Középkori vírusok és betegségek
Talán nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom az idei pandémia, a koronavírus-járvány az egyik nagy kihívás, ami az emberiséget válaszút elé kényszeríti. De ahogy manapság is tanulunk a krízishelyzetekből, ahogy ma maszkot hordunk és igyekszünk túlélni egy mostanra már jóval ismertebb betegséget, ez így volt a középkorban is, azzal a kivétellel, hogy korántsem volt annyi gyógyszer – sőt, egyáltalán nem voltak. Fókuszban: a középkori orvostudomány.
Aki látta az orvosdoktor című filmet, egész jó képet kaphat a középkori orvoslás állapotairól.
A középkori orvoslásnak azonban volt egy nagy hátránya, mellyel érdemes elkezdeni a cikk bemutatását. Az emberi test ismeretének hiánya ugyanis annyira jelentős momentum az egész orvoslás történetében, ami mellett nem mehetünk el.
Mivel nem voltak pontos anatómiai ismeretek, így számos betegségről, mint amilyenek a gyulladások egyáltalán nem voltak pontos ismereteik.
Jó példa erre a görvélykór esete, ami tulajdonképp a nyaki mirigycsomóban létrejövő gyulladás, leginkább a mai tuberkulózishoz hasonlított. Olyannyira nem voltak ismeretében a betegségnek, hogy úgy hitték, csak is a felkent királyok szent érintése – különösképp a Capetingek és Plantagenetek – képesek akár érintésük által meggyógyítani a betegeket.
Persze azért ennél voltak jóval súlyosabb betegségek. Ott van például az orvosdoktorban is bemutatott pestis, amire nem találtak „ellenszert” egészen a reneszánsz felbukkanásáig. Ugyanis ekkor vették elő az ókori nagy szerzők műveit, és kezdték el lefordítani (igaz az arabok ekkor már jóval előrébb jártak a „klasszikusok” ismeretében). És hogy miért hozom fel a pestist? Azért is, mert a középkori ábrázolásokból tudjuk, hogy ez ellen a járvány ellen is maszkokkal védekeztek, bár igaz a maszkviselésével szemben volt egy jóval groteszkebb hagyomány: a haláltánc. Középkori ábrázolások szerint annyi áldozata volt a pestisnek, mintha a halál folyamatosan táncolna az emberekkel, egészen addig, amíg el nem haláloznak ténylegesen. A középkori pestis akkora áldozatokat szedett, hogy a középkori Európa lakosságának több mint egyharmadát elvitte.
De most a lényeg.
Hogy nézett ki egy középkori „orvoslás”?
Ennek én két típusát tudnám megkülönböztetni. Azt, amit az egyház is elfogadott, és azt, ami tabu volt. Utóbbiról könnyebb beszélni, mivel ők voltak a vajákosok – nem, nem Henry Cavill! A vajákosok tulajdonképp női javasasszonyok voltak (hiszen a férfiak a harcmezőt járták, tehát az ilyen „alantos munkát”, mint az erdők amúgy szakszerű ismeretét a nőkre hagyták), akik az erdőt járták, és különféle gyógynövényeket szedtek, majd ezeket használták fel orvosságként.
Ezzel szemben az inkább papi rendhez tartozó orvosok – ugyanis az egyház végezhetett boncolásokat, például bűnösök holttestén – egészen más módszereket használtak. Nyilván itt most nem a boszorkányüldözésekre gondolok, hanem azokra az orvosi módszerekre, amiket ismerünk a középkorból.
Az egyik leginkább ismert módszer nem más volt, mint az érvágás. Ilyenkor a „szenvedő” félen egy mély vágást ejtettek, mivel úgy gondolták, ilyenkor távoznak a rossz szellemek a testből, melyek a betegségekért felelnek. IV. István magyar király haláláról például egy görög szerző említi, hogy megmérgezik, majd mikor a király elkezd rosszul lenni, eret vágnak rajta, a szokás szerint. Ezután, a sebbe mérget kentek, majd így varrták össze. Végül a király ebben a másodszori mérgezésben halálozott el.
Azonban nem ezek voltak az egyedüli erőfeszítések a beteg javulásának érdekében. Próbálták különböző szerekkel bevont rongyokkal a lázakat csillapítani, hogy enyhíthessék a tüneteket. Mátyás király haláltusájakor megjegyzi a humanista, Bonfini, hogy a királyné, Beatrix, mikor látta, hogy a király állapota romlik, igyekezett őt lelkileg megnyugtatni, például kedves szavakat súgva a király fülébe.
Nyilvánvalóan voltak az érvágásnál kevésbé humánusabb módszerek. A sebek gyógyítására például a bevett szokás a felhevített tűz volt, mellyel kiégették a sebet. Ha viszont büntetni akartak, az égő fémet használhatták kínzásokra is. A középkori váradi regesztrum lejegyzi az istenítéletek szokását. Ha egy illető bizonyítani akarta bűntelenségét, forró vasat tettek a kezére, majd „lepecsételték”, ami annyit jelentett, hogy egy vastag fáslival betekerték a vasat. Mikor letelt a kiszabott idő (például egy hét), amit a gyógyulásra hagytak, akkor megnézték. Ha a seb szépen begyógyult, azt úgy fogták fel, mint a bűntelenség jelét. Ha viszont, a seb nem gyógyult, akkor az illetőt akár meg is ölhették.
Viszont ha azt mondanám, hogy itt megállt az orvostudomány, akkor hatalmasat tévednék. Ott van a törött csontok esete. Néhányszor, amikor egy-egy végtagot amputálni kellett, mivel az illető mondjuk harci sérüléseket szerzett, akkor fa-implantátumokkal pótolták. De ha egyszerűen eltört a csont, akkor közre fogták a végtagot különböző ágakkal például (jó vastagon), míg helyre jött – jobb esetben – és, mankókkal járt-kelt az illető; bár többségében pihent a beteg, mivel egy dolognak nem voltak birtokában: a fájdalomcsillapítóknak.
Remélem tetszett a cikkem!
Felhasznált és ajánlott irodalom:
https://mult-kor.hu/furcsa-betegsegek-a-kozepkorbol-20150209
https://multarnyai.hu/index.php/hirek/tudomany/47-a-koezepkori-orvoslas
https://www.jw.org/hu/konyvtar/folyoiratok/g201209/orvoslas-a-kozepkorban/