoztatta, ami komolyabb utánpótlás, erősítés nélkül egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Bruce testvére sem tétlenkedett, betört Észak-Angliába, ahol kifosztott pár települést, de még a durhami vásár is a skótok áldozata lett. II. Edward már arra is hajlandó volt, hogy francia közvetítésével próbáljon fegyverszünetet kötni a skótokkal, de a tárgyalások megfeneklettek, így a háború folytatódott. Róbert Bruce Perth ostromába fogott 1313 januárjában, ami első talán nehéz feladatnak bizonyult volna, tekintettel arra a tényre, hogy semmiféle komolyabb ostromeszközzel nem rendelkeztek a skótok. Ezért is kellett a siker érdekében furfangosnak lenni a skótoknak, akik pár napos ostrom után visszavonulást színlelve abbahagyták Perth ostromát, de éjjel visszatértek pár ostromlétra társasságában. Pár tucat katona azok segítségével beosont a várba, kinyitotta a kapukat, amit követően a beözönlő skótok lekaszabolták az igazak álmát alvó angol helyőrség katonáit. Az angolok skóciai hatalma a megsemmisülés határán egyensúlyozott. Ez főleg akkor lett világos II. Edwardnak is, amikor Róbert Bruce egyik hadvezére, Thomas Randolph ostrom alá vette Edinburgh várát 1314 januárjában. Ha ez nem lett volna még elég, akkor még ehhez jött az a tény, hogy James Douglas alig hatvan emberével, csellel elfoglalta Roxburgh várát, amely az angolok fontos dél-skóciai erődítménye volt. A vár őrsége 1314. február 17-én húshagyó keddet ünnepelte, amikor a skótok fekete köpönyegekbe öltözve felmásztak a várfalon létrák segítségével, majd rátámadtak a várőrségre. A következő állomás Stirling vára volt, amely az egyik legerősebb várnak számított Skóciában.
Róbert Bruce testvére Edward vezette a vár ostromát. A védőkkel sikerült egy megegyezést tető alá hozni, ami értelmében amennyiben 1314. június 24-ig a várat az angolok nem mentik fel, akkor a védők szabad elvonulás fejében átadják a skótoknak. Ez már olyan kényszerhelyzet volt, amely mindkét felet cselekvésre ösztönözte, egyértelmű volt, hogy a következő hónapok eseményei fogják eldönteni a skótok sorsát. Az angolok akkora sereget állítottak fel, ami számban a korábbi évekhez képest igen csak tekintélyes volt, 16 ezer angol, 5 ezer walesi gyalogos és legalább vagy 2 ezer nehézlovas állt készen a hadjáratra. A korábbi évek keserű tapasztalatai nyomán az angolok hatalmas mennyiségű utánpótlást vittek magukkal a szárazföldön meg hajókon is. Róbert Bruce kb. 10 ezer fős sereget tudott toborozni, amely egészen más képet mutatott, mint a sokkal jobban felszerelt angol. A skótok fő fegyvere egy hosszú pika vagy lándzsa és harci szekerce meg kard volt, ami mellett igen kevés skót rendelkezett láncinggel, vagy bármilyen más védőfelszereléssel. A skót lovasság pedig csak közönséges hátaslovakat használt. Az angol „felmentő” sereg 1314. június 22-én, a kijelölt határidő előtt két nappal ért Falkirkhez, nem messze Stirlingtől. Abba a hitben voltak, hogy a skótok a korábbi évekhez hasonlóan nem mernek majd csatát vállalni. Róbert király viszont állást foglalt a Bannonckburn vízfolyás közelében, egy olyan helyen ahol mocsaras terület is védelmezte a skótok állásait. Június 23-án vasárnap itt, egy erdő szélén sorakoztak fel a skót erők, amelyek három vagy négy nagyobb gyalogos alakzatból álltak, a lovasság száma viszont igen minimális volt. A bannonckburn-i csata egy 300 fős angol lovas egység mozdulatával indult. Az egység Stirling felé próbált elvonulni, amikor ezt meglátva az egyik skót schiltrom parancsnoka az egységével kijött az erdőből és állást foglalt a nyílt mezőn. Az lovasok nekimentek a skót gyalogságnak, de gyalogság nélkül csak könnyű prédát jelentettek, sorba ledöfték az angolokat a lándzsások.
Az angol lovasok visszamenekültek a fősereghez, amely időközben szép lassan elérte Róbert Bruce főerőinek a vonalát. Az angol támadás viszont lepattant a skótok ellenállásán, ezért II. Edward inkább visszavonta az egységeit, másnapra halasztotta a mindent eldöntő csatát. Az angolok tábort vertek, és másnap reggel csodálkozva vették észre, hogy a skótok nemhogy kereket oldottak az éj leple alatt, hanem három nagy alakzatba fejlődve támadásra indultak a nagyobb angol erők ellen. Az angoloknak gyorsan kellett cselekedniük, sem idejük, de még csak elegendő helyük sem volt arra, hogy rendezett alakzatban felsorakozzanak. Szinte egyetlen hatalmas embertömeget alkottak. A skót schiltromok közeledését az angol előőrs egy gyors támadással próbálta fékezni, de nem sok sikerrel.
Mindössze annyi időt tudtak nyerni amennyi az íjászok csatasorba állására volt elég. Az íjászok pusztító nyílzáport zúdítottak a skótokra, amelyre válaszul Róbert király parancsára vagy 500 skót lovas katona intézett rohamot az íjászok ellen, ami sikeres volt. A csata központjában a skót támadás összepréselte az angolokat, ami miatt azok nem tudták érvényesíteni számbeli fölényüket. A gyalogosok a lovasokkal összekeveredve tömörültek a Bannockburn patak medrében, ahonnan egyre kevésbé volt menekülés. Az angol királyt a testőrsége inkább kimenekítette a forgatagból és Stirling vára felé kezdtek vágtatni. Az egyszerű katonák nem voltak ilyen szerencsések. Sokan vízbe fulladtak, vagy a skót fegyverektől vesztek el.
A skót gyalogosok tovább folytatták a támadást és az angol tábort is letarolták, magyarán kifosztották. A skótok királya a lovasságával II. Edward nyomába eredt, akit viszont meglepetés ért Stirling váránál. Philip Mowbray a vár parancsnoka ugyanis nem engedte be a saját királyát a várba, mondván, hogy nem tudja garantálni a biztonságát. Ebben volt is igazság, hiszen ha a skótok újra ostrom alá vették volna a várat, akkor igen hamar fogság lett volna a vége a „dalnak”. Edward így kénytelen volt tovább menekülni a biztonság felé, ami egyre nehezebben ment a fáradt lovak miatt. Kísérete lemaradó kimerült tagjait az üldöző skótok apránként levágták, de a király megmenekült. Alig maroknyi testőrrel, de elérte Dumber várát ahonnan hajóval indult vissza Angliába. Az angol katonák nem voltak ilyen szerencsések, akik túlélték a csatát, azok sem voltak biztonságban, a hazafelé való út során egyenként vagy csapatokba verődve próbálkoztak hazajutni, de nem sok sikerrel. A csata utáni napon Stirling vára is megnyitotta a kapuit így teljessé téve Róbert Bruce győzelmét. A következő hónapokban a skót király a csapataival egy sor várat foglalt vissza az angoloktól, és azokat le is rombolta, hogy ne tudják újra azokat az angolok használni.
A következő lépcsőfok II. Edward békére való kényszerítése volt, ami igen nehéz feladatnak ígérkezett. Mivel az angol király erre nem volt hajlandó, Bruce 1315-ben Carlisle várát vette ostrom alá, míg testvére átkelt Írországba, oda is áthelyezve a harcokat. Megpróbálkozott a háború kiterjesztésével is, ebben Wales nemesire próbált támaszkodni, azokat akarta rávenni egy lázadásra, de süket fülekre talált. II. Edward a pápa segítségét kérte, aki megpróbált közvetíteni a felek között. Róbert Bruce egy nagyon egyszerű feltételt szabott mindössze, a skót királyi címének és így Skócia önállóságának az elismerését. Mivel javaslatára nem választ kapott 1318-ban elfoglalra Berwick várát, ami az utolsó angol kézen lévő erősség volt Skócia földjén. Mivel ebben az évben Írországban a testvére súlyos vereséget szenvedett, ami az életébe is került, a skót-angol határvidék lett az egyetlen frontvonal. 1319 nyarán az angol király egy kb. 10 ezer fős sereggel Berwick visszafoglalására indult. A sereg ostrom alá vette a települést szárazföldön és tengeren is, arra számítva, hogy a skótok majd megpróbálják felmenteni. Azonban Róbert Bruce inkább Észak-Anglia pusztítására küldte a seregét, ami sikeresnek bizonyult, mert egy kisebb angol sereget sikerült megverni, aminek hatására az angol fősereg felhagyott az ostrommal.
Az angol király inkább visszavonult és kétéves fegyverszünetet kötött a skótokkal. 1320-ban az arbroath-i deklarációban a skót bárók, földbirtokosok és a társadalom zöme kijelentette, hogy hűséges marad Róbert Bruce-hoz és a skótok igazságához. “Ha csak százunk marad is élve, sohasem hajtjuk fejünket az angol iga alá. Nem a dicsőségért, a vagyonért vagy a rangért harcolunk, hanem a szabadságért és csak a szabadságért, amelyet becsületes ember csak holtában adhat fel.”- fogadták meg a skótok. A kétéves fegyverszünet lejárta után 1321 elején a skótok folyatták betöréseiket Anglia területére. Időközben azonban Angliában összeesküvés és lázadás bontakozott ki a király ellen, amelynek résztvevői a skót királlyal is szövetkeztek. Még ebben az évben tekintélyes angol sereg gyülekezett Newcastle mellett, majd Edinburgh felé vette az útját. II. Edward hadjárata igen rosszul alakult, hadserege élelem nélkül maradt, így a király visszavonult, a felderítésre kiküldött lovasságát pedig lesből támadó skót egység semmisítette meg. A hadsereg éhségtől szenvedve, rendezetten menetelt vissza Newcastle felé, ahol a király feloszlatta éhező gyalogos csapatait, ő pedig bárói és lovagjai élén York felé indult. Ez komoly lehetőséget jelentett, amit Róbert Bruce nem is hagyott ki. Üldözőbe vette az angol királyt, York közelében utol is érte, ahol sikerült legyőzni az utóvédet. Eduárd a teljes hadtáp és jó néhány lovagja önfeláldozása révén tudott csak megmenekülni a skótok elől. 1323 májusában Bishopstorpe-nál tizenhárom évre szóló fegyverszünetet kötött a két fél, elismerték a két ország közötti korábbi határt, és csapataikat visszavonták. Skócia státuszát nem érintette ugyan az egyezség, de legalább véget vetett a két nemzet hosszú évek óta tartó háborújának. A pápa viszont elismerte Róbert Bruce királyi címét 1324 januárjában, de ennek ellenére a békekötés Angliával elmaradt. 1327-ben II. Edwardot a saját családja megbuktatta, aminek eredményeképpen a fia, III. Edward lépett az angol trónra, aki egy rövid skóciai határháború után 1328. március 27-én békét kötött, amelynek értelmében elismerte a Skót Királyság függetlenségét és Róbert Bruce királyi címét.
Több évtizedes harc után Róbert Bruce megérte, hogy fiatalkori dédelgetett álma valósággá váljon, ténylegesen skót király váljon belőle, akit a pápa, és ami a legfontosabb, hogy az angol király is elismert. Az utódlással nem volt gondja, mert két feleségtől vagy egy tucat gyermeke született, akik között fiúk is voltak, így a legidősebb Dávid képében ez a kérdés meg volt oldva. De a sors abban a tekintetben nem volt kegyes a skót királlyal, hogy munkája gyümölcsét mindössze egy évi élvezhette, mert 1329. június 7-én hosszú, évekig tartó betegeskedés után, leprában halt meg. Teste a dumfermline-i apátság került elhelyezésre, míg szívét egy híve megpróbálta eljuttatni a Szentföldre, de soha nem ért el oda. A legenda szerint a szív túlélte a viszontagságos utazást, és „hazatalált”, ami után egy másik apátságban került elhelyezésre. Alakja a skót nemzeti függetlenség szinonimája lett, egy példakép vált belőle, az elnyomás elleni harc hőse, akinek kitartása elhozta a skót függetlenséget, és megmentette az országot az angol elnyomástól. A későbbi események tükrében mindössze időt nyert Skócia számára, az angol bekebelezés csak megvalósult pár évszázaddal korábban, de ez már nem az ő hibája volt…
Felhasznált irodalom:
Grúber Károly (2000): Macbethtől Sean Conneryig. A skót nacionalizmus politikatörténeti vázlata, Magyar Kisebbség – 6. évf./19. sz.
Fábián Teréz (szerk.) (1999): Európa uralkodói, Maecenas kiadó
http://skyelander.orgfree.com/bruce2.html
http://www.bbc.co.uk/scotland/history/articles/robert_the_bruce/
https://www.britannica.com/biography/Robert-the-Bruce
https://www.thoughtco.com/robert-the-bruce-biography-4174540
Klaniczay Gábor (szerk.) (2005): Európa ezer éve: a középkor I-II., Osiris, Budapest
Neil Oliver (2010): Skócia történelme, General Press, Budapest
Pósán László – Veszprémy László (2016): Elfeledett háborúk, Zrínyi Katonai, Budapest