Józef Zachariasz Bem: I. rész

„Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, 
de leghatalmasabb mégis az igazság.”   Babits Mihály: Áldás a magyarra.

Ajánlom ezt az írást Mályi Bem József utca lakóinak, a konok magyaroknak.

Egy remek lengyel katona, egy magyar tábornok, akinek életét a legvakmerőbb, első sorokból vezényelt harc jellemezte. A következő két írásomban Józef Zachariasz Bem, a harcos, a magyarrá lett hazafi arcélét próbálom a kedves olvasó előtt felfedni.

Származását tekintve cseh nemesi családba született 1794-ben, Tarnowban. Tanulmányait Krakkóban, majd a varsói Tüzér és Műszaki Iskolában végezte. Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratában, mint tüzér hadnagy vett részt. A lengyelek ekkor szinte az ördöggel is képesek lettek volna szövetséget kötni, ha az visszaadja Lengyelország függetlenségét. Danzig védelméért a francia Becsületrenddel tüntették ki. 1815-ben belépett az orosz fennhatóság alatt álló Kongresszusi Lengyelország hadseregébe, ekkor már százados volt. 1819-től a varsói tüzériskola tanára lett, ahol különösen a kor legmodernebb fegyverével, a röppentyűk tökéletesítésével is foglalatoskodott.

A novemberi felkelés.

A lengyel testvéreink a forradalmaikat a hónapokról különböztetik meg, nem arról, melyik évben történtek. A novemberire 1830-ban került sor, amikor Varsóban a Kongresszusi Lengyelország hadseregének fiatal tisztjei Piotr Wisocky vezetésével fellázadtak az orosz uralom ellen. Hamarosan a lengyel társadalom széles körei csatlakoztak a felkeléshez, amely átterjedt Litvániára, Nyugat-Fehéroroszországra és Ukrajna egyes területeire is. Bem – ekkor már őrnagyként- előbb 1831 áprilisában az iganei, majd májusban az osztrolenkai csatában járult hozzá az Ivan Paszkevics vezette cári hadsereg legyőzéséhez. Különösen ez a második ütközet alapozta meg Bem hírnevét. A többszörös túlerőben lévő, és a lengyelek bekerítésére készülő orosz erőket sikerült legyőzniük. Az őrnagyunk maga vezette és irányította a tíz ágyúból álló könnyűlovassági ütegét, teljesen szétzúzva a támadó orosz csapatokat. Jan Skrzynecki tábornok még ott a csatamezőn, a füstölő ágyúcsövek mellett léptette elő ezredessé. Két hónappal később pedig már tábornok volt. Ezek a nagyszerű győzelmek sem tudták megakadályozni a lengyel ügy bukását (ugye milyen ismerős?). A szabadság eszméje elbukott, Bem pedig Párizsba emigrált, ahol megírta emlékiratait, a „Lengyelország nemzeti felkeléséről” címmel.

A tétlenség és a nyugati emigráció után 1848-ban Bécsben érte a forradalom. Magyarországra igyekezett, ahol egy lengyel-horvát légió felállítását tervezte. Wenzel Messenhausen kérésére viszont Bécs katonai parancsnoka lett. A város eleste után álruhában előbb Pozsonyba szökött, majd november harmadikán Pesten jelentkezett szolgálattételre Kossuth Lajosnál. Mivel abban a pillanatban parancsnoki beosztás nem volt üresen, így Nagyszombatra vezényelték, Guyon Richárd dandárjához tanácsadóként. Hamarosan visszarendelték Pestre, hiszen lengyelként itt tudott a legjobban hasznára lenni Wysockynak, aki már szervezte a magyarországi lengyel alakulatokat. Bem még a párizsi emigrációja alatt került ellenséges viszonyba a Lengyel Demokrata Társaság tagjaival – hogy miért, azt nem tudjuk – akik a kezdetektől ellenségesen fogadták a tapasztalt és karizmatikus katonát. Ez az ellentét odáig fajult, hogy Ksawery Kolodziejski a légió egyik önkéntese merényletet kísérelt meg ellene. Az indulatok elsimítva Kossuth következetesen minden lengyelt elvezényelt a fővárosból. Így került Bem a szinte teljesen szétzilált, és a tartományból kiszorított Erdélyi Hadsereg élére, amely éppen a Csucsai-szorosnál tartózkodott.

„ Mi ne győznénk, hisz Bem a vezérünk…”

A helyzet valóban megváltozott, amikor Bem átvette a csapatok felett az irányítást. Beteges szikár embernek írták le a kortársai, de a lelkében valamilyen hihetetlen tűz lobogott. Példamutatása, bátorsága szinte átragadt a katonáira. Ennek jegyében visszaverte az erdélyi osztrák csapatokat, amit Puchner tábornok vezetett, és ellentámadásával karácsonyra elfoglalta Kolozsvárt. Ezzel a sikerrel biztosította kelet felől az Alföldet, így a Pesten szorongatott magyar kormány Debrecenbe tudott költözni. 1849 januárjában felszabadította a Székelyföldet, és pótolta a veszteségeit. A székelyek rajongásig szerették őt, és azt, amit képviselt. A hegyvidéki terepen a meglepetésszerű támadások, a tüzérség kiemelt szerepe olyan parancsnokká tette, akit az emberei a halálba is követtek volna.

Az erdélyi menetelés folytatódott. Nagyszeben bevétele után osztrák kérésre a jóval – még Paszkevics megérkezése előtt- korábban megkezdett orosz támadással bekerítették a seregét. A fáradt magyar sereg, amit immáron VI. Honvéd Hadtestnek neveztek, télvíz idején kimerülten kitört a gyűrűből, majd a február 4. és 8. közötti vízaknai vereség után Dévánál gyülekezet. A forradalom ügye országszerte válságosra fordult. Honvédeink a Tiszához hátráltak Windischgrätz támadása elől. Ha a császáriak Erdélyből is kitörnek minden elveszett. A Sztrigy délről folyik észak felé, és Piskinél ömlik a Marosba. A visszahúzódó Bem, és a támadó Puchner között egy híd állt, ami a magyar hadtörténelem egyik legfontosabb átkelője lett. De 1849. február kilencedike hajnalán még minden csendes volt…

Forrás:

Bánlaky József – A magyar nemzet hadtörténelme

Ny.Gy.